fbpx
Nyomtatás

Egy másfajta sötétség (novella)

A Hold fény ezüstösre festette a szurdok csupasz szikláit.

Az utolsó este volt, mielőtt elindultunk Ivrin tavaihoz az ünnepségre, de persze éppen rám jutott az őrködés sora.

Sose szerettem erre őrjáratozni. Jobban szerettem Dorthonion hűs fenyveseiben sétálni, de hát bárki jobban szeretett volna, mint ennek a sivár szurdoknak a határán, még talán a sindák által emlegetett naugrik is, pedig ők, úgy mondják, odavannak a kövekért.

De ezekből a kövekből még ők sem kértek volna.

Innen fentről a szirtekről még a Hold fényében is messze el lehetett látni délre. A távolban a végtelen rengetegeket és a folyók ezüst szalagjait, míg belevesztek a csillagfényes kékségbe, s közelebb Brethil erdejét és közvetlen mellette Doriathot és a körülötte kavargó bűvöletet, amit Melian bocsátott az erdőre. Az Öv rabul ejtette a szemet, furcsa volt és idegen, ahogy a fák körül kavargott hol áttetszően, hol arany, hol ezüst színben csillogva, de nem tűnt sem igazán fenyegetőnek, sem félelmetesnek ilyen messziről nézve. Akik jártak Doriathban, azt mondják, közelről már nem ilyen barátságos, összezavarja a látást és a hallást, és bárhogy igyekszel is, visszavezet oda ahonnan elindultál. Doriath erdejébe Elwe és Melian engedélye nélkül nem lehet belépni.

Nem úgy a szurdok. A szurdokban - ami valójában nem egy szurdok, hanem szakadékok hálózata Dorthonion déli határán - látszólag nincs semmi fenyegető. Bár fák nem nőnek benne, a szürke sziklák és a mélyükben folydogáló patakocskák bírnak valamilyen szikár szépséggel.

De nem véletlenül őrjáratozunk a határán.

Amikor először bejártuk Dorthonion fenyveseit, mély völgyeit, felfedeztük az apró tengerszemeket a hegyek árnyékában, úgy hittük, nem leselkedik ránk semmilyen veszély. Findaráto, Ambaráto és Angaráto urak elkezdték kiépíteni a lakóhelyeiket az északi vidékeken, ahonnan szemmel tarthatják a zöld mezőkön túl kushadó Ellenséget, és úgy gondoltuk, délről nem fenyeget semmilyen veszély.

Aztán egy felderítő csapat nem tért vissza a déli határokról. Először nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, sokan voltak, akik annyira beleszerettek Beleriand erdeibe, hogy csak következő évben láttuk őket viszont s eljutottak sok távoli vidékre, de ez most más volt. Hallacarnak, a vezetőjüknek nem sokkal előtte volt az eljegyzése s kedvese várta vissza, és a többiek is ígérték, hogy hamar visszatérnek.

Követtük a nyomaikat az erdőkön át, napról napra egyre közelebb éreztük őket, mígnem eljutottunk a szurdok határára. Itt Agaráto, aki a kutatást vezette, megtorpant. Parancsot adott, hogy csak csapatokban, felfegyverkezve menjünk be, mert úgy érzi, valami gonosz leselkedik azon a helyen.

Ahogy leértünk a sziklák tövébe már mi is éreztük, valami gonosz és ocsmány rejtőzik a szurdokokban és a barlangokban, és ez a valami bár rejtőzik, de nagyon is éber és rettenetesen éhes. Az elöl haladó csapat vissza kellett forduljon, mert ketten közülük ittak a szurdok alján csordogáló patakból és nem sokkal ezután fegyvereiket eldobva a társaikra támadtak és a puszta kezeikkel próbálták megölni őket. Bár tudatuk hamar kitisztult, még napokkal később is rémálmokról meséltek ahol egy sötét barlangban rohannak valami elöl amire nem tudnak ránézni sem, annyira rettenetes, és fel akarja falni őket.

Az első támadások akkor következtek amikor lement a nap. A szűk szurdokokba egyébként is kevés fény jutott, este pedig szinte azonnal sötét lett. És a csillagok fényét egy másfajta sötétség is elfedte előlünk. A kövek repedéseiből és az üregekből szivárgott fel, és kúszott körénk lassan, mintha saját akarata volna. Elnyelt minden fényt, megbicsaklott benne a hang, és egy rövid időre az akaratunk is, mert azt a percet idézte fel, amikor Valinor Homályba borult és a fény kihunyt annak a rettenetes dolognak a sötétjében amit Melkor hozott magával.

Ám a félelem csak egy pillanatig tartott, mert noldák voltunk, akik átkeltek a Helcaraxë jegén s fegyvereinket a legjobb kovácsok készítették.

A szörnyek a sötétségben rejtőztek, de az undorító bűzük messze előre árulkodott a jövetelükről. Arra számíthattak, hogy a patak vizétől mind megőrültünk, és könnyű zsákmányok leszünk, de nem így volt. A rémek leginkább hatalmas pókokhoz voltak hasonlók, nyolc lábukon gyorsan haladtak, ha kellett és csáprágóik átszúrták a könnyebb páncélokat is. Valamiféle hálót is szőttek, ami alig látszott a sötétben, de azt könnyedén átvágtuk a kardjainkkal. A támadók hamar visszavonultak, többet megsebeztünk, de egyet sem sikerült megölnünk. De mi győztünk. Még ha a Valinort megtámadó rettenet leszármazottai voltak is, kisebbek voltak és gyengébbek, és nem szoktak fegyveres ellenfélhez.

Az eltűnt csapatot másnap találtuk meg egy széles, ujjnyi vastag szálú hálóval beszőtt üreg előtt. Már egyikük sem élt.

Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be a szörnyek után a föld alá.

Visszatértünk az erdőkbe, és úgy döntöttünk, többet senki nem megy a szurdokba. Ám hamar kiderült, hogy ez nem volt elég, mert azok amik bent laknak, bizony kijönnek időnként és elrejtőznek az erdők homályában, hogy új áldozatokat keressenek vagy új otthont találjanak.

Ezért őrjáratozunk a szurdok határán. És ezért néha félve nézek Beleriand erdeire. Vajon hány ilyen rém juthatott ki, mielőtt őrködni kezdtünk? Vajon hányan rejtőzhetnek az árnyékokban, ártatlan vándorokra vadászva?

 

Alyr Arkhon

További információk

  • Content Type: Írás
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned