Rayan: Elóndra

Elóndra -Előszó

Történt, hogy egy dicső férfiú megszeretett egy elda asszonyt, még Númenor alapításának idejében. A nő hasonlóképpen érzett a férfi iránt, de népük előtt titkolózniuk kellett. Szerelmükből egy gyermek született, akit Nuquernayulmának neveztek, mert ő volt az egyetlen napsugaruk, aki fényt hozott az életükbe. Úgy mondják, három házasság született az eldák és az edánok között, de született egy negyedik kötelék is, igaz, titokban. Az elda asszony és a númenori férfi boldogsága azonban nem teljesedhetett ki. Egy másik harcos, aki szintén szerelmes volt az asszonyba, féltékenységből megtámadta és megölte a párt, majd elborzadva tettétől, elmenekült Númenorból. Mikor a tragédia híre eljutott a királyi családhoz, Elros maga temettette el a szomorú sorsú szerelmeseket, és rátalált a gyermekre, akit szeretettel nevelt, egészen haláláig. Egyedül ő ismerte a származását, s mikor a lány kinőtt a gyermekkorból, tudatta vele szüleinek kilétét. Elóndra -mert Elros így nevezte el- döbbenten fogadta a hírt, hogy akit apjának hitt, valójában nem vér szerinti rokona. De Elros saját lányaként szerette Elóndrát, akinek -anyja révén- igen hosszú életet adott a sors. Miután Númenor nagy királya meghalt, Elóndra Középföldére távozott, elsőként az emberek közül. Itt töltötte egész életét, és bár sokakkal állt kapcsolatban, mégis magányos maradt.
A következő történetek e bátor nő érzéseiről és kalandjairól szólnak, aki -feladva sötét énjét- segítette Középfölde lakóit, jólétben és szenvedésben egyaránt.

Elóndra -1. fejezet: Ébredés

Elóndra -elhagyva Númenort- a tündék között keresett menedéket. Azok szívesen fogadták, mert látták, hogy tünde származású. Ennek ellenére a lány idegenkedett attól, hogy tündének nevezzék. Bár csodálta a halhatatlanokat, ő maga az emberek között nőtt föl, és szívében több volt az emberi érzésekből, mint a tündék bölcsességéből. Fájt neki, hogy elvesztette apját, de egy új apára lelt Gil-galad személyében. A lindoni király ugyanúgy szerette Elóndrát, mint annak idején Elros.
Elóndra hosszú ideig élt itt békességben. Műveltségét csak növelték a tündék tanításai, nagy tudása és furfangos észjárása egészen megdöbbentették Gil-galadot, kézműves képességeit pedig új népe elismerően nyugtázta. Látszott, hogy tehetséges nő; s nevelőapja hamar tanácsosává fogadta. Így élt Elóndra a tündék között, egészen a Háború kitöréséig. A Másodkor 1693. esztendejében Szauron támadásokat indított Észak felé, és Elóndra úgy érezte, meg kell védenie népe földjeit, és a harcban csatlakozott Gil-galadhoz. Ekkor kovácsolta fegyvereit is: két, ezüsttel futtatott, háromágú tőrt, melyek nem hasonlítottak a tündék tőreihez. Markolatuk színezüstből készült, csodásan megmunkálva. Elóndra ezeket tekintette legjobb alkotásainak, és emellett remek hasznukat vette a háborúban. Kilenc évbe telt, mire Szauront kiűzték a Nyugatföldekről, és ezalatt az ifjú hercegnő igazi harcossá érett.
Újabb békekorszak köszöntött Eriadorra. Elóndra Középföldén érte meg dicső szülőhazája, Númenor bukását, s ez megrendítette hitét az emberekben. Szauron Mordorba való visszatérését követően minden szabad nép szívén a félelem lett úrrá. A Sötét Úr kémei a messzi Északra is eljutottak, és az ott élők vadásztak rájuk.
Elóndra e vadászat közben elkövetett egy súlyos vétséget, ami miatt szerető nevelőapja kénytelen volt száműzni Lindonból. A lány nem értette, miért nem bocsájtanak meg neki a tündék. Fájdalmas haragjában útra kelt; elsöpört mindent és tönkretett mindenkit, aki az útjába került; vágya, hogy bosszút álljon a tündéken, mindenek felett állt. Így átszelte Középföldét, és Szauron szolgája lett. Bár csatákban többet önként nem harcolt, de tanácsosként mindig melette állt, és segítségével Mordor Urának hatalma egyre nőtt.
Gondor ostrománál Szauron próbára akarta tenni Elóndrát, ezért a seregébe állította. Ő tiltakozott, mondván: nem akar embereket gyilkolni, de nem ellenkezhetett a Sötét Úrral...

