fbpx
 
 

Eszmélet-koszorú

József Attila Eszmélet című versének egy strófájáraAkár egy halom hasított fa,a tűzbe úgy merülsz, ha félsz.Mentsvárad sincsen, míg habókradülöngél egészben a rész.Titokban máshol jár az ész,mikor a jelent úgy tapossa,ahogy a hobbitláb: merész,de vízhez érve tántorog. Ma

 

 

hever egymáson a világ.

Hasábjai illatával

andalít – mocsári láng:

nem lát az, aki arra lábal.

Sarkít a lét – a tudat árnyal.

Feketét-fehért egyberág.

S amit álmodsz, ládd-e, más dal:

magasabb, mélyebb és lilább.

 

Szorítja, nyomja, összefogja

botló kis hangodat a csend?

Szavad egy álom büszke foglya,

békésebb neki idebent?

Ha képzetedben kipihent,

derűs új nap majd beragyogja,

kinyújtózik, mint büszke ent,

és mosolyog majd a napokra.

 

Egyik dolog a másikát

úgy éri el, akár a részeg

pillangó, mélységet lengve át,

keresve azt, mit megidézhet.

Harmóniában nincs enyészet,

és ha megfáraszt a világ,

engedj teret a képzelésnek,

szabadítsd fel: élni kiált,

 

s így mindenik determinált.

Ez hát a rend, a nagy varázslat.

Nőj bátran! Ne viselj igát,

de magad legyél élő alázat:

teremtett dolgokon a vázat

keresd, és építsd új csodád!

Éld bátran a fantáziádat,

de tudd, hogy hol a netovább.

 

Csak ami nincs, annak van bokra,

gyümölcse annak illatos.

Hajózz, ha vágyódsz, Valinorba,

álmodban még ez sem tilos!

Akárki szól is rád, ki most

irigyed, inkább rád tiporna,

nevesd! – vagy szánd, mint agybajost.

Ne hagyd, hogy szárnyad gúzsba vonja!

 

Csak ami lesz, az a virág,

az látszik szépnek és igaznak.

Merj álmodni, s míg a világ

engedi, lenni önmagadnak.

Légy, aki vagy! S ha megtagadnak,

hidd el, a szavuk dőre láng.

Önmagad szobrászaként faraghat

a hit, a konok tisztaság.

 

Ami van, széthull darabokra.

Lépj túl a "most"-on: ócska láncon.

Fejlődj, ahogy tudsz, s önmagadra

büszkén akard, hogy jobbra váljon

minden, mit alkotsz – és karácsony

minden pillanat, minden óra!

Erre tanít a Tolkien-álom:

magadban a Mindenhatóra.

 


 

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

 

Ez a mű a 2010-es , Költészet Napjára kiírt pályázat alkalmából, versenyen kívül készült.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére