- Hát persze, szívem, persze. Szóval viselkedjetek úgy, mint akiket mi neveltünk, nem pedig a móriai törpök. Rendben?
- Mikor viselkedtünk mi úgy, Apám? – kérdezte Elrohir, megjátszott sértettséggel.
- Akarod, hogy soroljam az eseteket??? Na jó. Emlékeztek, amikor kicseréltétek a samponomat anyátok szőroldó krémével? /Hát igen, az csúnya eset volt. Ha nincs Nagyi hajnövesztő szere, Apa azóta is kopasz lenne./ És amikor bezártatok a fürdőszobába? /Ugye erre még mindannyian emlékszünk?/ Vagy amikor...
- Jó, jó. Megértettük – bólogattak a fivéreim.
Arra kíváncsi leszek. Szerintem Thranduiléknak lesz itt részük meglepetésekben.

3 hét múlva:
Mindenki a vendégek érkezésére készülődik. Ami más szóval azt jelenti, hogy jó nagy a káosz. Én mindezt épp egy fa tetejéről figyelem, elég mulatságos látvány. (Igaz, hogy így nehezen tudok írni, de nem baj, megéri.) Az előbb például Anya kiosztotta a főszakácsot a kirántott lembas helyes elkészítésének módjáról:
- Ezerszer megmondtam már, hogy a lembast nem kell kikloffolni a beforgatás előtt, mert akkor összetörik!
El tudom képzelni, milyen képet vághatott Avonen (a főszakács), aki szerintem mindig kicsit magasabban hordja az orrát, mint kellene.
Most éppen Apa oktatja ki az ikreket az általános viselkedési szabályokról. Ezt az elmúlt 3 hétben minden nap megtette, két lábon járó, hosszú, fekete hajat növesztett illemtankönyvként.
Szegény yavannildék futkosnak fel és le, mint a mérgezett egerek, Glorfindel pedig (aki csak tegnap érkezett meg Círdantól) máris belevetette magát az események sűrűjébe. Most itt áll a fa alatt és kiabál:
- Hogy került oda, Úrnőm?! /felrepültem/ Jöjjön gyorsan, az édesanyja hivatja!
De jó. Na, most valahogy le kellene mászni...

2 hét múlva:
Megérkeztek. Hát...őszintén szólva nem is tudom, mit gondoljak. Thranduilon (aki egyébként egész jól tartja magát az x ezer évéhez képest) azért látszik, hogy megért már egyet s mást. Legolas pedig...el kell ismerni, nagyon jó képű...és aranyos...és udvarias...mindazonáltal leginkább egy elkényeztetett hercegecske benyomását kelti. Nyilván ha jobban megismerem, rájövök, hogy ez nem igaz. Legalábbis remélem.

Másnap:
Jóságos Eru, ekkora égést!
Ma délután Apa megkért, hogy mutassam meg a környéket Legolasnak. Na jó. Sétálunk, egyszer csak megkérdezi, tudok-e fára mászni. Mondom, hogy igen. Erre elkezdi, hogy rajta, lássuk jobb vagyok-e, mint ő. Na, gondoltam, most megkapod!
Elkezdtem mászni egy megfelelő méretű fára, de úgy 3 méter magasságban rájöttem, hogy hosszú ruhában ez nem annyira jó ötlet. A vége az lett, hogy rálépte a ruha szegélyére és leestem.
Legolas rohant volna hozzám felsegíteni, de megbotlott valamiben (csak remélni merem, hogy nem a saját lábában) és esett egy hatalmasat. Ez nem lett volna akkora baj, ha nem pontosan rám érkezik. Így aztán eléggé félreérthető pozícióban fetrengve próbáltunk felállni, amikor megjelent Apa és Thranduil. Mielőtt bármit szólhattam volna, előkerültek a fivéreim és lerángatták rólam Legolast. Amíg az időközben szintén befutott Glorfindel néhány tündével megpróbálta megakadályozni, hogy bátyáim agyonverjék a Zöld-erdő hercegét, én próbáltam a helyzetet a lehető leggyorsabban megmagyarázni Apának. Szerencsére elhitte (vagy legalábbis úgy tett, mert továbbra is elég gyanakvóan méregetett minket). Szegény Legolas szerzett két szép monoklit, amiket Apa egy intéssel eltüntetett, majd az egész társaságot visszaparancsolta a palotába.