...A Fekete Sereg hamar bevette Minas Ithilt. Az emberek még tartották magukat, de már alig akadt élő gondori a falak között. Elóndra még egy utolsó csapásra készült; egy menekülő, csuklyás alak elé állt, megforgatta, majd felemelte a kardját, de egy sikoly megakadályozta, hogy lesújtson. A csuklyából egy rémült nő bontakozott ki.
-Rajta, ölj csak meg! De a gyermeket hagyd élni! Vagy őt is megölöd?-kérdezte zokogva az asszony, egy újszülött csecsemőt mutatva a karjában. Elóndra szemei elkerekedtek, és a meghökkenéstől elejtette a kardot. Rádöbbent, hogy szörnyetegként viselkedik. Fájón és szánakozva nézett az elrohanó nő után. S bár a toronyból közömbös arccal távozott, lelkiismerete többé nem hagyta nyugodni.
Ezalatt az orkok az utolsó emberektől is megtisztították Minas Ithilt. Elóndra pedig végignézte, ahogy a gyönyörű Fehér Fa hamuvá ég, és majd beleszakadt a szíve.
A Mordorba hazatérő győztes seregek "Ash nazg durbatulûk!" felkiáltással köszöntötték Szauront. Elóndra undorodott a gondolattól, hogy éveken át sötétségben és vakon élt. S most, mintha hosszú álomból eszmélne: tisztán látta maga előtt a célt: jóvá tenni mindazt, amivel ártott Középföldének.
Barad-dûr nagytermébe lépve keserűen mosolygott a Sötét Úrra.
-No lám! Megjött az én tünde-harcosom, aki élvezettel gyilkol, nőt és gyermeket nem kímélve...
Elóndra nem reagált az érces szavakra, így Szauron hangnemet változtatott.
-Vezesd a seregem!-mondta. -És tiéd lesz minden, mire vágysz.
Elóndra szeme gúnyosan megvillant.
-Egy nő kezébe adnád hatalmas sereged?
Szauron ugyanolyan gúnnyal válaszolt.
-Ha Mordor legjobb harcosa nő, hát legyen!
A lány arca elkomorult. Egyetlen vágya a szabadság volt; szabadulni akart erről a pokoli helyről.
Hirtelen felharsantak Barad-dûr kürtjei. Az ablakból, melynél Elóndra állt, a sötétség ellenére tisztán kivehetőek voltak a Torony lábánál gyülekező ork-csapatok. Ordítozásukba és csatakiáltásaikba beleremegtek a falak; Mordor Teremtményei örömünnepüket ülték.
-Hadseregem készen áll a harcra! Eljött az idő, mely Eriador végét jelenti. Légy vezérem! Vagy válaszd a halált.
Elóndra beleszédült az odalenn gomolygó tömeg látványába.
-Mi a válaszod?
A lányban egyre kavarogtak az érzelmek.
-Dönts végre!-förmedt rá a Sötét Úr, immáron elveszítve türelmét.
Elóndra fejében mind erősebben zúgtak a szavak: "Vezér","Egy nő","Mordor gyilkos vezére", "Gyilkos! Gyilkos!"
-Nem!-mondta reszketve.
"Többé már nem!"
Majd egyszerre jeges nyugalom vett rajta erőt, pedig Barad-dûrból áradt a forró levegő.

-Ostoba szerzet! Eldobod magadtól a lehetőséget, hogy meghódítsd ezt a világot? Felajánlottam neked, de te megtagadod. Legyen hát!
-Nem szolgálok többé neked. És Középfölde sem fog, erre esküszöm!
Szauront meglepte a lány fojtott indulata, ami eddig csak a világ ellen irányult, de ellene nem.
-Vajon mi okozta ezt a változást? Mindig hű szolga voltál, de most -félelmetes hangját felemelte- ...előtörtek az érzelmeid! Takarodj a szemem elől!
Elóndra nem tágított.
-Nekem már nem parancsolsz, Szauron. Sohasem tudtál.
Az izzó szemek felbőszítették a Sötét Urat. Hatalmas termete és dühe hirtelen Elóndra felé tört.
-Az én váramban nem beszélhetsz így! Fogalmad sincs, kivel állsz szemben! Tudod te, ki vagyok én?
A nő arcán megvető mosoly suhant át, majd egészen közel hajolt urához.
-Ghâsh agh dug burzum-ishi!- vicsorogta Szauron képébe.
Az elordította magát, s ahogy tenyere kinyílt, Elóndra megpillantotta a Gyűrűt. Szauron egyetlen ütéssel elvehette volna az életét, de a lány így kiáltott fel, jobb karjával szép arcát védve:
-Neki nem árthatsz! Síreant nem áll hatalmadban megsemmisíteni!
S Elóndra jobb kezén a csillogó, zöld köves gyűrű egyszeriben átlátszó lett, mint a tenger, ha napsugarak érik.
-Engem elpusztíthatsz. De őt nem.
Szauron ezúttal tehetetlen volt.
-...Valójában itt és most megölhetnélek, de az nem lenne célszerű -gúnyolódott megint.
-S ha életben hagylak, még akár fontos része is lehetsz játékomnak. Szauron szeme mindent lát! Akárhová mész, követni foglak. És remélem, hogy sikerül idecsalnod hőn szeretett tündéidet, mert ha a döntő csata Mordorban lesz, végre leigázom ezt a romlott fajt!
Gőgösen intett Elóndrának.
-Elmehetsz. De ne feledd; ha legközelebb meglátlak itt, nem hagyod el élve Mordort.
A lány most sem mozdult, csak gyöngéd, mély hangján felelt a Sötét Úrnak.
-El fogsz bukni, Szauron. Közel a vég, amin változtatni Te sem tudsz.
Barad-dûr Ura újra ingerültté vált. Hívatta a Torony őreit.
-Vigyétek! Ne is lássam!-dörögte, és szeme szikrázott. Elóndra még egy utolsó pillantást vetett Szauronra és a Torony rideg belsejére. Az orkok lecipelték a lépcsőn.
A kapuk nyikorogva tárultak ki, és az ork-horda döbbenten méregette a rabot. Nem értették, miért kötöztette meg a Sötét Úr legkedvesebb harcosát. "Snaga, snaga!"-acsarkodtak az orkok, majd durván kinevették Elóndrát. Örömük nem tartott sokáig, mert amint az őrök leoldották róla a kötelet, ő a legközelebb álló ork övéből kihúzta a szablyát, és meglepett tulajdonosát egy mozdulattal kettéhasította. Két másik támadójára hatalmas ütéseket mért, majd villámgyorsan elmetszette a torkukat. Többen már nem merték megtámadni. Az orkok rikácsolva húzódtak vissza a dühödt vad elől. Elóndra még pár pillanatig riadtan, vérben forgó szemekkel pásztázta a sereget,a szablyát maga elé tartva, de miután megbizonyosodott, hogy félnek tőle, eldobta a fegyvert, és kisétált Mordorból. Nem állhatta az orkok gyűlölködő pillantását, de végre úgy érezte; szabad.


