nagy Királyom indított el
Büszke rohír Éomernek
hadba hívó üzenettel.
Hosszú az út: nyargalj, lovam,
magas füvű, dús lapályon,
Edorasba visz az utam,
a királyt ott megtalálom.
Itt vagyok hát. Bocsássatok
Éomer király elébe!
Futvást jöttem. Követ vagyok,
vad háború hírvivője.
Elesszár szólt: "Jöjj, testvérem,
gyors lovassereged élén;
hű szívvel tett esküd vészem,
rántsunk együtt kardot, mint rég!"
"Ismét harc!"- Éomer így szól,
"Sohasem lesz újra béke?"
"Lázadnak a Kelet-lakók"
- felelem én szemlesütve.
"Ha így van, hát vidd el szavam
númenori Elesszárnak:
Megteszem, mit megfogadtam.
Nem is kell több, csak néhány nap.
Hírnökeim ím, kiküldöm
a hegyekbe, a pusztába,
embereim egybegyűjtöm
már holnap hadi mustrára.
És harmadnap elindulunk
háromezer katonámmal,
egy hétre rá találkozunk
Minas Tirith kapujánál!"
Tíz nap múlva hajnal hasad,
fürge lovak dobogása
csendül fel: itt a rohír had;
pajzsuk a Nap tükörmása.
Acélpáncélt ölt a Király,
fényes sisak sötét haján;
népe előtt lovára száll
szőke Éomer oldalán.
Rohan, Gondor: két nép egy lett.
Alkony népe, Nyugat népe.
És vonulnak túl-Keletnek
az ellenség keservére.
Vademberek ádáz hada:
a múlt sötét árnya éled.
Véres sár lesz a föld pora;
nem drága az emberélet.
Vörös gyászban Nap hanyatlik,
hősnek végső tisztet adva,
fáradt a had, ám szó hallik:
a két vezér erős hangja.
"Győztünk!"- így kiáltják ketten
atyáiknak ősi nyelvén,
és állunk mind, bár sebzetten,
diadalunk éljenezvén.
Dicső tettek dicső napja;
zászlók csattognak a szélben:
a Fehér Ló, a Fehér Fa
szabad szépsége teljében.
Mily csodás volt! Áldom sorsom,
hogy láttam saját szememmel,
és míg élek, magasztalom
lantommal és énekemmel.