5 nap múlva:
Már kezdtem remélni, hogy Thranduilék látogatásának további része kínos események nélkül fog lefolyni. Sajna, nincs ekkora szerencsénk.
Az Eset: négyesben sétáltunk az apáinkkal a tóparton, amikor én ügyeske megcsúsztam és beleestem a vízbe. Több se kellett Legolasnak, egy “Megmentelek, hercegnő!” felkiáltással utánam vetette magát. Közben én már kifele úsztam, de aztán gyanús lett, hogy “megmentőm” miért nem tesz így. Gyanúmat megerősítvén Thranduil odaüvöltötte, hogy a fia nem tud úszni. Na mondom, nagyszerű. Végül nagy nehezen sikerült kihúznom Legolast, majd mindennek a tetejébe még szájon át lélegeztetni is nekem kellett!
- De Apa, te vagy a gyógyító, miért nem te csinálod?
- Na de kislányom, hogy nézne az ki?
És, hogy örömöm teljes legyen, közben odacsődült fél Imladris, élükön Anyával és a fivéreimmel. Miután sikerült a herceget újraélesztenem, az erőmből már csak egy fáradt “Ez nem az, aminek látszik”- ra futotta.

1 hét múlva:
A múltkori esetnek hamar híre ment (fene a jónép pletykásságába). A legviccesebb a dologban az, hogy ami valójában történt, azt már mindenki régen elfelejtette, ellenben a történet jócskán kiszínezett változatait igen gyakran hallani.
Párbeszéd két yavannilde között:
- Igaz, hogy Arwen Úrnőt valaki lelökte a vízesés tetejéről??
- Dehogyis! Egy hatalmas víziszörny költözött a tóba, ami berántotta a kisasszonyt és fel akarta falni, de a herceg megmentette!
- Ó, milyen romantikus!
- Ez még semmi! Hálából Elrond Úr neki ígérte a hercegnőt és Imladrist is!
És ez csak egy a sok közül. Persze, arra már senki nem emlékszik, hogy az az eszement utánam vetette magát a tóba, miközben nagy buzgalmában elfelejtette, hogy sosem tudott úszni, aztán meg fuldokolni kezdett az alig másfél méter mély vízben.

Később:
Ha még egyszer megkérdezi tőlem valaki, hogy mikor lesz az esküvő, hercegnőhöz egyáltalán nem méltó módon fogok sikítófrászt kapni, de előbb még lekeverek egy hatalmasat az illetőnek. (Megértettél, Glorfindel???!!!)

3 hét múlva:
Tartok tőle, hogy a bátyáim készülnek valamire. Legalábbis ma nagyon titokzatos képpel sutyorogtak, aztán mikor közelebb mentem, gyorsan elhallgattak. Én pedig ismerem őket annyira, hogy tudjam: Elladan+Elrohir+ titokzatos sugdolódzás = tökéletes katasztrófa.

2 nap múlva:
Ez nem lehet igaz. Hogy voltak erre képesek? Hogy tehették ezt? Ha az volt a céljuk, hogy az egész családból (főleg Apából és belőlem) hülyét csináljanak, akkor gratulálok, sikerült!
Még mindig nem hiszem el...Küldenek egy-egy névtelen üzenetet Apának és Thranduilnak azzal, hogy menjenek le a vízeséshez éjjel negyed egykor, mert ott valami nagyon érdekeset fognak látni.
Mindezek után elhitették Legolasszal, hogy én (ÉN!!!) halálosan szerelmes vagyok belé, és a vízesésnél várom éjfélkor.
Éjjel fél tizenkettőkor felébresztenek azzal, hogy Asfaloth kiszökött az istállóból (megint), és most a vízesésnél nyargalászik fel-alá, menjek megfogni, mert rám hallgat. (Van, hogy rájön szegényre a bolondóra, ilyenkor csak én tudom lecsillapítani. Nyilván elege van a gazdájából, aki teliaggatta a kantárját apró-és főként idegesítő-csengettyűkkel.)
Felöltözök és lemegyek a vízeséshez. A ló persze sehol, Legolas viszont ott téblábol a parton. Közelebb megyek, mire ő:
- Ó, hát itt vagy, kedvesem? – kérdezi.
Nézek rá nagy szemekkel, hogy ezzel meg mi történt.
- Ha tudnád, mióta várok erre a percre! Csak tudtam volna, hogy te is szeretsz, már sokkal hamarabb megkérdezem...
- M-mit? – csak ennyit bírtam kinyögni.
- A bátyáidnak köszönhetem, ők nyitották fel a szememet...
- A bátyáim? – kezdett a dolog gyanús lenni.
- Ó, kérlek, ne haragudj rájuk, ők jót akartak. De ne is beszéljünk róluk. Had kérdezzem meg...
Közben lázasan gondolkodtam, hogy mit mondott az a két eruátka ennek a szerencsétlennek. Fel sem tűnt, hogy letérdelt elém.
- ...lennél-e a feleségem?
Ez volt az a pont, amikor azt hittem, elájulok. Szerencsére nem kellett válaszolnom, mert ahogy kimondta, Apa és Thranduil kétfelől odarohantak, majd egyszerre elordították magukat, hogy „NEM!!!”
A beállt csöndben térden rúgtam Legolast, jelezvén, hogy álljon már fel. Apa, mint aki csak erre várt, rákezdte:
- Hogy képzeltétek ezt? Így, minden bejelentés nélkül...Tőled azért mást vártam volna kislányom!
- Apa, félreérted...
- Mi szeretjük egymást, Elron Uram, feleségül akarom venni a lányát...
- CSENDET! – ez már Thrandiul volt. – Egyáltalán, hogy kerültök ti ide? És te, Elrond?
- Én...nem tudtam aludni. És te?
- Hát... én sem.
- Legolas?
- Nekem találkozóm volt...
- Nem, nem volt!
- De a bátyáid...
- Ők is itt vannak – csodálkozott Thranduil.
- Ők mondták nekem, hogy te...várjunk csak...szóval nem...
- Ne haragudj, de...nem.
- Akkor ők...ők csak...ó, hogy én mekkora...
- BEAVATNÁTOK? – kiáltotta Apa.
- A fivéreim. Ők mondták Legolasnak, hogy én... tudod.
- Ezek szerint ők küldték nekem a...a.... – Thranduil későn jött rá, hogy elszólta magát.
- Mit?
- Hát a ...a...levelet.
- Én is kaptam egyet! Szóval ők... a mindenit! – kapott észbe Apa. Megfordult és rohanni kezdett vissza a palotába, mi meg loholtunk utána. Mikor őrjöngve berontott a két csínytevő szobájába, tapasztalnia kellett, hogy:
- Ezek megléptek! Ilyen nincs! GLORFINDEL!!!
- Parancsolsz, uram? – szegény kissé ziláltnak tűnt, ráadásul az orra is vérzett. Nem is csoda, mert szegényt jól orrba vágta a bejárati ajtó, lévén épp ki akart menni, amikor Apa berontott.
- HOL VANNAK A FIAIM?! – ordított rá szegényre.
- Épp most láttam őket ellovagolni.
Apa erre fogta magát és kirohant. Thranduil közben szaladt szólni Anyának, aki először nem értette, mit művelünk mi itt éjnek idején, majd miután elmagyaráztuk neki a dolgot, egész egyszerűen elájult.
- Anya! Jaj, most meg ez? – kezdtem hisztizni. – Glorfindel, légyszíves vidd a szobájába, én megyek és visszahozom apámat.
- Úrnőm, nem mehetsz most el, éjszaka van!
- De mi lesz ha...
- Majd én megkeresem – vágta el a vitát Glorfindel, azzal elment.
Thranduil visszavitte Anyát a szobájába, majd hármasba ücsörögve vártuk a híreket, miközben még véletlenül sem néztünk egymásra.
Két óra múlva visszajött Glorfindel:
- Sajnálom, Úrnőm, nem találtam meg.
Ekkor láttam elérkezettnek a pillanatot, hogy kövessem Anya példáját, és szó nélkül elájuljak.

Mikor aztán ma reggel felébredtem, Anya az ágyam mellett ült. Vidáman kezdtem ecsetelni neki, milyen furcsa álmom volt, mire kénytelen volt felvilágosítani a szomorú igazságról. Úgy ültem fel, mint aki rugóra feküdt.
- Mi van Apával?
- Ne aggódj kicsim, semmi baja.
- De hát mi történt? Arra emlékszem, hogy bejött Glorfindel és azt mondta, hogy nem találta meg. Onnantól kiesett.
- Nos, miután elájultál, nemsoká apád is visszajött, közölte, hogy a fiai eltűntek, de ha egyszer a kezei közé kapja őket, azt megemlegetik. Aztán bejelentette, hogy ő mostmár elmegy aludni, és senki ne merje zavarni.
- És Thranduil meg Legolas?
- Holnap hazamennek.
- Hála...vagyis igazán kár.
Ezek után Anya magamra hagyott, had pihenjek. Mit mondjak, most igazán rám is fért.

Másnap:
Ünnepélyesen elbúcsúztattuk a Zöld-erdő királyát, hercegét, mindenkijét. Mielőtt elindultak volna, Legolas azt mondta nekem, hogy ő azt a dolgot komolyan gondolta, ezért fontoljam meg. Nem akartam szegényt letörni azzal, hogy hamarabb megyek Mandoshoz, mint hozzá, csak annyit válaszoltam, hogy majd gondolkodom rajta.

Na, már csak egy probléma maradt: Hol vannak a fivéreim???