Elóndra -2. fejezet: A galamb

-Minden rendben, kisasszony?
Elóndra összerezzent. A fogadós kedvesen értetlenkedő arcot vágott.
-Semmi baj. Csak...gondolkodtam.
A köpcös ember megnyugodva tért vissza a pult mögé. A lány sóhajtott egy nagyot, majd felhajtotta a pohár bort, amit rendelt, és gyorsan kifizette az italt. A kocsmáros hümmögve nézett a távozó nő után, aki összébb húzta magán a köpenyét, mert odakint hideg szelek jártak.
Tavaszodott.
Elóndra békésen nézte az ébredező természetet. Az erdő lassan zöldülni kezdett; a tájat a korai napsugár melengette. A levegő friss volt és hűvös, és üde virágillatot árasztott; a lány nagyokat szippanott belőle. Majd nekindult a poros földnek, de fürge léptei hamar letértek az útról, s a rengeteg felé vette az irányt. De még mielőtt eltűnt volna a fák között, tekintete körbefutott az ágakon; s halk, csilingelő hangon füttyentett. Ekkor egy fehér galamb röppent elő a koronák közül, és leszállt Elóndra kezére. Az szeretettel simogatta a búgó madarat.
-Hol jártál, kis galambom? Te biztosan örülsz, hogy idén ilyen szép a tavasz, de én még mindig rosszkedvű vagyok, és nem tudok szabadulni az emlékeimtől...
-Senki sem ért meg. Az emberek idegenkednek tőlem, pedig segíteni szeretnék rajtuk. Így jár az, aki csalódást okoz másoknak.
A kismadár nagy, pislogó szemekkel figyelte úrnőjét, aki ezt felettébb mulatságosnak találta.
-Bár tudnád, miken mentem keresztül...-mosolygott.
-Senki sem szeret, tudom jól.
Itt hirtelen elhallgatott.
-És ostoba is vagyok, amiért egy galambnak öntöm ki a szívemet.
A madár egyszer csak fölröppent, és fájdalmas búgást hallatva eltűnt Elóndra szeme elől.
-Bocsáss meg, nem úgy értettem!
A lány ismét felsóhajtott.
-Nagyszerű.
A galamb nem jött vissza, így hát leheveredett a fűbe, és jódarabig a felhőket nézte az égen. Majd meggondolta magát, föltápászkodott és visszafelé indult, ki egyenesen az útra.
"Jó lesz elérnem Parneába, mielőtt leszáll az est"-gondolta. "Nincs sok kedvem portyázó orkokkal találkozni."
Így Elóndra aznap végig dél felé haladt, nem sejtve, hogy egy éles tekintetű szempár figyeli, ahogyan zöld köpenyével játszik a szél.

Már alkonyodott, mikor a lány megpillantotta Parneát. Úgy látta, Ithilia semmit sem változott, mióta utoljára járt itt. Ugyanolyan zöld volt, derűs és nyugodt.
Gondolataiból a fű susogása riasztotta fel.

