Szólít a hajnal…

Undómiel! Undómiel! szólít a hajnal,
hív téged egy ősi dallal…
szívedhez szól néped szava,
szikrázik sok éved hava,
Rózsapírba utad vezet,
lágyan fogja fehér kezed,
hagyd hátra a bús Homályt,
hol boldogság nem vár rád.

Undómiel! Undómiel! a hajnal még szólít,
miért akarsz hát bolyongani tovább itt?
Hová térsz, hová mész, mivé leszel?
időd lejártával mondd, mit teszel?
Tudnod kell, választásod mit hozott,
terhét örökre te, csak te hordozod…
döntésed súlya mások számára is nagy,
de ki elszenvedi e sorsot, csak te vagy.

Undómiel! Undómiel! a hajnaltól elfordultál,
reményt a boldogságra, mondd, hol vártál?
Halandók sorsa az, mi nyomaszt,
s már nincs, miben lelhetnél vigaszt…
lassan elveszted mindazt, mit kaptál,
elmúlt már minden, magadra maradtál…
lelkedben ragyogó fényed ím, kialudt,
Esticsillag, boldogságod már csak keserű múlt.

Undómiel! Undómiel! a hajnal már feledett..
életed minden napja ősi porba veszett.
A világ változott, néped ideje lejárt,
a Tengeren Innen nincs, ki gondolna rád…
mégis, nem várt reményt támasztott,
hasonló sorsot, ki választott…
így élt benne az igaz bölcsesség:
a halálon túl van más is, nem csak emlék.