fbpx
 
 

A mitológiai hagyomány és forrásai - Tolkien és az északi mitológia

A mitológiai hagyomány és forrásai

Tolkien és az északi mitológia


Az északi mitológia egyik ága, szelete csupán a germán mitológiának, manapság mégis hajlamosak vagyunk megfeleltetni egymásnak e két kifejezést. Germán mitológia alatt valójában mindazon indoeurópai nyelveket beszélő törzsek mondavilágát értjük, amelyek a Krisztus születése utáni néhány évszázadban lezajlott vándorlásaik során Európa majd' egész területén szétszóródtak. Ezt a folyamatot legkönnyebben eleinte egységes nyelvük változásai mentén követhetjük nyomon; egy csoport Skandinávia és Izland területét népesítette be, őket emlegetjük északi germánokként, illetve nyelveiket észak-germán nyelvekként; a nyugatra vándorlók utódai a mai angolok, németek és hollandok, akik összefoglalva nyugat-germán nyelveket beszélnek; keleti germánokként pedig a gót, vandál, herul és longobárd népeket ismerjük, tőlük azonban, a gótokat kivéve, semmilyen írásos emlék nem maradt ránk.
A fent említett törzsek nyelveihez hasonlóan mitológiájuk is közös alapokon nyugszik. Utóbbiakról legátfogóbb forrásként az északi népek hitvilágát és hősi történeteit tartalmazó Eddák szolgálnak. A Verses Edda legnagyobb részben a Codex Regius, egy XIII. századi kódex lapjain lelhető fel, míg a Prózai Eddát Snorri Sturluson, az izlandi parlament, az Althing tagja, neves korabeli tudós és történész vetette papírra 1220 körül.
A skandináv mitológia szerint kezdetben csupán a Ginnungagap, az ősszakadék létezett, ebből vált szét Múspellheimr, a tűz, és Niflheimr, a jég földje. A kipattogó szikrák találkoztak a jéggel, ebből született meg az első élőlény, Ymir déróriás. A megolvadó jégből pedig Audhumla (Auđumbla), az óriástehén jött létre, aki aztán addig nyalogatta a jeget, amíg abból egy emberforma lény nem keletkezett: Buri, az első tulajdonképpeni isten. Ymir hóna alól, míg aludt, az izzadságból az első két óriás ( jötun ) kelt életre - egy férfi és egy asszony. Burinak - tisztázatlan körülmények között - fia született, Bur, aki feleségül vett egy óriáslányt, az ő gyermekeik az első három áz isten, Odin, Vili és Vé. Ők hárman elpusztították Ymirt, és testét szétdarabolva megalkották a világot: húsából a földet, csontjaiból a hegyeket, véréből a tengert, és szemöldökéből az emberek világát, Midgardot (Miđgarđr). Ez a szó nem véletlenül mutat hasonlóságot az óangol middangeard dal -; "középső helyet", "középső csarnokot" jelent, és tolkieni továbbélése felfedezhető Középfölde angol nevében: Middle-earth.
A skandináv kozmológia szerint Yggdrasill, a világkőris ágain, horizontálisan és vertikálisan egyaránt tagolva helyezkedik el a Kilenc Világ. A felső hármassághoz tartozik Ázgard (Ásgarđr), az áz istenek lakhelye - itt található Valhalla (Valhöll) csarnoka is, ahova a harcban elesettek térnek meg -, Vánheim (Vanaheimr), a vánok világa - akik egyébként az istennépek közti régi békekötés óta Ázgardban lakoznak -, illetve Álfheim (Álfheimr), ahol a fény-tündérek élnek. A középső háromságot Midgard, az emberek "csarnoka", Nidavellir (Niđavellir), a törpök lakhelye, illetve Jötunheimr, az óriások országa alkotja, míg az alsó hármasság tagjai a jeges Niflheimr - ahol Hel, a pokol is elhelyezkedik, ide várja Loki félóriás lánya, Hel (a hely is róla kapta nevét) mindazokat, akik nem csatában vesztették életüket -, a lángoló Múszpellheimr, és a sötét-tündérek világa, Svartálfheimr. A világkőris három gyökere Ázgardba, Jötunheimrba és Helbe nyúlik; ez utóbbit rágja folyton Nídhögg (Níđhöggr), a sárkány. Midgardot körülöleli egy hatalmas hüllő, Jörmungandr, avagy a Midgard-kígyó, melynek már eredeti szimbológiája is erős kettősséget hordoz: egyrészt a farkába harapó kígyóként, mint a tökéletesség, a ciklikusság és a végtelenség ősi jelképeként bukkan fel, másrészt a földet védelmező, az emberiséget óvó erőként volt jelen - csak később kapott negatív, félelmetes színezetet.

Tolkien deklarált célja volt eleinte egy angol, később pedig egy összefoglaló, egységes európai mitológia megalkotása, kidolgozása. Ennek során nem pusztán a fantáziájára, hanem a már adott mondavilágokra is épített, holott nem olyan egyenes vonalúan, mint azt feltételezni szokás. Legtöbbször, és ez elsősorban későbbi, kifinomultabb koncepcióiban figyelhető meg, nem konkrét átvételeket alkalmazott, hanem az általa létrehozott egyedi, saját mitológiai elemeket ruházta fel a régiek által megírt, megénekelt hitvilágok hangulati elemeivel. Rendkívül érdekesen oldotta meg például a monoteista-politeista szemléletmódok ellentétének feloldását. Hívő katolikus voltából kifolyólag nem szakadhatott el az "egyetlen igazi transzcendens hatalom" koncepciójától, ugyanakkor azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a kereszténység előtt jóformán az összes európai kultúra több isten létezését tekintette alapnak. Ezek az istenek azonban nem voltak a keresztény nézőpont szerinti, valódi "Isten"-ek; sem mindenhatóak, sem öröktől létezők nem voltak, és halhatatlanságuk is csupán az idővel és az öregséggel szemben védelmezte őket, fegyverrel vagy csellel elpusztíthatóak voltak. Közös jellemzőjük volt továbbá a másodteremtés képessége, ami Tolkien világában az ainuk és a tündék alapvető princípiuma, a hatalom arra, hogy az Eru által ténylegesen a semmiből, szóval megteremtett világot alakítsák, változtassák, formálják. A kereszténység előtti mitológiák istenei, aktuálisan uralkodónak tekintett lényei legtöbbször nem voltak valódi teremtők. A görög hitvilágban Khaószból, a rendezetlen mindenségből emelkedik ki Erósz, a Vágy, és egyfajta természeti erőként, nem feltétlenül tudatos, és semmiképpen nem antropomorf lényként rendet hoz benne létre, majd létrejön Uránosz és Gaia, az Ég és a Föld; ebben egyetlen későbbi olümposzi hatalom sem játszik szerepet, ők később csupán a tőlük függetlenül kialakult világ fölött tesznek szert hatalomra - ráadásul ez a hatalom sem egyénenként, sem együttműködve nem terjed ki a világ teljes működésére, és igen erős korlátai vannak. Az északi mitológiában hasonló mintát fedezhetünk fel: kezdeti Ok és cselekvő kijelölése nélkül, mintegy önmagától jön létre mindaz, amiből később a felsőbbrendű hatalmasságok, az első ázok majd kialakítják az általunk ismert világegyetemet. Tolkien mindössze kihasználta a régi mitológiák ezen közös vonását, és a magáéba átemelve a másodteremtő erők fölé rendelt egy néven nevezhető, első Okot, egy egységes hatalmat, akit ő Erunak, a Biblia pedig Istennek nevezett.
A fenti példa jól illusztrálja, miképpen hatottak a különböző kultúrák mitológiái Tolkienra. Hogy sánta allegóriával éljünk, a forrásul szolgáló hitvilágokból leginkább a színeket vette kölcsön, és a saját maga által kidolgozott alakokat festette be velük. Mindazonáltal néhány esetben megfigyelhető, hogy egészen konkrét dolgokat is átemelt, alig vagy egyáltalán nem változtatva rajtuk. Az északi mitológia, mint a világ teremtésének véres aktusa is mutatja, a Tolkien által elképzelt világhoz hasonlítva túlontúl brutális volt ahhoz, hogy sok ilyen elemet találhassunk, de figyelmesen keresve felfedezhetünk párat; ezek közül most hármat említenék.

- Makar és Meássë, a legkorábbi mitológiai koncepciókban szereplő két vala. Velük a History of Middle-earth sorozat első két kötetében, a Book of Lost Tales I-II -ben találkozhatunk. A későbbi változatok fennkölt valáival, valamint a Jó és Rossz szerepeinek egyértelmű szétválasztásával össze nem egyeztethető karakterekről a következőket olvashatjuk:
"Makar és tüzes nővére, Meássë külön építkezett, emeltek hajlékot csak a maguk népének ereje által, s komor is lett az a csarnok.
A Külső Földek határai szegélyezték, nem volt Mandostól sem messze. Vasból készült, dísztelen. Makar vazallusai ott vívtak vértben, és volt csengés, csattogás, kiáltozás, puffogás, döngés. Meássë elvegyült a harcolók közt, vadabb csatára bátorította őket, az ájulókat-gyengülőket fellocsolta, erős borral itatta, karja italtól-vértől vereslett.
(...)
Mármost Makar udvarában a bajvívás örökkön folyt, kivéve, ha lakomáztak a csarnokban, vagy, ha Makar s Meássë messze járt, vadászni ment medvét, farkast a fekete hegyekbe. Ám házuk tele volt mindennemű harci fegyverrel, nagy rendben sorakoztak a falakon a hatalmas, fénylő pajzsok. Fáklyák lángja világított, diadalénekek zengtek, lázas hangzatok, rablás-dúlás-pusztítás nótái harsogtak, és fáklyafény tükröződött a kardok vasán."
Nem nehéz hasonlóságot találni a fenti leírás és az ázok csarnokainak ismertetése között, mellyel legpontosabban a Lokasenna ( Loki csúfolkodása ) című ének szolgál a Verses Eddá ban. A két vala is leginkább a vad, vérgőzös hangulatú skandináv istenekre emlékezet; egy alkalommal például Melkó (a későbbi Melkor) pártját fogják, mondván, unalmas lenne a világ, ha Melkó nem szítana benne időnként harcot, viszályt, gyűlölséget.

- A Hobbit című könyv elején Zsákos Bilbóhoz tizenhárom törp érkezik vendégségbe, név szerint Óin, Glóin, Ori, Dori, Nori, Fili, Kili, Bifur, Bofur, Bombur, Dwalin, Balin, és vezetőjük, Tölgyfapajzsos Thorin. Többek között ugyanezeket sorolja fel a Völuspá ( Völva jövendölése ) című profetikus ének a Verses Edda elején, az elsőnek született törpök neveként - olyanok mellett, mint Durin, Dáin, Thráin, Fundin, és Gandalf. (Hozzáfűzendő, hogy a Hobbit eredetileg nem alkotta a mitológiai koncepció részét, és csak később, a Gyűrűk Ura révén került kapcsolatba az Eä-világképpel. Pont ebből az okból kifolyólag mitológiai szempontból nem tekinthető igazán releváns forrásnak, ugyanis - némi túlzással élve - nagyjából annyi ellentmondást tartalmaz a későbbi változatokat illetően, amennyit a tizenkét HoME-kötet összesen.)

- Bár a Szilmarilok kiadott változatából Christopher Tolkien kiszerkesztette, az írónak az eszkatológikus, üdvtörténet-jellegű Eä-mitológiának nem csupán a kezdetéről, a végéről is határozott elképzelése volt. Eszerint Arda idejének végén kerül sor a Dagor Dagorathra, a Csaták Csatájára, ahogy Mandos második próféciája is mondja:
"Mikor a Világ megöregszik és az Erők elfáradnak, Morgoth visszatér az Ajtón át az Időtlen Sötétségből; elpusztítja a Napot és a Holdat, de Eärendil ellene támad, és kiűzi őt a levegőégből. Ekkor vívják meg az utolsó csatát Valinor síkján. Azon a napon Tulkas birokra kel Melkóval, jobbján áll majd Fionwë, balján pedig Túrin Turambar, Húrin fia, a Sors Legyőzője, és Túrin fekete kardja okozza majd Melkó halálát, és végső pusztulását. Így bosszultatnak meg Húrin gyermekei, és minden ember.
Ezután összegyűjtik a szilmarilokat a tengerből, a föld mélyéből és a levegőégből; mert Eärendil alászáll, és visszaadja a gondjaira bízott lángot. Ekkor Fëanor magához veszi a Hármat, és átadja őket Yavanna Paluriennek; ő megtöri őket, és tüzükkel újjáéleszti a Két Fát, és nagy fényesség gyúl majd; Valinor hegyeit lebontják, így a fény szétárad a világban. Ebben a fényben az istenek megfiatalodnak, a tündék felébrednek, minden halottjuk felkel, és beteljesednek velük Ilúvatar tervei. De az embereket azon a napon a prófécia nem említi, csak Túrint, és őt az istenek közé sorolja."