A rejtélyes alak pár méter távolságban haladt Elóndra mögött, de most szem elől vesztette a lányt. Idegesen mozgott a csöndben; már kirántotta volna a kardját, de rá kellett jönnie, hogy egy fához szögezték: két villogó fegyver átszúrta köpenyét, ezzel fogva tartva őt. Pillanatokon belül feltűnt a fémek gazdája is.
-Ne haragudj, nem akartam ártani neked-mondta remegve a férfi.
Elóndra nagy léptekkel közeledett áldozatához; majd kihúzta a tőröket a fából, és az övébe csúsztatta őket.
-Egyébként szép dobás volt.
A lány csak most nézte meg jól az idegent, de később, sok-sok év múlva is fel tudta idézni az arcát.
-Miért követtél?-szólalt meg végül.
-Hogy miért? Mert manapság sosem lehetünk elég óvatosak, ha az Ellenségről van szó. Mellesleg azt a hírt kaptam, hogy egy nő igyekszik a falu felé, akinek sötét a haja és a szíve, és jobb lesz vele vigyázni.
De most már látom -s Elóndra gesztenyés-vörös hajára tekintett-, hogy a pletykának csak a fele lehet igaz.
A férfi elnevette magát; nevetése mély volt és zengő.
-A nevem Dagon, és Észak-Gondorból küldtek, hogy sok más társammal együtt őrizzük Parneát. Más gondoriak más falvakat őriznek Ithiliában, mert az emberek tudják, hogy hamarosan megint úrrá lesz a Gonosz ezen a vidéken. A falvak, a városok lassan elnéptelenednek, és csak nagy nehezen tudjuk visszaverni az orkok támadásait. Egyre nagyobb az erejük... Attól félek, valami készül Mordorban.
-Mordor sohasem nyugszik, onnan mindig veszély fenyeget. De ezt én is érzem, tudom...hiszen megjártam a poklot...
-Indulnunk kell, lassan az orrunkig sem fogunk látni. Iphen!-hallatszott Elóndra lágy hangja, és a galamb már röpült is hozzá.
-Bocsáss meg az előbbiért, faragatlan voltam-suttogta a madárnak.
-Te beszéled az állatok nyelvét?-nézett csodálkozva Dagon.
-Az embert sok különös képességgel áldhatja vagy verheti meg a Végzet. Tessék, fogd.
Elóndra óvatosan a férfi tenyerébe helyezte a galambot, aki kedvesen búgott a nagy kezek között.
-Még sohasem fogtál madarat a kezedben?-nevetett a lány, látva Dagon furcsa arckifejezését.
-Vad madarat igen. Sólymot, sast; de ilyen szelíd galambot még nem.
A férfi zöld szeme megvillant a szürkületben, és ahogy Elóndrára szegeződött, ő mélységes zavarban érezte magát.
-Menjünk.
Dagon elengedte a madarat, és a lány látta, hogy arca csupa derű.
A két vándor nekiindult, és pár órán belül elérték Parnea kapuit, melyek a település méretéhez képest hatalmasnak tűntek. Az őrök bebocsájtották őket, és a férfi végigvezette Elóndrát a falun.
-Éjszakára a házamban aludhatsz, ha neked is megfelel. A feleségem majd gondoskodik mindenről.
-Köszönet érte.
Ekkor a lány hirtelen megmerevedett, és kérdőn nézett útitársára.
-Miért tennéd ki asszonyod akkora veszélynek, hogy magaddal hozod Gondorból? Ezek szerint a feleséged idevalósi.
-Jó meglátás-mosolygott Dagon.
-Okos lánynak ismertelek meg; ennek bizonysága, hogy tünde-nevet viselsz.
-Így van. Köztük nőttem föl; azért ragadt rám valami a tündék tudásából-fortyant föl Elóndra.
Időközben Dagon megállt a házuk előtt, és bekalauzolta vendégét a kapun.
-Jó szerencse hozott! Kerülj beljebb.
Elóndra egyszerre otthonos környezetben találta magát. A világos kőfalon gyönyörű festmények függtek, a padlón elejtett állatok bundái díszelegtek, és az egész helyiséget bearanyozta a kandallóban lobogó tűz. A lány nem hazudott magának, mikor azt gondolta; ebben a parányi házban le tudná élni az életét, legyőzve lelkének kaland után sóvárgó részét; és szívesen alapítana családot egy olyan férfival, aki mellett boldognak érezheti magát.
Dagon ilyen ember volt. Bár még csak egy napja ismerték egymást, Elóndra hitte, hogy találkozásuk nem a véletlen műve volt.
-Dala, vendéget hoztam!
Magas, sovány, de megnyerő küllemű asszony lépett ki a konyhából.
-Csak egy éjszakára marad. Afféle vándormadár.
A nő mosolya lefegyverző volt, ugyanakkor nem volt benne semmi mesterkéltség.
-Gyere, kedvesem, megmutatom a szobádat. Örömmel látunk!
A kis helyiség, ahová Dala a vendéget vezette, meghitt hangulatot árasztott, akárcsak a ház.
-Használj bármit itt kedved szerint. Aludj jól!
A magas, szőke asszony magára hagyta Elóndrát, aki kisétált a teraszra, és a holdvilágos éjszakában gyönyörködött. Iphen a kerítés tetején ült, és mélyen aludt. Elóndra egy ideig a kis jószágon pihentette a szemeit, majd halvány mosolyt ült meg az arcán.
"Milyen jó tudni -gondolta-, hogy más is szereti a galambokat."

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére