Öregdomb és a Vigasság

Valamikor a régi időkben itt, az Északi Fertály legészakibb csücskében, az Esthajnal-dombok déli oldalán gyűltek össze a hobbitok, hogy megválasszák az első thánt. Aztán néhány évvel később eszükbe jutott, hogy meg kellene ünnepelni. Eleinte mindig az új thán megválasztásakor rendeztek Vigasságot, de később szaporították az alkalmakat. Türelmesebb thánok tízévente, a türelmetlenebbek ötévente rendeznek új vigasságot az első thán megválasztásának évfordulóján.
Bár voltak rá próbálkozások, sosem alakult ki itt állandó település. A kevés állandó épület közül az egyik az Álmos Varjú kocsma, a másik Hurka bácsi háza. A többi épületet és sátrat ideiglenesen, csak a Vigasság idejére húzzák fel a Tukok szorgos munkásai.

Az Álmos Varjú kocsma

Nagyszikládi Matilda [Dodie]

Nagyszikládi Matilda a kocsma, az Álmos Varjú tulajdonosa, “a fogadós”. Sokan úgy tekintenek rá, mint Öregdomb nem hivatalos vezetőjére, de még akik ezt vitatnák, azok is adnak a szavára. Nagyon sokat tud a Megye lakóiról, ezért gyakran döntőbírónak is felkérik vitás eseteknél, hisz segítőkész és roppant igazságos. A húgával, Mirabellával vezetik az Álmos Varjút. Sajnos a másik húgánál, Mandulánál nem tudta elérni, hogy akár öt percig is komoly dolgokkal foglalkozzon, de reméli, hogy egyszer végre benő a feje lágya.
“Tíz generáció óta a családomé a Varjú, és annak ellenére, hogy ezt csak a Vigalmak idején nyitjuk meg (miközben a családunk büszkesége, a morotvai Zöld Sárkány mindig nyitva van), igazán a szívemhez nőtt. Régebben volt egy olyan szárnya, egészen mélyen a domb alá benyúlva, ahol szobákat is adtak ki, onnan ragadt rá a Taverna név, de igazából minden Fertály a saját szállásain szeret lakni, úgyhogy amikor egy viharban beázott, inkább betemették. Vajon mi minden kerülhetett akkor a föld alá… Sajnos senki nem él már, aki emlékezne rá.
Tavaszidőn, mikor még undok köd ülte meg a Királypúpokat, mi már kijöttünk, hogy kimeszeljük és rendbe rakjuk a Varjút. Most már minden szép és tiszta, éppen csak a sör és a bor hiányzik a pincéből. De ne aggódjatok, már arról is gondoskodtam, a Vigasságra minden készen lesz.”

(a kép csak illusztráció)

Nagyszikládi Mirabella (Bella) [Nati]

A kocsmatulajdonos húga, ő méri a sört és felügyeli az intézményt. Elég nagyhangú, de mindig mindenkivel kedves és nagyon segítőkész (bár gyakran másodpercek alatt elfelejti, hogy kinek mit ígért). Mindenkiről tud mindent, csak időnként nem biztos benne, hogy az adott esemény valójában kivel is történt meg.
“- Jaj hát a Vigasságok. Nem volt könnyű kipucolni a Varjút öt év után, de most azt mondom, megérte. Sokkal világosabb és tágasabb mint bármelyik másik fogadó vagy kocsma a Megyében, igazán kár, hogy csak olyan ritkán nyitjuk meg. És szerintem tökéletesen illik rá a Taverna név, bár Matilda nem szereti, Mandula meg azt mondja, ő már látott tavernát Bríben és az egyáltalán nem is így néz ki. Mondjuk múltkor meg azt mondta, hogy elfogták a buckamanók, de megmenekült. Vagy azt valamelyik átutazó ember mesélte?... Ó, na mindegy is, sietnem kell, még annyi tennivaló van, de higgyétek el, teljesen megéri, ha csak belegondolok kik fognak ide betérni… Ó azok a csinos legények a Déli Fertályból! Ők mégsem ihatnak koszos kupákból, ugye.
Ja igen, a Varjú. Szép és tágas, de ezt már mondtam. Csak Hurka bácsi nem szereti, mert nagy a zsivaly és mindenki táncol meg énekel. De egy sörre azért ő is be szokott jönni. “

Gróin fia, Fráin [Alew]

Aki évről évre szemléli a Megyét, talán nem is látja meg a változásokat. A táj, a vidék, a házak fokozatosan alakulnak át - itt egy új kerítés, ott egy új vetemény, másik cégér vagy máshogy nyírt sövény, lépésről lépésre, és a Megye hobbitjai nem is veszik észre. „Nem változik semmi” - mondják, az idősebbek büszkeséggel, az ifjabbak lemondással. Pedig nagyon is változik, még ha apránként is. A ritka vendégek látják legjobban ezeket a változásokat, ők tévednek el a keresztútnál, ők keresik hiába a régi fogadót, ők csodálkoznak rá az idegen színekre és illatokra a szántókon. Persze, a Megye egésze nem változik, megmarad nyugodt, békés, családias hangulata, különleges kisugárzása. A részletek azonban határozottan mások évről évre. Ötévente pedig szinte rá sem lehet már ismerni a Megyére. Legalábbis ez Fráin tapasztalata. Ahol azelőtt Gomba Odó gazda juhai legeltek, ott most Kertész Bandi veteményese áll, és a jó, testes sört mérő mocsolyaszegi Törött Korsó cégérét lecserélték, így most már Teli Korsó a neve. A kerítést, amit Primó gazduram évtizedeken át zöldre mázolt, fia, az ezüstgombos mellényéről híres Zsöme vörösre festett. Fráin jól emlékszik Zsömére süldő hobbit kora óta - izgága, nagyszájú kölyök volt, aki imádott a halastóban kacsázni a nagy, fényes kavicsokkal. Egészen megemberesedett, már ami a pocakját és a mellényét illeti. Szegény Primót elvitte a köszvény, meg a déli bor mértéktelen szeretete. Milyen jól lehetett vele egy serleg bor mellett horgászatról és a világ dolgairól beszélni.
Nem ő az első hobbit, persze, akit Fráin az elmúlt évtizedekben megismert és elveszített. Pelyhedző szakállú suhancként járt először a Megyében apjával és fivérével, majd később, apja nélkül, saját…nos, szakállára. Esetében ez nem csak afféle képletes kifejezés volt - fivérével fogadást kötöttek, melynek tétje az volt, hogy Fráin levágja a szakállát, ha nem keres legalább háromszáz tallért a megyei nagyvásáron. Hétszáz tallért keresett, ezért, hogy fivérét emlékeztesse a fogadásra, aranygyűrűket kovácsoltatott a szakállába. Ma már nem hordja, hivalkodó ifjonti páváskodásnak tűnnek. Egyébként is, nevetségesen könnyű volt a vásáron meggazdagodni - a hobbitok kiváló mesteremberek és szeretik a szépet, de nem utaznak, ezért a távoli tájak árui elérhetetlen kincsek számukra, amikért vagyonokat fizetnek. Fráin pedig szerette, ma is szereti a távoli tájakat, szívesen kereskedik Suhataggal, a Beornfiakkal, a tündékkel és Brível. Eleinte csak a pénzért érkezett a Megyébe, de azóta a haszon nagy részét el is költi, és a Megye legszebb kelméit, legjobb termését és legillatosabb pipafüvét veszi belőle.
Minden látogatása során Fráin egy kicsit hobbitosabb lett. Ahogy a Megye, úgy ő is apránként változott. Megszerette a pipafüvet, a hobbitok konyháját, az életteli hobbit dalokat, a könnyű, aranyhabú söröket és a vidám szívű hobbitokat. Valójában csak akkor érzi át saját élete változását is, mikor a Megyében jár. Magát épp annyira méri a Megyéhez, mint a Megyét magához.
Jól emlékszik az első útjára, amire öszvérháton jött, és az elsőre, amire szekérrel. Emlékszik, hogy lett közepesen becsületes kincskeresőből makulátlan kereskedő. Emlékszik a nyárra, mikor egy hordóhasú hobbit megdicsérte a pocakját - ekkor döbbent rá, hogy meghízott. Emlékszik az első útjára az Öregerdőn át, és a félelemre, amitől törphöz nem méltó módon zsák denevértrágyaként ájult le a nyeregből. Emlékszik az elkerekedett szemű hobbit gyerekekre is, akik az arcszőrzetét bámulták - ekkor érezte magát először elég szakállasnak. Ezek a változások a Kék-hegységben nem tűntek föl számára, a hegy mélyének csarnokaiban máshogy múlt az idő. Emlékszik, először rokonszenvesnek tartotta a hobbitok üregházait, hallomásból legalább is, de mikor először járt bennük, szűknek és dohosnak találta azokat. Mára csak mosolyog ezen, mindegy, hogy rúnákkal faragott tágas kőcsarnok vagy lambériázott üreg, amíg elég otthonos és barátságos.

