Láttam, hát hogyne láttam volna, hogy úrnőm szeme megakadt azon a barna hajú, férfiasan borostás kalandozón. Nemhiába, harcosok közt nőtt fel, egy harcos húga maga is, a királyi családból való. Hát hogyne.
De az én szememet valami más fogta meg. Valaki más. Az a másik férfi, aki vele volt. Magas, karcsú, szőke, szép kék szemű, bársonyos bőrű, kecses mozgású. Nem olyan elhanyagolt kinézetű, mint az úrnőm felfedezettje, mégis elég férfias ő is.
Mások is voltak velük: egy öregember a botjára támaszkodva, meg egy kicsi, köpcös, szakállas. De azért ő kivált a többiek közül. Főleg, amikor a testőrök nem akarták beengedni őket a királyunk színe elé. De ők nem tágítottak, s szószerint beverekedték magukat a trónterembe. Annak a simaszájú lókötőnek az emberei sem tudták megakadályozni őket abban, hogy elérjék a céljukat. Királyunk elöször szintúgy nem örült nekik, de aztán a vénember hosszas rábeszélésére felengedett, bár nem láttam pontosan mi történt vagy mit mondott neki az öreg, mert én csak a szőke férfit bírtam nézni, a kecses, mégis erőteljes mozgását.
Ugyan a mi férfiaink is szőkék, magasak és izmos testalkatúak, mégis ez a férfi hozzájuk képest is elbűvölő volt. Haja selymesen omlott a vállára. Ellentétben állt vele sötét egyenes szemöldöke. De az arca fiatalos volt, szabályos vonású, szinte kölyöknek lehetett volna nézni, ha nem pillant bele az ember a szemébe. Mert ahogy belepillantottam a szemébe, úgy éreztem megállt az idő - akár korszakok is elmúlhattak körötte, az a szempár nem változott. A szempárja valamilyen, az ősibbnél is ősibb bölcsességekről tanúskodott, mert a tekintete éles is volt, mint kard a csillagfényben, és mély, mint az emlékek kútja.. Mégis a nyugodtság volt, ami leginkább sugárzott belőle.
Aztán ahogy az állatokkal bánt! A mi népünk híres lovasnemzet, lóra születünk, lóról is halunk meg, de ő a legkiválóbb férfiakon is túltett a lovaglásban. Láttam, amikor hoztak neki egy nyugtalan és tüzes lovat, amit a volt gazdáján kívül nemigen tudott senki sem megülni. Ám ő azt kérte, vegyék le róla a nyerget és a zablát. - Nincs rá szükségem - mondta; könnyedén a hátára szökkent, s a lovasaink meglepetésére a ló szelíden tűrte, készséggel szót fogadott neki, s egyetlen halk szavára ment ahová mondta.
Rááadásul az állandó lószag helyett, mintha fák és erdei virágok illatát áradt volna belőle. Mozdulatai eleganciát sugároztak, fegyverei csillogtak, s ruhája is mintha mindig fissen mosott lett volna. Habár keveset szólt, mintha mindig készenlétben állt volna, pihenés nélkül.
Nem tudom, minek köszönhetően, de királyunk pár óra alatt mintha éveket fiatalodott volna. Úgy tervezték együtt lovagol el velük egy másik csatába. Szomorúan néztünk egymásra úrnőmmel: ki tudja viszontlátjuk-e őket valaha? Visszatérnek-e valaha még?
Mikor elpanaszoltam úrnőmnek - pontosabban kihúzta belőlem, mert hallotta, hogy sóhajtozom ezen tervek hallatán, mi a bánatom, elnevette magát, bár szomorkásan:
- Akkor egy cipőben járunk, kedves Eolynom, te is oly férfiúért epedsz, ki nem lehet a tied.
- Már miért ne lehetne? - kérdeztem kétségbeesetten. - Hiszen népünk férfiúi közt is lenne, aki udvarolna nekem, hát ő miért ne...?
- Jaj, szegény Eolynom, nem vagyunk mi szerencsések a szerelemben! Az én választottam szíve másfele foglalt, a tied pedig...
- Miért mi van vele? Mi a baj vele?
- Hát te nem is tudtad? Nem is látod? - ezzel felé fordított, hogy alaposan nézzem meg.
Szólni sem tudtam a döbbenettől, csak néztem,a hogy ideálom felvetette magát lova nyergébe, Láttam, hogy gyönyörű, kicsit sápadt arcát aranyszín fürtök ölelték körbe, a mozdulattól a haja hátralibbent. A csodás arc valahogy furcsa volt. A fülei! Vágtatva indultak el társaival, fonatos haja úszott utána a levegőben s az arany fürtök közül éppencsak kilátszott a népére jellemző enyhén hegyes füle!
Aztán már alig láttam, mert villámgyorsan távolodtak sebes lovaikon. Csak a nevét tudtam még meg róla. Furcsa, különleges neve volt, aminek jelentése is volt az ő nyelvükön : zöld levél.