Fenti jóslattal a HoME-sorozat negyedik kötetében, a The Shaping of Middle-earth -ben találkozhatunk; a Szilmarilok ban mindössze egyetlen apró utalást fedezhetünk fel erre az utolsó ütközetre, mégpedig Númenor történetének végén, ahol azt olvassuk, hogy Ar-Pharazôn seregére "rázuhantak a hegyek, s azt beszélik, ott fekszenek az Elfeledettek Barlangjába zárva a Végső Csatáig s az Ítélet Napjáig". Ekkor ugyanis ők is előjönnek, hiszen ebben a csatában nem csupán a valák és a maiák, de Arda minden Szabad Népe - tündék, törpök, emberek, s így valószínűleg a hobbitok is - részt vesz a gonosz erői ellen. Nem csupán Melkor tör át az Éjszaka Kapuján; Szauron és a Gyűrű-lidércek szintén visszatérnek a Sötétségből, ahova bukásuk után taszíttattak, és Melkor minden szolgája és teremtménye ott lesz azon a csatamezőn: orkok, trollok, balrogok és sárkányok. (Tény és való, hogy nem tisztázott, miként tér vissza a halálból ezen lények legnagyobb része; pont az ilyen ellentmondások okán döntött úgy Christopher Tolkien, hogy ezt a kiforratlan történetet inkább kihagyja a Szilmarilok ból.)
A világegyetem létezésének véget vető kataklizmikus ütközet, majd a hamvakból történő újjáéledés egyértelmű ihletője az északi mitológiában leírt hasonló esemény volt - ezzel szintén a Völuspában találkozhatunk. Ezt a csatát Wagner nyomán az istenek alkonyaként ( Götterdämmerung ), illetve az óészaki nyelv hasonló jelentésű kifejezése alapján Ragnarök néven szokás emlegetni. (A ragna a regin szó (uralkodó/irányító hatalom) többes számú, birtokos esetű alakja, a röc pedig sorsot, végzetet jelent.) A jövendölés szerint eljön a nap, amikor az addig ellenőrzés alatt tartott gonosz erők elszabadulnak, és egyesülve elsöprik a világ meggyengült rendjét képviselő isteneket, majd látszólag magát az univerzumot is megsemmisítik. Azonban a pusztulás közepén egy kis terület érintetlen marad, a bűntelen ázok visszatérnek a halálból, és egy emberpár is átvészeli Szurt (Surtr), a déli tűzóriások vezére lángjainak tombolását a világkőris odvában, így a megsemmisülés megtisztulásba fordul át, mely egy új, tiszta világ ígéretét hordozza. Érdekes megfigyelni, hogy míg Melkor a mitológia korábbi szakaszaiban a keresztény mondakör Luciferével, a főhatalom ellen - különböző magyarázatok szerint különböző okokból - lázadó, azzal szembeforduló, a világ bipolaritását létrehozó karakterével áll párhuzamban, a Dagor Dagorath koncepciójában magára ölti a világ pusztulására törekvő ősi, chtonikus erők - Fenrir farkas, Jörmungandr - jellemzőit is.

Megjegyzés. Az óészaki nevek magyar átírásának többsége a Verses Edda Tandori-féle fordításából való. Azon nevek esetében, amelyek sem abban, sem egyéb releváns anyagokban nem szerepelnek, az értelemszerűség elvét követtem.


Linkek:

A Verses Edda eredeti nyelven
A Verses Edda magyar nyelven
Legnagyobbrészt helytálló összefoglaló az északi mitológiáról az angol Wikipedián

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a lap tetejére