Narmyn körülnézett az osztályban. Úgy érezte, egyedül van a zsibongó tömegben, magányosan és számkivetve. Mintha egy másik bolygóról érkezett volna, s ezért nem tudnák társai megérteni. Bár - nevetett magában - hogyan is foghatnák fel ezek a felszínes csitrik és magukat nagyfiúnak képzelő senkiháziak felfogni az ő mélyebb, tisztább érzéseit. Ezeknek a legújabb műköröm - divaton és az üsd - le - lődd - szét játékokon kívül semmi sem érdekes. Egyszerűen alacsonyabb szinten vannak.
Pedig ha tudnák igazán, milyen az: ölni. Becserkészni az áldozatotot ... pattanásig feszült izmokkal várni a megfelelő pillanatra ... aztán ugrani és tépni, marcangolni, érezni ahogy a préda meleg vére végigfolyik a testükön ... ha tudnák mindezt, ha komolyan ismernék a halált, egész másképp állnának az élethez. A gyilkolás: művészet. Az elme és a test megfeszített munkája, összhangja. Elég egy apró hiba, és a préda oda van…
- Hé Narmyn, látom, megint sok a barátod! - szakította félbe merengését egy fennhéjázó, kellemetlen hang.
- Elyon, biztos, hogy velem akarsz kötekedni? - kérdezte Narmyn, és szemében felizzott a Tűz.
Az őt sértegető lány iszonyodva hőkölt hátra, s borzadva fordította el a fejét.
- Én is így gondoltam - mondta Narmyn, és visszamerült a maga teremtette képzeletvilágba.
Az északi fenyvesekben loholt falkájával. A telihold fénye beezüstözte a fák csúcsát, és csillogva vetett szikrát a havon. Hirtelen lassított. Valami volt a levegőben, valami ismerős, és kellemes illat. Préda szagát hozta a szél ...