És a katona csak mozdulatlanul állt. Nem hallott, nem látott, hiába is zajlott az egész világ újragyártása közvetlen az arca előtt. A totális változások közepében állt, de nem tudta megérteni, miért van így. Pedig ő is a gépezet csavarja volt, az ő ereje is benne volt a nagy fogaskerék őrült sebességében. És igen, ő ezt akarta! Ezt akarta? Már ő sem tudta. Valahogy nem így képzelete korábban, és most, hogy benne volt, egészen másnak tetszett. Arra számított (számítás, mily tökéletlen emberi gyakorlat!), hogy nem lesz olyan teljes valójában az átalakulás, mint amilyennek a fejében képzelte, és olyan sem lesz, mint amit ő akar. Mert nem ezt akarta. Akkor miért csinálta? Miért adta önzetlenül oda magát egy idegen dolognak? Nem ilyen változásokat akart. Csak hasonlókat. De mégis, kezdetben igenis ezt akarta. Akkor most miért csodálkozik?
Ott állt a világot megváltoztató új, dicső világosság áradatában, de mégsem találta már a helyét. És akkor visszaemlékezett, milyen is volt korábban? Hogy milyen is volt az a régi világ, amitől elfordult? Mi vezette arra, hogy ilyen irányba segítse terelni a mindenséget? A kudarc. A boldog, nyugodt bében nem találta helyét. Ő valahogy más volt, és az a szeretettől fulladozó világ neki valamiért nem osztott a kincséből. A béke és szeretet korában lenézettként, mellőzöttként került egy lejtő pályára. És megutálta a békét, a szeretetet. Mindörökre. A békében gyöngeséget látott, a hatalomban erőt, az erőben hatalmat. És ő hatalmat akart. Tudta ő jól, hogy mennyire gyönge. De ő erős akart lenni, és erő után nyúlt. Igen, és meg is kapta az erőt. És a nagy változások idején erős lett azok fölött, akik a régi világban voltak fölötte és tiporták le. De a változások gyorsak voltak, már nehéz volt követni, és az az érzése támadt, hogy minden kezd kifutni medréből. Ezt azért mégsem akarta. De már nincs mit tennie, benne van, és végig kell csinálnia. Ha tetszik, ha nem. Előbb-utóbb hozzászokik, elfelejti a régi kort, és hamar megtanulja az új rendet. Nem kell hozzá sok idő, és természetesnek és normálisnak fogja tartani azt a dolgot, amit most nem ért, és ami miatt kétkedik most.
Igen, kétkedett. Nem volt benne biztos, hogy ezt akarja, és hogy ez jó. De beletörődött: elkezdte, és végigcsinálja. Végigcsinálja, vagy ő is elpusztul a régi világ romjai közt. Ő az új világ kegyeltje, és teremtője sok mással együtt. Munkára föl! Még nincs befejezve a teremtés.
A katona kinyitotta szemét, újra hallotta a változások hangjait, és egy nagy levegőt véve újra munkához látott.
A változás: háború.
Az átalakulás: pusztulás.
A munka: mészárlás.
És mindenhol ott van a régi világ maradéka, romjai: lemészárolt emberhalmok, lángoló városok, patakzó, vörös vér.
Így újítsuk világunkat! A Változás Ragyogó Világossága!
És a katona újratöltötte fegyverét...

Budapest, 2005. Június 15.