Kő csobbant a szürke vízben. A parton álló férfi nézte, hogyan fodrozik a víz, szemének mély tükrében csillogott a tengerről visszaverődő Holdnak és csillagainak fénye.
Arca szikár volt, és öreg, ennek ellenére mégis szépnek látta az, ki ránézett – csak hát ez nem valami gyakran esett meg vele, az elmúlt tíz esztendőben pedig szinte egyáltalán nem.
De gondolatai most nem magánya körül forogtak – minek azon rágódnia? Hozzászokott már... Nem, most higgadtan és szomorúan emlékezett. Emlékezett, de emlékei nagyrészt halványak és hiányosak voltak, mintha egy moly-rágta könyvben olvasott volna. Egy lap viszont ép maradt, és oly tisztán látta maga előtt a lapnak tartalmát, mintha tényleg ott lett volna...
Igen, itt is van... És milyen gyönyörű.
A tenger tükrén most egy leány állt. Nevetett, szép szeme vidáman kacsintott a férfire. Arcát gesztenyebarna fürtök keretezték, és omlottak kerek vállaira...
Ezüstszínű ruhájában karcsú volt, és kecses, és a Hold fényében szinte ragyogott.
A férfi elmosolyodott. Örült, hogy így tudott emlékezni arra a zsenge kis virágra, amit annak idején ő szakított le ifjúságának és ártatlanságának mezejéről. Még most is feltudta idézni azt a pillanatot, mikor az először csókolták meg egymást, szemérmesen, félve a jövőtől.
Milyen rég volt...
És az a nap, amit nem tud elfelejteni. Mert azokat a dolgokat örökre megőrzi az emlékezet, ami fáj.
Tavasz volt, orgona illat szállt a balzsamos levegőben, és ők ketten boldogak voltak. A lány élete akkor amúgy is csupa derű volt, míg a férfié keserű – de ez a leány örömet csöpögtetett bele. És akkor a félve vigyázott törékeny boldogság örökké eltört...
Mert volt más is, akinek megdobogtatta szívét az ifjú lány. És mikor látta, hogy nem nyerheti el a szívét, mert a kósza minden tekintetben jobb volt nála, féltékenységében nyilat ragadott, és azzal a szándékkal lőtt, hogy a két szerelmest megöli...
De a nyíl csak a lány életét oltotta ki.
A nyíl szívébe talált, és piros vére beszennyezte a gyönyörű ezüstszínű ruháját.
A kósza gyásza és haragja oly hatalmas volt, hogy nem törődött többé semmivel, törvénnyel, becsülettel, hanem üldözni kezdte a gyilkost, ki ostoba módon elárulta magát...
És megölte. Igen, megölte.
És most, ennyi év múltán mégsem érzi azt a nyugodalmat, amit éreznie kéne.
Bárcsak ő is meghalt volna akkor. Bárcsak...
Kő csobbant a vízben. A leány képe szertefoszlott. A férfi fektekintett, és meglátta a halászni indulókat, s gyermekeiket, kik köveket dobáltak a vízbe.
Virradt. A kósza sóhajtott, és besétált a bozótosba, mielőtt valaki meglátta volna.

VÉGE