2.
Hallottam az esőt nevetni,
a városra csönd terült.
Készültek a fegyvert emelni,
s már harsant is az első kiáltás: feküdj!
A némaságba most már rettegés vegyült.
Bátorságot nem lehet szerezni,
miden íj már feszül,
s a nép már készült temetni.

3.
Láttam, hogy a  mult meghasadt,
oda voltak a boldog béke idők.
A krónikaírás most elmarad,
nem lesz már írni kiről,
nem lesz, ki  írjon miről,
A téboly híre elszalad,
s mint sárban tapodó cipő,
úgy az emlékezetben megmarad.

4.
S csak képzetet lehet feledni;
soha semmi nem lesz már a régi.
Nem világít nekünk már Elendil,
hogy jelezze, nem kell többé félni,
nem kell többé égni.
Múltat és jelent össze nem lehet keverni,
senki nem mer semmit vélni,
eltűnik a világból az érzés: szeretni.

5.
S, hogy nem tudok mást, mint szeretni,
 csak most érezhető,
az idő nem tud mást felelni;
tán a végzet nem fékezhető.
A szeretet, mint oly sok minden, mérgezhető,
Ember, tünde, törp, s hobbit szeretetet teremni
képes, ám a sok kételkedő
hitét soha nem lehet emelni.

6.
Görnyedve terheim alatt,
rápillantok a küzdő orkokra,
s látok valami fényt, mi a város felé halad.
Ez itt a vég? S nézek a romokra,
de fénycsík vetül a rengeteg koromra.
Sasmadarak szárnycsapását hordozzák a falak,
Gandalf fényes kardja suhint fenyegető trollokra,
tán lesz még egyszer tavasz?

7.
Minek is kell fegyvert veretni,
ha létezik még remény,
hány embernek kell elesni,
ha lehet a győzelem szerény,
melyben osztozik gazdag és szegény.
A fény az árnyat hamarjában ellepi,
Gandalf serege ezért,
Minas Tirith népét meg tudta menteni.

8.
Belőled, arany öntudat
szereztük a kevés fényt,
mely ismét megadta korunkhoz az örömutat.
Középfölde lám, egy ilyen kort is megért,
melyben a remény, mint tág, hatalmas tér
lesz majdan a föld ura.
Minas Tirith sosem volt még ily szép,
  Világunkra ezentúl a remény önt utat.