Számos alkalommal elgondolkozott már, mi lenne, ha a Megyébe költözne. Építene egy sörfőzdét. Vagy fogadót. Vagy kovácsműhelyet. Vagy malmot. Azonban minden látogatása után arra jut, még nem eléggé hobbit ehhez, még haza kell térnie a Hegybe, majd talán legközelebb, majd meglátja. És mindig csak meglátja. Mindig van miért halogatni. Még az Atyja miatt nem. Még a fivérei miatt nem. Most találtak egy sokat ígérő tárnát. Majd a következő nagy vásár után. Amiatt a rubinszemű lány miatt. Majd ha feleségül vette. Majd ha elég nagyok lesznek a gyerekek. És így pörögnek az évek Fráin feje fölött. Majd a békés öregkori években, mondogatja magának, pedig hol van az még. De talán majd most, ki tudja.
Az Öregdombi Vigasságon mindig különös dolgok történnek, rendkívüli hobbitok jelennek meg. Bizonyos szempontból Fráin mindegyiküket kedveli. Nagy részüket, inkább. Mert hát az örökké zsörtölődő, puffogó Hurka bácsin nincs sok kedvelhető. De őket bőven ellensúlyozzák a rég látott barátok és üzletfelek, a Nagyszikládi nővérek, Primula néni, a mindenféle Boffinok, Borbakok, Csülkök és persze a Thán maga, Fráin régi barátja. Biztos benne, hogy ebben az évben is tucatnyiszor fogja elmesélni, hogy szorult be fiatal korában a Thán az Északi Királyok városának romjai közé. Ideje lenne kissé megfűszerezni a történteket - mondjuk egy nagy vízisiklóval, vagy elsüllyedt kincsekkel. Biztos nem bánja majd a Thán, hiszen a hobbitok szeretnek meséket mondani, és így jobb lesz a történet.
A gondolatok során Fráinnak eszébe jutott a kolbászos-gombás lepény, a málnás-mentás habcsók, a pipafű, a sziszegőre csapolt sör és a fahéjas-mazsolás kalács. Gyomra nagyot kordult, szája széles mosolyra húzódott. Végül is, ha van második reggeli, akkor van második otthon is, neki pedig szinte a Megye a második otthona. Venni fog egy „mindenhol jó, de a legjobb otthon” hímzésű faliszőnyeget, megkóstolja Dorottya néni híres rákász-halász bográcsát és csak megnézi azt a telket. Hátha.

Tuk Piroska, a thán titkára [Arapona]

Tuk Piroska - valójában Priszcilla, de így csak az anyja szólította, mikor mérges volt rá - Tukbányán, a Nagyszmiál előtti padon málnás lepényt és mézes kamillateát uzsonnázott. Kellemes, napsütéses délután volt, a levendulavirágokon színes lepkék röpködtek, a kék égen pufi bárányfelhők úsztak el keletre, Bakföld felé. Mint egy tarka festmény, mint egy mese - jutott Piroska eszébe, és álmodozva rajta felejtette tekintetét a csillámló szárnyú rovarokon. Mennyi szépség van a világban - gondolta - és mennyire múlandó. A térdére cseppenő málna rázta fel merengéséből. Gyorsan letörölte a szoknyáját, bekapta az utolsó falatot, és visszasietett a szmiálba. Nincs idő merengeni, szidta meg magát, munka van.

Piroskát apja tizenkilenc évvel ezelőtti halála óta gyámként másod-unokatestvére, III. Ferumbras Thán nevelte, aki kora alapján szintén az apja, sőt, nagyapja lehetett volna. Rendszeresen látogatta testvéreit, akik mind jóval idősebbek voltak nála. Bátyja - a Thán örököse - Paladin, nővérei, Esmeralda, Petúnia és Prunella mind a saját üregükben laktak, és Piroska sosem érezte igazán jól magát a nyüzsgő, gyereksírástól és jövés-menéstől zajos otthonokban. Tagadhatatlanul imádta két kis unokaöccsét, Paladin fiát, Pippint és Esmeralda fiát, Trufát, de csak addig, amíg lovacskáztak, kergetőztek vagy almát csentek, mert a veszekedésüket, toporzékolásukat nem bírta elviselni. Prunella nővére mindig mondta neki, hogy egyszer majd neki is lesznek gyerekei, de az még oly messze volt. Piroska csak 28 éves volt, és egyelőre nemhogy gyerekre nem gondolt, de a hobbit legények sem igen érdekelték. Jobb volt neki Ferumbrasnál, a csöndes, békés könyvtárakban. Titkárként dolgozott a Thán mellett, ő készítette a teáját, hordta be a vacsoráját, rendezte a könyvtárát, töltötte a tintatartóját és kezelte a levelezését. Eleinte persze, kislányként, csak lábatlankodott és kukucskált, de idővel egyre hasznosabbá, végül pedig nélkülözhetetlenné vált. A Thán nem szeretett mindenféle apró ügyekkel, főleg nem az apró ügyekkel előkerülő hobbitokkal foglalkozni, ezért a látogatókat Piroska fogadta, felírta a kéréseiket és azokat Ferumbras elé vitte. Sokkal jobban élvezte ezt, mint bármi mást, amit a vele egykorú lányok csináltak - táncolás, hímzés, sütés-főzés, fiúk után epekedés, mind fölösleges dolgok voltak Piroska szerint. Gondosan kerülte ugyanakkor Ferumbras anyjának lakrészét, mert a zsémbes, kiállhatatlan öregasszony hol hozzá akarta adni a fiához, hol el akarta kergetni az üregből, és egészében pokollá tette bárki napját, aki csak öt percre találkozott vele. Nem csoda, hogy szegény Ferumbras egész nap a könyvtárban ül.

Még málnafoltos szoknyával ment be a Thán dolgozószobájába - Ferumbras úgy sem venné észre, sosem vette észre -, bevitte a friss postát, kivitte a három üres teáscsészét, a Thán tiltakozása ellenére kinyitotta az ablakot, hogy a dohos szoba kissé kiszellőzzön, és jelezte, hogy Dombi Ronald beszélni akar a Thánnal holmi elkódorgott bárány ügyében. Már épp indult volna kifelé, mikor a Thán utánaszólt, hogyeste jön a szabó. Piroska kezében megremegtek a teáscsészék. Ferumbras néha fejébe vette, hogy hölgyet farag belőle, ilyenkor jött a szabó, az unokatestvér lányok és a virágkötő. Piroska üres tekintettel vitte ki a konyhába a csészéket, de belül majd szétpukkant. Miért nem érti meg Ferumbras, hogy ő nem akar csinos hobbitlány lenni?! Ő ezt szereti, a könyveket, leveleket, iratokat, térképeket, a tintás ujjakat, a tünde legendákat, a rigolyás Ferumbrast és a világlátott postamestert, Tónit. Tudta persze jól, hogymiről szól az egész. Ferumbras öregszik, nincs se gyereke, se felesége, ezért a róla való gondoskodásban éli ki apai ösztöneit. No meg az Öregdombi Vigasság. Néhány nap és indulnak az Északi Fertályba ismét, ott pedig a Megye apraja-nagyja jelen van. Jól emlékezett az ötévvel ezelőtt alkalomra, a színes sátrakra és tarka mellényekre, a mindenféle hobbit családokra, sztúrokra, irhafakókra, gyaplábúakra, Ferumbras furcsa törp barátjára, az Álmos Varjúban éjszakába nyúló mulatozásokra, a zsörtölődő Hurka bácsira.
Megannyi izgalmas, eleven, vidám élmény. Piroska megrázta a fejét. Megannyi zavaró dolog, ami elvonja a Thán figyelmét a fontos dolgoktól, a könyvektől és emlékiratoktól. Már évek óta ígérgeti, mégsem kezdte még el megírni az emlékiratait. Ki fog futni az időből. Ahogy letette a csészéket, Piroska tekintete ismét a málnafoltra tévedt. Öt éve Öregdombon látott egy fiút és egy lányt frissen szedett málnát enni, egymás ölében ülve. A szájuk összeért, ettől a gondolattól Piroska füle kivörösödött. Megigazította a szoknyáját és elsietett a szobájába, hogy befejezze a Tuk Bandobras hőstetteiről szóló fejezetet. Olvasás helyett azonban hamarosan arról ábrándozott, hogy egy jóképű, szőke hobbit fiú jön el érte lóháton, miután leüti Prunella fejét. Könyvek, könyvek! - rázta meg magát Piroska, és inkább visszaszaladt a Thán könyvtárába, katalogizálni az arnori királyok életrajzait.

Gálmód, a kereskedő (Ery)

“Meglepő, milyen kevesen hallottak Délen a Megye népéről. Rohan népe gyermekmeséket mesél róluk, Gondorban még csak nem is hallottak felőlük. Jómagam is szinte semmit nem tudtam a hobbitokról, amikor először átléptem a Megye határát. Valóban, jól mondod, ez nem volt olyan régen.
Ez egy gazdag ország, szorgosak a lakói, és még a sör is kitűnő. Szerencsémre elég kevesen ismerik itt a déli országok javait, az élénk színű festékeket a messzi Rohanból vagy Gondor tengerpartjáról, különleges borokat és likőröket Lossarnachból és Dol Amrothból.
Kezdetben, gondolom éppen olyan bizalmatlanok lesztek ezekkel, mint a “nagyok” többi dolgával is, de bízom benne, hogy ezt a bizalmatlanságot hamar el tudom oszlatni. Elvégre van olyan likőröm is, amilyet még az Északi Király is szívesen fogyasztott annak idején.
Szinte senkit sem ismerek még itt, de köszönettel vettem a Vigasságra való meghívást, és remélem, hogy hamarosan megismerjük egymást és ez kölcsönös előnyünkre válik.
Tudom, hogy a Vigasságon ott lesz Fráin, a törp, akit híre messze megelőzött, de úgy gondolom, meg fogunk férni egymás mellett, hiszen egészen más érdekeltségeink vannak, és jelszavam a régi bölcsesség: A béke jót tesz az üzletnek.”

Hurka Bendegúz (Hurka bácsi) [Gandalf]

"Bezzeg az én időmben a hobbitok még tudták, mit jelent keményen dolgozni! Akkoriban nem süttették naphosszat a hasukat, hanem a földeken, kapálás és vetés közben barnultak le. A zöldségek zöldségszerűbbek, a gyümölcsök gyümölcsszerűbbek is voltak, úgy biza! Még a sör is sörszerűbb volt! Jó, nem mondom, nem rossz dolog most sem ez a Varjú, tűrhető a kiszolgálás és elfogadható a kínálat, de régen még a Varjú is jobb volt! Egyetlen dologban látok csak fejlődést: a pipafaragásban. De azt is csak a saját munkámban…
Ejj, az a vásott kölök már megint a tilosban jár! No, majd én adok neki, ha megkaparintom! Hé, te ott! Majd jól ellátom én a bajodat! KERÜLJ CSAK A KEZEM KÖZÉ!!!! Eh...
Hol is tartottam? Mi? Jah!
Szóval. Csak is a saját munkámban tudok megbízni. Mondtam már, hogy bezzeg az én időmben a hobbitok még tudták, mit jelent keményen dolgozni? Igen? Nem is emlékszem rá. Mindegy. Szóval. Az a lényeg, hogy bezzeg az én időmben a hobbitok még tudták, mit jelent keményen dolgozni! Úgy biza!"

A Hurka-család egyik ága már generációk óta lakik az Öregdombban. Tagjai mindig is fafaragással foglalkoztak, amióta csak az eszüket tudják (mondjuk, itt a környéken túl sok egyéb megélhetési lehetőségük nem adódott), és az utóbbi időkben fő büszkeségük a pipakészítés lett.
Nem messze a Varjútól áll a magányos családi szmiál, amelynek jelenleg egyetlen egy állandó lakója van: az öreg Hurka Bendegúz. A rossz nyelvek szerint lehetetlen természetének köszönheti, hogy még életben maradt rokonainak esze ágában sincsen vele egy fedél alatt lakni, de Hurka bácsi szerint inkább az elkényelmesedés az oka, hogy a hobbit-települések biztonságos nyüzsgését választották az öregdombi vidék csendes kihívásai helyett. Az öreg pipakészítő magányosan éldegél, és ritkán fogad látogatókat. A ház körüli munkák kapcsán persze egyre inkább rászorul a segítségre, emiatt hébe-hóba fel szokott fogadni egy-egy inast maga mellé, de igyekszik egymaga boldogulni, ahogy még tud.
Szereti a rendet, a kiszámíthatóságot, a becsületes és tisztességes hozzáállást, a keményen végzett munkát, és persze a pipafaragást. Ki nem állhatja a zsibongást, a kiabálást, a kapkodást, a lustaságot, a kiszámíthatatlanságot, a komolytalanságot, a rendetlenséget, a szertelenséget, a habókosságot, a felfordulásokat, az ízléstelen tréfákat, az erkölcstelenségekbe taszító öltözködést, a kihívó viselkedést, a hamariságot, a gyerekességet, az ostobaságot, a túl hideg időjárást, a túl meleg időjárást, a túl esős időjárást, a túl száraz időjárást, a túl nagy szelet, a szélcsendet, a túl fiatalokat, a túl öregeket, a túl sok látogatót egyszerre, a zöldségtolvajokat, a pipatolvajokat, a pipát csak hitelre vevőket, a pipákat sohasem vásárlókat, a hozzá nem értést, a túl kevés törődést, a túl sok törődést, a túl hideg sört, a túl meleg sört, a túl habos sört, a hab nélküli sört, a túl rágós ételeket, a túl zsíros ételeket, a túl édes ételeket, a túl ostobákat, a túl okosokat, az érzelgősséget, a naplopást, a fafaragáson kívül minden más művészetet, az üres kocsmát, a túl zsúfolt kocsmát, a koszt, a titkolódzást, a tapintatlanságot, a napokon át tartó mulatozásokat, és az Öregdombi Vigasságot.

Rönkös Rolló, a favágó (Boti)

Nagyapó mindig azt mondta, a „dógoknak rendje van”, erre Rolló jól emlékezett. Nagyapó kiült a tornácra, lábát a kopott, billegő zsámolyra tette, rágyújtott egy pipára, és nézte az erdőt. Fiatalon persze egész nap fejszével a kezében járt, fákat döntött, gallyazott, halmokat rakott. Nagyaprónak sosem volt fűrésze, azt mondta, „egy igazi Rönkös fejszével is megold mindent”, és való igaz, ő mindent meg tudott szépen oldani. Rolló mindig irigyelte, de neki már túlságosan kézre állt a fűrész. Az öreg, repedt nyelű, kissé csorba fejszét nagy becsben tartotta, de már nem használta - mióta Nagyapó örökre elaludt, nem esett jól vele fát aprítani. Az Nagyapó fejszéje volt, szinte maga Nagyapó. Ez a dolgok rendje.
„A legénynek lyány kell” - mondta mindig Nagyapó. Mert kell, aki a férfit rendben tartja, mos rá, főz rá, takarít utána, otthont varázsol a házból, nem is beszélve arról, másként hogyan öröklődne tovább a Rönkös név. Az agglegényeket nem nézték jó szemmel az Északi Fertályban, a rossznyelvek megszólták őket. Más sem hiányzott Rollónak, mint hogy szájára vegye a Fertály és pletykáljanak róla. Még mit nem. Leány kell bizony. „A lyány legyen szorgos és dolgos, tiszta, csöndes, engedelmes, tudjon sütni-főzni” - ezek voltak Nagyapó feltételei, és ilyenkor Nagyanyó mindig rápirított: „ugyan Öreg, hát a szívnek nem lehet parancsolni”. Rolló pedig régóta keresett egy kellően szorgos és dolgos lányt, de egyik sem volt jó neki. Kint az erdőben sokat töprengett ezen, magára mosva, magára főzve - és egyik sem volt kedvére való.
Az ő napjának is rendje volt, ahogy Nagyapóénak. Kora reggel kelt, megmosta magát egy dézsa esővízben, tornázott, szalonnát, fürjtojást és tejet reggelizett, majd megindult az erdőbe. Hol újabb fákat döntött ki, hol az előző napi törzseket aprította, hol csak rendben tartotta az erdőt. Ebédre kenyeret evett kemény sajttal és erdei bogyókkal. Este hazatért, megfente a fejszét, leporolta a ruháit, a zekéjét kikefélte, ingjét kitette szellőzni, tűzifát gyújtott, dézsában megfürdött forró vízben. Vacsorát főzött magának, általában kölest, babot vagy krumplit. Vacsora után járt egy nagyot az esti erdőben, majd aludni tért. Nem bánta volna, ha a vacsora készen várja, ha van kivel beszélgetni este lefekvés előtt, és ha van, aki megfoltozza a szakadt gúnyákat. A szívnek nem lehet parancsolni. Esténként sóhajtva gondolt egy lányra - ő azonban nem volt se szorgos, se dolgos, se csöndes, és nem tudott főzni, de még sütni sem. Folyton beszélt, jött-ment, nem bírt megülni nyugton, úgyhogy békére, meleg otthonra nem lehetett számítani tőle, de gyönyörűbb volt, mint bárki, akit Rolló valaha látott. Üde illata volt, a mosolya beragyogta a napot, és úgy táncolt, hogy az erdő is dalra fakadt körülötte. Bárcsak olyan ügyesen bánna a szép szavakkal, mint Bögyös Tóni, bárcsak olyan okos lenne, mint a Thán, vagy olyan gazdag, mint a híres világjáró Zsákos Bilbó.
De ő csak egy szerény favágó legény. Sosem fogja tudni megmondani a lánynak, hogy rá gondol álló nap, és sosem fogja meghódítani. De ez így is van helyén, neki másfajta lány kell. Jobb lesz így. Ez a dolgok rendje.

Bögyös Tóni, a postamester (Felagund)

“Pamparam-pam rampampampam” - próbált a ritmusra lépni, hogy ezzel is segítse a gondolkodást.
“Matilda én virágszálam,
jobb dolgod lehetne nálam”
Újabb porta, újabb postaláda, de ide csak egy kissé csapzott meghívó érkezett. A küldője valószínűleg leöntötte sörrel írás közben.
“Bőröd fehér mint a sörhab
Ajkad rózsás mint a… mint aaaaaa birka. Nem. Tinta. Nem. Pecsétviasz. Na az meg nem jön ki. Pedig a sörhab annyira jó!”
Zsizsik gazda portájára egész köteg levél érkezett, meghívók, szerelmes levelek, és egy igen terjedelmes, jótanácsokkal telitűzdelt beszámoló a bakföldi rokonok viselt dolgairól.

Este az Arany Sügérben még mindig rímet keresett a sörhabra. Reggel úgy emlékezett, mintha talált volna valamikor záróra környékén, de az emlékei kissé ködösek voltak. No majd ma.
Nem volt megszokott, hogy ő hordja ki a leveleket, mostanra előlépett annyit a ranglétrán, hogy inkább másokat irányítson, de bizonyos Zsáklaki Zsákos Bilbó mindenkinek folyamatosan születésnapi meghívókat küldözgetett, és még ideiglenes új postásokat is fel kellett venni. Azok persze teljesen megbízhatatlanok voltak. Az egyik lelkes legényke arra használta a teljes munkaidejét, hogy a szerelmesével andalogjon a mezőkön. (Amíg Tóni fülön nem csípte őket és kilátásba nem helyezte a folyóba dobásukat.) Egy másik már a Háromfityinges kőnél eltévedt és ott találtak rá kétségbeesve.
Tóni ezzel szemben mindenhova odatalált és minden levelet kézbesített, még három-négy sör után is. Már csak rímet kellett találnia a versbe, hiszen hamarosan Vigasság, és ott lesz Ő! És ha napjában többször új és új versekkel kápráztatja el, immár biztosan nem tud majd ellenállni.
“Immár! Ez is milyen jó szó! Matilda, csókolj meg immár! Igen! Már csak verset kell írni köré…”

Tarisznyádi-Zsákos (szül. Nagytüszőfi) Lobélia úrasszony [Hanna]

Emlékszem, lánykoromban milyen pompás ünnepséget ültünk, a végére az ember biztos lehetett benne, hogy a rákövetkező tavasszal legalább egy tucat esküvői meghívót fog kapni. Emlékszem, azon a nyáron ismerkedtem meg Othómmal, mályvaszín, pepita ruhát csináltattam azzal a pompás varrónővel, aki aztán a Zsákos Priszka esküvői ruháját is varrta később. Szerintem szörnyűség, ami történt azzal a szegény ruhával aztán, mármint a Priszkáéval, pedig megmondtam, hogy a sörfoltot ki lehet venni a legfinomabb anyagból is, de inkább felszabdalták gyerekruhának aztán. A Zsákosok persze mindig inkább újat vesznek ahelyett, hogy megjavítanák a régit, de szegény Priszkának mégiscsak ez volt az egyetlen menyegzője, bár aztán kárpótolta magát, de nem akarok pletykálni. Ahogy Hilda nénikém mondta, a fő, hogy mindenki jól érezze magát.
Szóval, a Vigasságnak meg kell adni a módját, mert sosem tudhatod, ki kér fel táncra. Én kitiltanék mindenkit, aki foltos ruhában vagy kócos hajjal jelenik meg, és ezt megmondtam a szervezőbizottságnak is, de mintha a falnak beszélnék. Néhányan süketnek tettetik magukat, ha a tisztes megjelenésről van szó, hadd ne kelljen ujjal mutogatnom, kire gondolok!

Egy tucat levelet írtam a szervezőbizottságnak, mert bármilyen jó szándékúak is, én nem kételkedem benne, hogy jó szándékúak, de meglehetősen kétbalkezes módon intéznek mindent. Úgy látom, kénytelen leszek legközelebb jelentkezni a Bizottságba, mert néhányuk szerintem mathomnak nézte a józanabbik eszét és elajándékozta. Remélem, idén is megadjuk a módját. Ha igazán csinos szeretnél lenni, kedves, ismerek egy pompás varrónőt Morotván, olyan ezüstgombos mellényt varrt Lothónak, hogy valóságos tündeherceg benne! Az ezüstgombok? Családi örökség, emlékszel Boffin Hugóra, aki egy Tuk lányt vett el, nos, az ő.. magasságos csillagok, ha te hitelt adsz azoknak az ocsmány pletykáknak? Méghogy a Zsákosok mondták, na persze, én meg Észak királynője vagyok, Hurka bácsi meg álruhás mágus, nem tudtad? Haha, próbáld csak ki, leátkozza a tehenekről a szarvukat!

Nagyszikládi Mandula (Elbereth)

- Gyere aludni, késő van és holnap hosszú nap vár ránk! - mondta Matilda a maga kedves, enyhén parancsoló hangján.
- Pár perc és megyek én is. - válaszolta Mandula.
Miután Matilda eltűnt a hálószobájának ajtaja mögött, Mirabella mosolyogva jött oda Mandulához és szorosan átölelte.
- Örülök, hogy itthon vagy! - súgta a fülébe - Így van ez rendjén, mi hárman együtt. Apáék örülnének nekünk.
A szeméből ugyanaz a melegség áradt, mint kislánykorukban, mikor még egy ágyban aludtak és órákig beszélgettek az ágyban, mikor a szüleik azt hitték, már alszanak.
- Nem is olyan rossz a kocsmában dolgozni, nem igaz? - kacsintott rá. - Jó lesz ez. Aztán ne maradj fent soká, holnap is sok dolgunk lesz.
- Máris megyek. - mosolygott vissza rá Mandula egy kis bűntudattal. - Szeretlek, Bella. - tette még hozzá.
- Én is szeretlek, te butus, na, gyere. - s ezzel ő is eltűnt az egyik hátsó szobában.Mandula kiment a kertbe. Szerette az éjszakákat a faluban. Miután az utolsó kocsmázó is hazament, a házak elcsendesedtek, és csupán a szél susogását lehetett hallani. Szerette így a falut: csöndesen, nyugodtan - tulajdonképpen így szerette a legjobban. Az apja mindig ilyenkor jött haza, fáradtan leült a kis kerti padra, hogy elmeséljen egy újabb történetet Mandulának, az egyetlennek, aki hajlandó volt meghallgatni. Egy újabb történetet, melyben az átélt vagy tervezett kalandjait mesélte el. Miló szeretett utazni, menni, ahová az út vitte, bár igazán messzire sosem vitte, csak csábította. Mandula néha nem is tudta, hol van a határ apja emlékei és fantáziája között, de nem is érdekelte: minden szavát úgy itta, mint a patak friss vizét a szomjazó. Ennek a pataknak minden cseppje bátorsággal, kalandvággyal és álmokkal töltötte meg Mandula szívét. Néha az apja magával vitte, de sosem túl messzire - azt Mirtill, az anyja, sosem engedte volna -, de Mandula alig várta, hogy elég nagy legyen ahhoz, hogy az apjával távolabbra is elmehessen. Reménykedett benne, hogy egyszer majd a saját szemével is láthatja Brí forgatagát, a Sírbuckák dermesztő ködét, sőt, messzebbre is megy, messzebbre, mint arról az apja valaha álmodni mert. De ez a patak elapadt, ésMandulának csak fájó emlékek, a teljesítésre váró álmok maradtak.

Fotó: Kostyál Zsigmond (SÚ)
Smink & ékszer : Narbeleth (Schuster Viktória)

Nehéz volt az apjuk eltűnése után. Szerette úgy képzelni, hogy neki volt a legnehezebb, hiszen ő állt apjához a legközelebb, ő vesztette el a legjobb barátját vele együtt; ám valójában - és ezt valahol mélyen Mandula is tudta - Matildának kellett a legtöbbet szenvednie. Mirtill összeroppant, és mind az anya, mind az apa szerepét Matildának kellett ellátnia. Matilda azóta is a falu egyik hőse.
Mirtill mániákusan próbálta megvédeni a gyermekeit. Miló halála után minden veszélyes volt: a békavadászat, a fáramászás, még a bújócska is. Igaz, egyszer korábban Mandula úgy eltűnt, az egész falu kereste egy egész napon át. Csak azért jött elő, mert Rózsa néni süteményt sütött és nem lehetett ellenállni az illatának. Jó móka volt, de senki nem nevetett, senki, még az apja sem. Persze Matilda gyakran próbálta tompítani anyjuk beteges félelmét, de ezzel az eggyel még ő sem tudott mit kezdeni.
Az anyjuk halála inkább felüdülést hozott nekik, mint fájdalmat. Utána hivatalosan  
is Matilda lett a családfő, aki még inkább megkeményedett. Mandula pedig egyre inkább úgy érezte, nem találja többé a helyét. Talán ezért indult el először, mert úgy érezte, pont ahogy az apja mondta, hogy hívja az út.
Mostanra viszont az egykor mindenséget jelentő fák, bokrok, kövek patakok csak azt visszhangozták: semmirekellő, léhűtő, kolonc. Egy jó hobbit nyugton marad, egy jó hobbit meleg és szeretetteljes otthonra vágyik és semmi többre - kivéve persze a minőségi italt és dohányt. A nővérei jó hobbitok voltak, a szülei is…még az apja is, mikor „benőtt a feje lágya”, ahogy azt az idősebbek mondják. Bezzeg ő…
Lehet, hogy az apja jó hobbit volt, de soha nem csillogott úgy a szeme egy jó italtól, a pipájától vagy Mirtill főztjétől - bár ez utóbbin senki nem is lepődhetne meg -, mint mikor ismeretlen tájakról, erdőkről és népekről mesélt. Magas emberekről, csodás helyekről, sosem látott virágokról és hegyekről. Ezeknek jó részét mások meséiből és olvasmányaiból ismerte, de néhányat látott is.
Az apja sok helyen járt, szeretett úton lenni, hallgatni a fák és a kövek meséit, de mikor meglátta Mirtillt lábat mosni a hideg patakban, ahogy kacéran felpillantott rá a napfényben sugárzó gesztenyebarna fürtök alól, tudta, ideje letelepednie. Búcsút mondott a kalandoknak, illetve a nagy terveknek, mert kalandjai, mielőtt igazán kalandokká válhattak volna, véget értek. Persze reménykedett abban, hogy majd Mirtillel együtt indulnak el még a családalapítás előtt, de ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Mirtill, jó hobbit módjára, családra és kényelemre vágyott, nem pedig az út porára. Miló meséit is csak fél füllel hallgatta: hallgatta, de nem hallotta, nem is érdekelték soha.
- Mi van velem? - nevette el magát Mandula. Alapvetően jókedélyű volt, csak úgy, mint a nővérei, és ritkán hagyta, hogy hasonló gondolatok gyötörjék.
Felpattant és elindult a ház felé. Bent gyorsan magára kapta a kikészített ruháját, elővette a már előre összepakolt táskáját és a kényelmesebb cipőjét. A féltve őrzött utazócipője már sok utat megjárt vele, de még mindig gyönyörű volt: a második cipője. Jellemző, hogy Mirabella, amikor mások is látták, rosszallóan csóválta a fejét a cipő láttán, de Mandula rajtakapta, amint egyik este a tükör előtt illegette magát benne.
- Megint elmész, igaz? - kérdezte Mirabella hirtelen előtte állva és meg se várva Mandula válaszát, folytatta. - Tudom, tudom, el se kezdd, én ezt nem érthetem, te más vagy, tudom.
- Ne haragudj. - nyögte ki végül Mandula.
- Ha Matilda megtudja, hogy elengedtelek, nagyon mérges lesz. Vissza kellene, hogy tartsalak. - Kicsit megállt és szomorkásan nézett Mandulára. - Ugye visszajössz?
Mandula habozott, de Mirabella szemébe nézve nem tudott mást mondani:
- Igen, persze.
Mandula gyakran elhatározta, hogy majd egyszer végleg elmegy, soha nem tér vissza. Miért is jönne vissza? Tudna munkát találni, meg tudna élni, eddig is megoldotta mindig. Miért is jött vissza tulajdonképpen eddig minden alkalommal? Erre ő sem tudta a pontos választ. Biztosan van köze a nővéreihez, az apja emlékéhez, a virágokhoz, fákhoz, patakokhoz, de mégsem tudta a választ. Talán majd egyszer nem jön vissza, vagy talán ő is olyan lesz, mint az apja, és végleg itt marad… talán majd egyszer, de addig még annyi mindent kell látni, hallani, megismerni és elmesélni. Szerette volna megmutatni a többieknek, hogy több van, mint a Megye, hogy van külvilág és érdemes megismerni, nagyon szerette volna. Az apja azt mondta, lehetetlen és felesleges, de Mandula tudta, hogy ez nem igaz…ez nem lehet igaz, ez nem lehet elég…
Még egyszer visszanézett Mirabellára:
- Köszönöm, Bella.
Majd kilépett az ajtón, mélyet szippantott az éjszaka hűs levegőjéből és elindult, újra. Ismét könnyed volt, mint a szellő, és boldog.

Az Öregdombi Vigasság főoldala >>>