„Akkoriban mindent rettenetesen komolyan gondoltam”

Nagy Gergely (Lamorak) az MTT alapító elnökhelyettese, jelenleg tiszteletbeli tagja, nemzetközileg ismert magyar Tolkien-kutató, emellett műfordító és zenész. Ez az interjú – amelyben a Tolkien-kutatás irányvonalaitól az MTT kezdetein át a Cormoran Strike-sorozat fordításáig igen sok mindenről szó esik – a 2023. júliusi Lassi Laurië számára készült, ott azonban csak rövidítve tudtuk közölni: az alábbiakban egy teljesebb változat olvasható.

Idén tavasszal te voltál a kiemelt előadó a Tolkien in Vermont konferencián: mesélnél erről az eseményről? Mikor kértek fel rá?

Ez egy jó régi dolog: tizenegynéhány éve ismerjük egymást Chris Vaccaróval, aki a vermonti angol tanszéken Tolkient képviseli, a kalamazooi Medieval Congressen találkoztunk először 2011-ben. Ő szerkesztett különböző köteteket, többek közt egy olyat is, amibe én is írtam [The Body in Tolkien’s Legendarium: Essays on Middle-earth Corporeality], meg van egy másik könyvük Yvette Kisorral, a Tolkien and Alterity, amit én recenzáltam a Journal of Tolkien Researchnek. Aztán öt vagy hat éve Leedsben találkoztunk, és akkor mondta, hogy van nekik ez a vermonti konferenciájuk (idén volt a tizenkilencedik), és nagyon szeretnének engem meghívni. Mondtam, hogy hát jó, de én így, hogy semmilyen intézményi háttér nincs mögöttem, már nem nagyon tudok ilyen távokra utazni… De azt felelte, hogy majd ő elintézi. Ez pont három éve lett volna, amikor kitört a Covid, és nyilván minden konferencia elmaradt az egész szezonban. Majd a következő évben is elmaradt, tavaly meg az utolsó pillanatban hirtelen virtuális lett az egész – Chris megkérdezte, hogy akarom-e virtuálisan megcsinálni, de mondtam, hogy ennek a legjobb része nyilván odamenni, és másokkal találkozni, így csúszott erre az évre. A vermonti egyébként egy kicsike konferencia, egy nap az egész. Általában egy nagyobb előadó van, ez voltam most én – ezen mindig röhögök, érted, olyanok voltak már náluk, mint John Garth vagy Tom Shippey, akiknek a könyveit olvassuk, nekem nincsenek könyveim, úgyhogy azt nem lehet olvasni… Szóval az idei évben végre összejött, és nagyon kellemes volt. Nagyon szeretek Amerikába járni konferenciákra, tolkienosokra is, meg középkorosokra is, de… szégyentelenül mondhatom, hogy azért szeretek az amerikai tolkienosokkal találkozni, mert ők engem úgy kezelnek, mintha valami nagy sztár lennék! De tényleg, én mondtam nekik, hogy ha a kampuszon van valami vendégszoba, akkor rakjanak be nyugodtan oda, és erre mondták, hogy „áh, nem”, és elszállásoltak a burlingtoni Hiltonban! Sajnos nem tudtam összetörni a szobát, ezeket a mai tévéket már nem lehet rendesen kidobni az ablakon, úgyhogy az ilyen kötelező gyakorlatok elmaradtak…

Csak Amerikában vagy sztár?

Voltam már Európában is plenáris, öt vagy hat éve John Garthtal ketten voltunk plenárisok az augsburgi szemináriumon. A világépítés volt a téma, és az volt a felhívásban, hogy lesz kötet, és ahhoz nyugodtan küldjön absztraktot olyan is, aki a konferenciára nem tud vagy nem akar elmenni, vagy soha nem megy sehová. Én írtam nekik, hogy nekem van egy tök jó ötletem, ezt szívesen megírom a kötetbe, de elmenni nem fogok tudni. Akkor visszaírt Thomas Honegger, hogy ahhoz mit szólnék, ha plenárisként megtartanám, és akkor ők kiutaztatnak meg elszállásolnak. Mondtam, hogy hát az máris más, meg akkor ugye nem húsz percben gondolkodik az ember, hanem negyvenötben, az szintén sokkal jobb… Akkor még az írást nagyon komolyan vettem, és hónapokig olvastam meg kutattam előtte – most már az amerikaihoz a hét elején elkezdtem írni, és még a repülőn meg a szállodában töltöttem azzal az időt, hogy húztam ki a harmadát. Mondjuk Augsburgban is a szállodában fejeztem be, de még mindig jobban csináltam, mint John, aki bejött meghallgatni az én előadásomat (mert ott én voltam az első nap az első előadás, ami szerintem tök jó, mert akkor megcsinálod az elején, és onnantól tényleg csak buli), aztán kiült az előtérbe, mert még tovább dolgozott a sajátján. Úgyhogy ennél azért mégiscsak jobb vagyok, én már előző nap befejeztem! Szóval igen, lehet, hogy kicsit a németeknél is számítok, de azért közel nem úgy, mint Amerikában.

Visszatérve az idei vermonti konferenciára: ki tudsz emelni emlékezetes témákat, előadásokat?

Elvileg ennek a konferenciának a másodkor lett volna a fő témája, de szerintem egy csomó minden összecsúszott, például amit én csináltam, az is még az eredeti terv szerint volt, amit én javasoltam, hogy „Tolkien and the Idea of History” (Tolkien és a történelem eszméje), és én ebből indultam ki, így lett „Silmarillion and History” (A szilmarilok és a történelem). Nekem tök elegem van már abból, hogy mindig csak Númenor meg Athén, meg Gügész gyűrűje meg a Gyűrű, ezek a standard források és egyértelmű párhuzamok jönnek elő újra és újra… Valami olyat akartam, mint amit húsz éve csináltam például, amikor arról volt szó, hogy hogyan is hasonlít Tolkien mítoszalkotása és Platón mítoszhasználata. Azzal a nem titkolt céllal, hogy Hérodotoszt be tudjam hozni, mert abban minden józan ember egyetért, hogy Hérodotosz a legkirályabb antik történetíró, és szerintem abban is könnyű egyetérteni, hogy az, amit ő csinál A görög-perzsa háborúval, amikor is a háborúról akar írni, de elmondja, hogy a Perzsa Birodalom honnan jött, hogy alakult ki, mik voltak benne, és végigmegy Egyiptomtól kezdve egészen Szkítiáig, leír egy csomó földrajzi, nyelvi, etnográfiai részletet (és tulajdonképpen ez az első ilyen, mikor valaki szépen felméri a világot, és ír róla egy szöveget) − szóval a világnak ez a kibontása és az egésznek egy történeti eseményhez rendelése, az Hérodotosznál meg A szilmarilokban meglehetősen hasonlít. Szóval ez egy kicsit kilógott a másodkori témából, de volt egy kimondottan A szilmarilok szekció, ahol egy lány az ilyen kicsit szokásos történeti elfogultságot nézte A szilmarilokban Finrod és Curufin kapcsán: hogy Finrod mindig jónak van ábrázolva, Curufin pedig mindig rossznak, az egyik nem tud rosszat csinálni, a másik nem tud jót csinálni, és ez jól mutatja ezt az elfogultságot, ami a szöveg szerzőjéhez rendelhető… Ezzel az a baj szerintem, hogy jóval egységesebbnek veszi a fiktív szöveget, mint amilyen. Ilyen dolgokról szól a valódi középkori historiográfiában Walter Goffart The Narrators of Barbarian History című klasszikus monográfiája, amiben a kora középkori történetírók (Béda, Jordanes, Tours-i Gergely) nagy összegző történeti munkáiról beszél, és azokban találja meg pontosan ezeket az ideológiai pontokat, hogy ki kiket favorizál, például Bédánál tök fontos, hogy a nyolcadik században a Northumbriai Királyság legyen kihozva az egyház fő védnökeként, és így tovább… Csak ezek mégiscsak mind jóval egységesebb szövegek (abból a szempontból, hogy van egy szerzőjük), mint ahogy A szilmarilokat elképzeljük. Összességében tehát sokkal jobban be kellene tudni emelni a középkori vagy antik történetírás tanulmányozásából jövő módszertant.

Meghatározhatók-e a Tolkien-kutatás főbb irányai, és hogyan változtak ezek az utóbbi évtizedekben?

Amikor Tom Shippey második könyve, a J. R. R. Tolkien: Author of the Century megjelent, akkor Mike Drout meg valamelyik hallgatója térképezte fel ennek kapcsán, hogy mik voltak eddig az irányok, mik most az irányok, miknek kéne lenniük az irányoknak [Michael D. C. Drout, Hilary Wynne: Tom Shippey’s J.R.R. Tolkien: Author of the Century and a Look Back at Tolkien Criticism since 1982]. Ott jól el lehet olvasni, hogy a kétezres évek elejéig nagyjából mi volt a helyzet, és egy csomó minden van abban a cikkben, amivel én a mai napig tökéletesen egyet tudok érteni. Például Mike már ott leírta, hogy „a Jó és a Rossz” már egy annyira fáradt téma, hogy ha most tizenöt évig nem kell olvasni egyetlen „Good and Evil in Tolkien” (A Jó és a Rossz Tolkiennál) cikket sem, akkor senkinek nem fog hiányozni, és ez azóta még inkább így van. Különösen, mert a kétezres évek elején jött a „vallásos idióták” (Doug Anderson fogalmazta így meg nekem, hogy „the religious nuts”) felhorgadása. Nem a teológia behozása a baj, hanem hogy nagyon bután hozták be a teológiát, leegyszerűsítve, tehát kábé úgy, amit mondjuk Tolkien Lewisban nem szeretett… Akkor megjelent számtalan ilyen könyv, Bradley Birzertől a J.R.R. Tolkien's Sanctifying Myth: Understanding Middle Earth volt talán az egyik első ilyen, és ennek a mélypontja volt szerintem Joseph Pearce, aki írt egy életrajznak mondott könyvet is Tolkienról [Tolkien: Man and Myth], meg szerkesztett egy tanulmánygyűjteményt [Tolkien: A Celebration]. Nem az a baj, hogy keresztény oldalról próbálták megközelíteni Tolkient, hanem az, hogy nem megfogni próbálták, hanem kisajátítani. Tehát amikor Pearce leírja azt, hogy márpedig ez az egyetlen helyes módja Tolkien megközelítésének, akkor ott minden értelmes ember tudja, hogy ez nyilvánvaló hülyeség, és ezzel nem kell foglalkozni innentől. Ugyanakkor vannak nagyon jó, átgondolt, megalapozott, és nem csak a teológiához, hanem igazából a filozófiához és a kultúrtörténethez is kapcsolódó megközelítések, amikre viszont nagyon is oda kell figyelni, McIntoshnak a The Flame Imperishable kötete például eléggé példaszerű. (Joseph Pearce-ről meg csak annyi érdekesség, hogy ő egy ismert angol neonáci volt, aztán valamikor a kilencvenes években megtalálta Jézust, vagy ilyesmi, és legalább a náci bizniszből kiszállt, utána fordult Tolkien felé, és ez persze annál feltétlenül jobb, mint ha megmaradt volna nácinak…)

Még olyanokat emelnék ki, mint a középkori kultúrtörténeti, kézirati kultúrás párhuzamok behozása, amit én is csináltam – nem én kezdtem, de talán én kezdtem el igazán szisztematikusan és fókuszáltan. Mondják, hogy az a 2002-es cikkem [The Great Chain of Reading: (Inter-)textual Relations and the Technique of Mythopoesis in the Túrin Story] mennyire megváltoztatott mindent, de én ezt nem látom: nem kezdtek el tömegével szövegverziókról gondolkodni meg filológiai viszonyokat vizsgálgatni… De talán annyit valóban csinált ez a cikk, hogy felhívta a figyelmet arra – és ezt a kétezres évek elején, tehát mikor már vagy öt-hat éve befejeződött a The History of Middle-earth (Középfölde Históriája) teljes publikációja –, hogy most már tényleg nem lehet úgy nézni, hogy a History valami érdekesség, de azért a fő szövegek továbbra is csak ugyanazok, amikkel eddig is foglalkoztunk, tehát A hobbit, A Gyűrűk Ura és A szilmarilok… Úgyhogy az egyik újabb vonal a korpusznak az a megközelítése, ami komolyan veszi a korai verziókat, a Historyt nemcsak mint a kreatív folyamat lenyomatát, hanem mint ami magában is fontos. Verlyn Flieger például írt egy egész könyvet [A Question of Time: J. R. R. Tolkien’s Road to Faerie] Az elveszett útról és a Notion Club Papersről, tehát az időutazós dolgokról (mindkettő ráadásul befejezetlen írás). Ez például nagyon király, ez arra vezet, hogy ne csak a befejezett szövegeket tekintsük, hanem lássuk, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb… A másik meg az elméleti dolgok, ezért is említettem az Alterityt, mert abban rettenetesen szórakoztató cikkek vannak a queerelmélet felől, a feminizmus felől, a testelmélet felől – Chris saját cikke [Saruman’s Sodomitic Resonances: Alain de Lille’s De Planctu Naturae and J. R. R. Tolkien’s The Lord of the Rings] például középkori szentéletrajzok és martirológiák felől fog meg egy csomó mindent. A pszichoanalitikus olvasatoknál megint érzek egy kis felelősséget, talán a harmadik Tolkien Studiesban jelent meg tőlem Gollamnak egy kicsit pszichoanalitikus, nagyon szubjektumelméletes olvasata [The ‘Lost’ Subject of Middle-earth: The Constitution of the Subject in the Figure of Gollum in The Lord of the Rings], az elvileg szintén elindított valamit… és az Alterityben vannak is ilyenek. Ez például szerintem előrevivő, merthogy új, nem ugyanazt ismétli ezredszer, mint „a Jó és a Rossz”, amellett meg aktuális abban az értelemben, hogy ezek azok a fogalmak, amikkel most a kortárs elmélet próbálja a kultúrát vagy az irodalmat megfogni és leírni, és ezeket miért ne lehetne Tolkienra is ráengedni.

Milyennek látod a magyarországi Tolkien-kutatás esélyeit, mi történik, és mi változott az elmúlt húsz évben?

Szerintem ezt ti jobban tudjátok, mint én… Nekem annak idején az egyetemen az volt a stratégiám, hogy kerüljük ki a magyar tudományosságot úgy egyáltalán. A kétezres évek legelején a magyar tudományosságban Tolkienról még nem nagyon lehetett mondani semmit – persze engedték, kicsit lesajnálóan, hogy konferenciákon az ember beszéljen ilyenekről, de nem vették nagyon komolyan. Én Magyarországon és magyar nyelven nagyon keveset publikáltam. Jóval többet – a középkoros dolgaimat is, meg a tolkienos dolgaimat is – az amerikaiaknál, angoloknál, tehát egyenesen a világszintű nyilvánosságba. Mert nem lett volna értelme a magyarba. És ez volt az, amit egy kicsit megpróbáltunk megváltoztatni húsz évvel ezelőtt, amikor az első film meg a Társaság alakulása elég érdeklődést keltett ehhez. Erről szólt az első három konferencia: 2003-ban volt az első rendes szegedi konferencia, 2004-ben a pécsi, 2005-ben megint egy szegedi. Az első kettőn szerintem elég nagy reményeink voltak, már ott gyakorlatilag minden nagyobb magyarországi egyetemről jött valaki, nem is feltétlenül csak hallgatók, oktatók is: Debrecenből Donald Morse, az első szegedi konferencián ott volt Jon Roberts, és a pécsire már Jane Chance-t is elhoztuk, ő azért mégiscsak egy nagyobb alak volt már akkor is. Hívtunk mindenkit, akiről tudtunk, Uhrman Ivántól kezdve Gálvölgyi Juditig, Sohár Anikót is, aki akkor már több mint egy évtizede foglalkozott a fantasyvel Magyarországon. De 2005 után – amikor megint visszament a konferencia Szegedre, és már csak egy nap volt – nekem úgy tűnt, hogy nem nagyon van értelme ezt évente megcsinálni, mert akkor már harmadik éve jól látszott, hogy gyakorlatilag ugyanazok jönnek mindig, és nem éreztem, hogy feltétlenül energiát kellene abba fektetni, hogy egy kimondottan belterjes valamit létrehozzunk, hanem inkább az oktatást kellene bővíteni: az kéne, hogy akik itt előadnak, azok csináljanak kurzusokat. Ha már a Tolkien-kutatás kanonizációjáról van szó, azt nyilvánvalóan úgy lehet elérni, hogy komoly témaként megjelenik a különböző magyarországi tanszékeken.

Hogyan emlékszel vissza az MTT-nek erre a kezdeti időszakára?

Nagyon érdekes és izgalmas időszak volt szerintem, és nagyon aktív, nagyon sok mindent csináltunk… Eleve az, amikor a kétezres évek legelején a film hírére elindult a két fórum, a Tolkien.hu és a Völgyzugoly: nagyon izgalmas volt ott olyan emberekkel találkozni, vagyis virtuálisan kommunikálni, akik egy kicsit is hasonló érdeklődéssel bírtak. Ott én nagyon reményteljes voltam, azt láttam, hogy igenis vannak Magyarországon, akik ezt hasonlóan komolyan gondolják, mint én akkor. 2002-ben a húszas éveim közepén voltam, én akkor mindent rettenetesen komolyan gondoltam. A legelső találkozáson ketten voltunk Battival [aki aztán az MTT első elnöke lett], de az ugye nem egy MTT-s találkozás volt, ez két ember találkozása volt a fórumról, biztos vagyok benne, hogy más emberek is találkoztak máshol – de mondjuk mikor heten-nyolcan jöttünk össze 2001 végén vagy 2002 elején, az már kimondottan az MTT felé vezető dolog volt, és akik akkor ott voltak, azok szerintem ebben az első periódusban mind vagy vezető szerepet vállaltak, vagy legalábbis alaptagként jelentek meg. Ezeket nem volt könnyű összehozni, én még Szegeden éltem, föl kellett utazni, ki kellett találni, hogy hol alszom, satöbbi, de ezek mindig nagyon jók voltak. Aztán a harmadik-negyedik már húsz-huszonöt fős volt, ott már sokan voltak a fórumról, akik bevallottan meg köztudottan nem a szervezésben akartak részt venni, nem voltak kimondott céljaik ezzel, csak hogy találkozzanak más emberekkel, akiket ez érdekel – és az, hogy tudtunk csinálni egy ilyen intézményt, ami keretet ad annak, hogy tudjanak találkozni az emberek, akiket ez érdekel, az megint csak egy óriási eredmény, így most már húsz év távlatából is. Az, hogy a nyári tábor megy tovább, hogy itt most már azoknak a gyerekei vannak, akik akkor voltak huszonévesek, az szerintem nagyon jó, ezt tovább kell folytatni…

És a tudományos irányban mennyit sikerült elérni abból, amit akkor elvártál az MTT-től?

Szerintem, amit akkor kitűztünk magunknak, hogy segítsük elő, hogy Tolkien legitim tudományos kutatási téma legyen, azt abban az értelemben sikerült elérni, hogy az lett. Ha Tolkienról akarsz szakdolgozatot írni, akkor írhatsz – tulajdonképp az ország bármelyik jelentős egyetemén. Nem fog beléd kötni senki, hogy nem lehetne-e inkább mégis Tennyson… Az egy másik dolog, hogy az esetek jelentős részében továbbra sem tudnak neked sokkal jobb vezetést adni, mint húsz évvel ezelőtt. Amiben szerintem nem nagyon sikerült előrelépést elérni, az az, hogy ne csak lehessen szakdolgozatot írni, de írjanak jó szakdolgozatokat. Én rengeteg tolkienos szakdolgozatot vezettem és bíráltam, és sajnos az volt az összbenyomásom, hogy ezeknek tényleg elenyésző hányada jó.

Viszont a szakirodalom hozzáférhetősége mára teljesen átalakult – ez pedig szintén olyasmi, amit nagyon szerettem volna elérni: hogy hozzáférhetőek legyenek a források, a Tolkien-kritika, a könyvek, a cikkek. Persze ebben végül nem volt nagy része a Társaságnak, de az, hogy intézmények előfizetnek a Project Muse-ra vagy a Jstorra vagy akármire, amiben elérik a folyóiratokat a hallgatók, az egy olyan dolog, amiről nem is álmodtunk a kétezres évek elején. Akkor én még Ted Shermannek, a Mythlore szerkesztőjének e-mailben küldtem listákat, hogy mi az, ami nekem kéne, és akkor ő lefénymásolta – nem beszkennelte, hanem lefénymásolta, és elküldte postán!

Vagy – az is már vagy húsz éve volt – amikor a Mike Droutnál voltam kinn Wheatonban (ez nem az a Wheaton College, ahol az Inklings-gyűjtemény van, ez egy kisebb intézmény Boston mellett): Mike már akkor évek óta építgetett egy ilyen Tolkien-kritikai adatbázist, amihez konkrétan összegyűjtött nyomtatott cikkeket, könyveket az ottani könyvtárban, és az volt a cél, hogy mindenről legyen egy bekezdésnyi összefoglaló is. Én szereztem erre egy kutatói ösztöndíjat, a magyar Eötvös-ösztöndíjat, három vagy négy hónapra, hogy ki tudjak menni, és akkor lebizniszeltük, hogy nekem az kell, hogy ezeket elolvashassam, mert nem tudtam máshol elolvasni; neki meg az kell, hogy minél többről legyen összefoglaló vagy annotáció. Amit elolvastam, arról megírtam neki a kis egybekezdéses annotációt, és mindenki örült… Én ott szembesültem azzal, hogy ezek az amerikai könyvtárak olyanok, hogy lemész a raktárba, és ott vannak a könyvek; ami szerintem sokkal jobb a német modellnél, amikor felkéred a könyveket a raktárból. Az kicsit olyan, mint azok a könyvesboltok, ahova bemész, és nem találsz semmit, és azt mondják, hogy bármit meg tudunk Önnek rendelni. Én is bármit meg tudok magamnak rendelni, a könyvesboltnak az a lényege, hogy bemegyek, és megnézem! És a könyvtár is ilyen: egy jelentős lényege abban áll, hogy odamész, és ott vannak a könyvek. Tehát én sokszor lementem csak úgy, hogy na akkor most a vallástörténet szekcióba, és mentem és néztem: és ami érdekes, azt le lehet venni, ott le lehet ülni elolvasni, de ki is lehet vinni…

És akkoriban készítettél egy interjút is a Lassinak!

Igen, Mike-kal, mert akkor járta be az egész sajtót, hogy amerikai kutató ismeretlen Tolkien-kéziratot talált… de hát a könyvtáros, a kutatók, mindenki nagyon jól tudta, hogy ott vannak a Beowulf-előadás korábbi verziói meg vázlatai, benne volt a katalógusban is, tehát ez semmilyen módon nem volt új, de valahogy elterjedt, hogy azt ő felfedezte…

Szerinted mit tehetne még az MTT ezen a téren?

Az MTT-nek nem túl sok lapot osztottak ebben: se akkor, se most. Az MTT akkor tehetne többet, ha a tagjai oktatók lennének egyetemeken… Ahhoz, hogy a tudományos diskurzusban előrelépés legyen, tényleg az oktatásnak valamilyen formája szükséges, tehát az, hogy aki még az egyetemeken van, és a legkevésbé is érdekli ez, az csináljon jó kurzusokat: ne ismeretterjesztő, általános műveltségi, hanem jól átgondolt, kritikai forrásokban jól megalapozott kurzusokat, és próbálja követni azt, hogy mi történik, mit írnak mások, milyen könyvek jelennek meg, mik a trendek. Az MTT – mint egy intézményes kerettől független dolog – nyilvánvalóan azt teheti, amit eddig is tett, hogy különböző szinteken tudást produkál. Az ismeretterjesztő programok, az oké. (Én mondjuk a magam részéről egy idő után rettenetesen meguntam őket, és asszem amikor a Szigetre kellett egyszer kimenni „élete és művei” előadást tartani, azután fogadtam meg, hogy soha többet nem tartok ilyet, ezt csinálja valaki más.) De hogy ezt hogy fordítod át egy tudományos érdeklődéssé vagy tudományos megközelítéssé... Amit a Társaság tud csinálni, és szerintem kicsit próbált is a kezdetektől fogva, hogy mutassunk irányokat! Legyenek, mint például a korai Tolkien Születésnapokon, olyan beszélgetések, amiken irodalomtörténészek, kultúrtörténészek vagy például pszichológusok vannak. Mutassuk meg, hogy mennyiféle irányból, keretből lehet ezt nézni – és akkor ha egyetemre akarsz menni, vagy már ott is vagy, és mondjuk a középkor, a pszichológia, a kultúrtörténet vagy az antikvitás érdekel, tudd, hogy ezek mind olyan dolgok, amikhez tudod Tolkient társítani, vagy amibe bele tudod venni!

Tulajdonképpen mi a különbség a műkedvelői olvasás és a szövegkritikai olvasás között?

A „műkedvelő”, tehát az olvasói olvasás és a kritikusi olvasás közt az a különbség, hogy a kritikus azért olvas, hogy utána írjon róla. Az olvasó meg azért olvas, hogy olvasson.

Mit gondolsz A Hatalom Gyűrűi sorozatról mint sorozatról és mint Tolkien-adaptációról?

A második résznél még nem jutottam tovább, de két rész alatt szerintem nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem Tolkien-adaptáció, mert nincs benne semmi, amit Tolkientól adaptáltak volna – néhány alapvető dolgon kívül, mint hogy vannak tündék, emberek, hobbitok, meg van Sauron. Tényleg nem tudom, hogy van-e értelme bármit mondanom anélkül, hogy legalább egyszer megnéztem volna végig az egészet. De az a baj, hogy már az első rész végén, amikor Galadriel elindul úszva vissza Középföldére, az egy akkora abszurd hülyeség… hogy ennek egész egyszerűen semmi köze ahhoz, amit én Tolkien címén ismerek.

Akkor lépjünk egyet vissza: A hobbit-filmek? Azokat még végig bírtad nézni?

Egyszer végignéztem őket. Aranyosak voltak, meg jóval közelebb voltak bármi olyanhoz, ami tolkieni, mint a sorozat. És ugyanaz van velük, mint ami a könyvben is, hogy igazából tök mindegy, hogy mi történik, mert a lényeg, hogy Bilbó benne van, és ugye a legnagyobb dolog, ami kiderül A hobbit-filmekből, az az, hogy Bilbó mennyivel menőbb, mint Frodó.

Egyébként mit dolgozol most, mivel foglalkozol a hétköznapokban?

Elsősorban szabadúszó fordítóként dolgozom, meg nyelvvizsgákat javítok több különböző keretben, rendszerben, vizsgaközpontban.

Te fordítod magyarra a Cormoran Strike-sorozatot is, ahol a magyar szövegben egy ponton a főszereplők öt év ismeretség után összetegeződnek. Hogyan döntötted el, hogy tegeződjenek vagy magázódjanak, és miért pont itt van a váltás?

Igazából már nagyon régen érett ez, én mondjuk rettenetesen viccesnek találtam, hogy ezek sokévnyi együtt dolgozás után is magázódnak, és pont azt a távolságtartási szándékot mutatta meg tök jól, ami ott van a cselekményben is, de már annyi ismerősöm és annyi olvasó kérdezte... ez már így egyszerűen nem volt hihető. Arról nem is beszélve, hogy az orosz fordításban már az első kötet óta tegeződnek! Szóval már két könyv óta tudtuk, hogy előbb-utóbb mindenképpen meg kell ezt ejteni, és az ötödik könyvnél – az a Zavaros vér – én írtam egy rövid összefoglalót az angol ügynökségnek, hogy mire kellene figyelni, és többek között benne volt, hogy nyilván Önök is tudják, hogy egy csomó európai nyelvben van formális és informális megszólítás, és hogy mindezidáig nem volt olyan pont a karakterek egymás közti viszonyában, ahol feltétlenül és nyilvánvalóan át kellett volna a kettő között menni, úgyhogy minden nyelv és minden fordító önmaga döntötte ezt el, és mi a mai napig a formálist használjuk, de a jövőre nézve nagyon jó lenne, ha egy mondatot vagy egy bekezdést a következő könyvben megadna a szöveg, ahol autorizálva és kényelmesen átfordíthatnánk ezt. Akkor visszaírtak, hogy igen, persze. És aztán semmi nem történt, úgyhogy miután először elolvastuk a kéziratot, mondtuk a szerkesztővel, hogy jó, akkor rögtön az első jelenetben megcsináljuk, mert annál nem lesz jobb alkalom az egész könyvben. Ha nincs kimondottan erre szánt fordulópont, akkor beleírunk egy mondatot, nem fog érdekelni különben sem senkit. Úgyhogy így lett.

Akkor a Tolkien-kutatásnak most nincs is számodra intézményes kerete?

Nincsen, és ez sokkal jobb így. Az, hogy amióta az egyetemről eljöttem, többet publikáltam, mint az utolsó öt évben az egyetemen, szerintem nagyon sokat elmond. Hogy nem kell az MTMT-be fölraknom mindent, amit írok, nem kell adminisztrációval töltenem az időmet – ha csak ennyivel jobb, már az is megéri! Ha írok valamit, az azért van, mert írni akarok valamit.

Időd is több van rá így, vagy csak jobban lehet élvezni úgy, hogy nem kötelező?

Határozottan több időm van – vagy jobban tudok időt elkülöníteni rá. Annak idején, amikor végre a doktorimat megcsináltam, azt gondoltam, hogy most ezt még feltétlenül befejezem, de utána, ha felmerül, hogy habilitálni kéne, akkor ne az legyen, hogy teljesen mindegy, hogy akarok-e, mert muszáj, hanem hogy ha azt gondolom, hogy nem érdekel ez engem, akkor el tudjak jönni, és tudjak mást csinálni. És pontosan így is történt. Azt látom, hogy ez a tök más területen dolgozó független kutatói lét az angol–amerikai világban egyre gyakoribb, és ezzel együtt lehet élni. Szerintem ez olyan, mint a művészet: ha nem gondolod, hogy ebből fogsz megélni, akkor máris sokkal jobb.

Az interjút Metaflora, Szonja és Toma, a fényképeket Szonja készítette 2023. április 14-én.

Rövidebbre szerkesztett formájában a Lassi Laurië XX/2. számában olvasható >>>