Változó Történelem - Döntések

A fordítás a szerző engedélyével történik. Az író AzaldiaTook, a történet megtalálható itt: http://www.fanfiction.net/s/1163214/1/Changing_History_Choices

Bétázza Ireth Silirvien.

 

1. fejezet: Rossz nap egy gyűrűvel

  

- Mit művel?! - Mel becsapta a füzetét és lassan felemelte zöld szemeit, hogy szembenézhessen dühös főnökével.

 

- Um, dolgozom? - válaszolta egy apró mosollyal. Mr. Grauba elkapta a jegyzetfüzetet és kinyitotta. A szemei elkerekedtek, ahogy pörgette a lapokat, de Mel érzése szerint nem azért, mert elbűvölték a látottak. A füzet majdnem teljesen tele volt tünde nyelvű szavakkal és Tengwar betűkkel. A férfi hirtelen összecsapta a füzetet és rámeredt a lányra, aki lehajtotta a fejét és a szemébe lógó barna hajtincsein át nézett rá. Főnöke megrázta a füzetet az arca előtt, ugrásra késztetve a lányt.

 

- Ha még egyszer meglátok valami ilyesmit, esküszöm, hogy kirúgom! - Mel megrezzent.- Most pedig vissza dolgozni! - A férfi sarkon pördült és eltrappolt.

 

- Ez a raug* legalább a füzetet visszaadhatta volna! - morogta a lány, hátrarázva hosszú, göndör tincseit. Felsóhajtott, visszafordult a gépéhez és folytatta a beszámoló begépelését, amin azelőtt dolgozott, hogy hirtelen ihletet kapott volna egy tünde nyelvű vers írásához. Ötlete sem volt, hogy miért dolgozott ezen a helyen. Gyűlölte! Utált gépelni, telefont kapkodni és egy íróasztal mögött gubbasztani egész nap. A szabadban akart lenni! Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt állat! Egyetlen barátja sem volt. Mindenki azt gondolta, hogy ő egy Gyűrűk Ura-függő csodabogár. Talán az is volt. Azok közé az emberek közé tartozott, akik tudtak Tengwar betűkkel írni és angolról quenya-ra vagy sindarin-ra fordítani rövidebb szövegeket. Legalább százszor olvasta a könyvet, a filmet pedig kétszer annyiszor látta. gyűrűk urás háttérképe, képernyővédője és egy rakat egyéb limlomja volt szerte a lakásában. Rendben, tényleg egy megszállott volt, de szeretett az lenni, úgyhogy mindenki túljuthatott a kérdésen.

 

Megszólalt a csengő. Mel az iroda falán lógó órára nézett és olyan gyorsan pattant fel a székéből, mintha rajzszegen ült volna. Szabad volt! A műszak véget ért! Felkapta a kabátját és a táskáját, és kisietett az ajtón. Mélyet lélegzett a hideg, csípős októberi levegőből. Mel lakása mindössze tízpercnyi sétára volt egy darabka erdőn át, így szép napokon otthon hagyta a kocsiját és gyalogolt. Felhúzta az élénkpiros kabát cipzárját és elindult a jól ismert ösvényen, át az erdőn.

 

Séta közben azon tűnődött, hogy mi lenne, ha tényleg elveszítené az állását. Visszamehetne pincérnőnek, de azt sem igazán akarta. Olyasmit szeretett volna csinálni, amit élvezne, de az egyetlen ilyen dolog a Gyűrűk Urával kapcsolatos írogatás volt. Persze amíg nem dönt úgy, hogy a feketepiacon adja el az írásait, addig ezzel nem fog pénzt keresni. Mondani sem kell, ez nem volt igazi lehetőség.

 

Gondolkodás közben valami csillogó tárgyat pillantott meg a földön. Lehajolt, és felkapott egy nagy aranygyűrűt, smaragddal a közepén, apró gyémántokkal körülrakva. Ez volt a legszebb és valószínűleg a legdrágább dolog, amit valaha látott. Körülnézett, a tulajdonos után kutatva. Senki nem volt a közelben.

 

- Talán valakié az irodából – gondolta.

 

Az ő méretének tűnt. Mivel senki sem volt a közelben, úgy döntött, felpróbálja, csak úgy mókából. Nem mintha meg akarná tartani. Felhúzta, és a gyűrű olyan pontosan illett az ujjára, mintha neki készítették volna. Olyan tökéletesen állt, hogy Mel akár a sajátjának is hihette volna, egy apró részletet kivéve: soha nem volt annyi pénze, hogy egy ilyen ékszert megengedhessen magának. Miközben a gyűrű kidolgozását csodálta, úgy érezte, hogy valami… megváltozott. Körülnézett, és olyan részleteket vett észre az erdőben, amiket korábban nem látott. Mintha a fák máshol állnának, és a fajtájuk is megváltozott volna.

 

- Hűha – gondolta. - Ez a munka tényleg kezd az agyamra menni.

 

Lehajolt, hogy felkapja a táskáját. Az nem volt a földön.

 

- Ez aztán fura. Ott hagytam volna az irodában? Biztos vagyok benne, hogy elhoztam.

 

Megfordult, hogy visszamenjen érte, amikor közeledő lépteket hallott. Talán a tulajdonosa jön vissza a gyűrűért - gondolta. Úgy döntött, megvárja az illetőt, hátha az visszakéri az ékszert.

 

De valami nem stimmelt. Minél tovább várakozott, annál inkább ismeretlennek érezte a környezetét. Összefonta a karjait, hogy elfojtson egy remegést. Miért érzi úgy, hogy eltévedt? A léptek egyre közelebbről hangzottak, és Mel hirtelen ideges lett tőlük. Mi van, ha ez nem a gyűrű tulajdonosa? A léptek túl nehéznek hangzottak ahhoz, hogy az általa viselt gyűrűhöz tartozhassanak. Nem volt több ideje ezen töprengeni, mert a léptek tulajdonosa hirtelen kilépett a napfényre. Mel elakadó lélegzettel nyögött egyet, aztán a szája elé kapta a kezét, nehogy megsértse az előtte tornyosuló férfit.   

 

Igaza volt. A férfi magas volt, legalább egy fejjel magasabb, mint ő, nagyon széles vállakkal. Barna, vállig érő haja, átható tekintetű szeme volt és egy csomó bőrt és szőrt viselt. Emellett úgy nézett ki, mint aki most menekült meg a pokol valamelyik bugyrából. Az összes furcsa ruha piszkos és szakadt volt, a haja pedig gubancos és nyirkos. Az arcán egy apró, éppen hogy gyógyulásnak indult vágással. A férfi először meglepetten nézett Melre, aztán az arckifejezése zavartba fordult, végül pedig a lány legnagyobb idegességére úgy látszott, hogy mindjárt elneveti magát. Mi a fenét képzel magáról ez a fickó? Ha valakinek, hát neki kéne nevetnie rajta, ebben a nevetséges Halloween-jelmezben. Lehet, hogy egy kicsit őrült, de legalább megpróbálja fenntartani a normálisság látszatát. Ez a fickó még csak nem is próbálkozott.

Szemmel láthatóan büszke volt a bolondságára. Az idegesség kiülhetett az arcára, mert a férfi arca azonnal elkomolyodott. Aztán elindult Mel felé. Ekkor vette észre az oldalán lógó kardot. Egy nagy kardot. A lány futólag elgondolkozott rajta, hogy vajon valódi-e, de úgy döntött, nem akarja megtudni. Inkább bepánikolt. Igazi kard, vagy sem, ez a pasas legalább kétszer akkora volt, mint ő, és sokkal erősebb. Mi van, ha egy dilis sorozatgyilkos? Hátrafelé tántorgott, amíg bele nem ütközött egy fába. Próbálta eltüntetni az arcáról a kiülő félelmet, de láthatóan nem működött túl jól. A férfi megállt, és kinyújtotta a kezét, mintha egy ijedt állatot csitítana.

 

- Nem foglak bántani – mondta. Kellemes, mély hangja volt, amit Mel megnyugtatónak talált volna, ha nem azon gondolkozott volna, hogy hányféleképpen megölheti, hány helyre eláshatja, és milyen sok időbe fog telni, míg valaki rátalál. A férfi elmosolyodott, és tett még két-három lépést előre. Mel eltöprengett, érdemes-e futással próbálkoznia. A válasz gyorsan érkezett – nem. Nem ismerte túl jól az erdőt. Az ismeretlen megállt úgy egy méterre.

 

- Hogy hívnak? – kérdezte ugyanazon a kellemes hangon.

 

- Miért mondanám el? – kérdezte a lány gyanakodva, lenyelve a félelmét. – Te ki vagy? Elámult a képességén, hogy képes egyszerre fenntartani egy párbeszédet és durvának lenni.

 

De úgy tűnt, a férfi jól veszi. – A nevem Boromir, az apám Denethor, Gondor helytartója –felelte meglepő nyugalommal és türelemmel, de Mel alig hallotta. Túlságosan elfoglalta, nehogy hasra essen. Kibukott a száján valami elfojtott nyögésféle, mire a férfi aggódva nézett rá.

 

- Valami baj van, hölgyem? – megrázta a fejét. Biztos rosszul hallotta. Vagy a pasi tényleg flúgos.

 

- Elnézést, mit mondott, hogy hívják? – kérdezte.

 

- Boromir – Ó egek, jól hallotta! Remek, egy dilis Gyűrűk Ura rajongó. Azt kivéve, hogy nem látszott az ingyen háttérkép-letöltögetős fajtának. Ő valószínűleg fizetett az övéért.

 

- Persze, én meg Arwen Undómiel vagyok – vetette oda. – Mi a valódi neved, barom? És mi a fenét csinálsz itt, engem halálra ijesztve, kosztümben mászkálva? A csokit kérő gyerekek ijesztgetését gyakorolod? Halloweenig még pár nap hátra van, ugye tudod?

 

A magát Boromirnak nevező fickó minden egyes szarkasztikus beszólással egyre zavartabbnak és zavartabbnak tűnt. Amikor megállt levegőt venni, megszólalt. – Hölgyem, rosszul érzi magát? A szavai ismeretlenek nekem. Nem hiszem, hogy tünde lenne, azt, hogy Elrond úr lánya, pedig még kevésbé.

 

Anyám, ez a hapsi tényleg hülye! – Miért érezném rosszul magam? Mit nem értesz? Nézd, a Gyűrűk Ura remek, meg fantasztikus, és a többi, de komolyan, mi a neved?

 

- Nem vagyok benne biztos, hogy miről beszél, de amint már mondtam, Boromir vagyok Gondorból. Mi a maga neve? Azt tudom, hogy nem Lady Arwen.

 

Valami zavarta Melt. Valami nem volt rendben. Megint körülnézett. Most már biztosan tudta, hogy ez nem az a darabka erdő, amint át haza szokott menni. Semmi sem volt ismerős. Ez nem lehetett csak a képzelete. A lakástól az irodába és vissza vezető úton több százszor ment végig. Hova a pokolba került?

 

- Asszony. – Mel visszanézett az előtte álló férfira. Az kezdett bosszús lenni, de a lány azzal volt elfoglalva, hogy még egyszer fölmérje a kinézetét. Erős, széles vállú, úgy 190 - 193 centi, sötétbarna hajú, jóképű, átható szürke szemekkel, kékben és ezüstben. Szinte a fehér fát is ki tudta venni a zubbonyán a kosz alatt. Amikor pedig a kardot akarta még egyszer szemügyre venni, majdnem felhördült. Egy ezüstberakásos fehér kürt lógott az oldalán. Hogy a fenébe? Ez túlságosan tökéletes volt, egyszerűen túl valóságosnak látszott. Felnézett a férfi arcára. – Asszony, ki vagy te? Ne feszegesd a türelmemet, már nem maradt sok belőle.

 

- Hol vagyok? – kérdezte elfulladva.

 

Kérdezője arca ellágyult egy picit. Még mindig idegesnek látszott, de válaszolt neki. – A Köd hegység nyugati lábánál, közel Imladrishoz, a tünde városhoz. Eltévedt hölgyem?

 

Ez nem lehetett igaz. Ez a hely nem is létezett. Ez egyszerűen nem volt lehetséges. – De… hogyan… mikor… ó, Jézusom – hebegte. Aztán elesett. Majdnem. Valahogy lerogyott a fa gyökerére, de ő inkább esésnek érezte. Boromir odasietett hozzá, de ő meg se rezzent. Akármelyikük bolondult meg, nem gondolta, hogy a férfi bántaná.

 

- Rendben van? – kérdezte az.  – Talán beteg?

 

- Nem, nem, csak muszáj gondolkodnom.

 

Boromir leült mellé. Mel a kezeire hajtotta a fejét és megpróbálta értelmezni ezt az egészet. Hogy történhetett ez? Csak sétálgatott, a saját gondján-baján merengve. De biztosan nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Lehetséges ez? Lehet, hogy most őrült meg. Egy óvatos kezet érzett a vállán és megfordult, hogy belenézzen a legaggódóbb szemekbe, amiket valaha látott. Egyeltalán nem hasonlított a filmbeli színészre és a könyv sem ítélte meg igazságosan.

 

A gondolatok kergetőztek a fejében. – Mit mondjak neki? Vajon fog hinni nekem? Mi a fenéért érdekel! – gondolta dühösen. – Öt perce ismerem, és még abban sem vagyok biztos, hogy valóságos-e! De valahogyan tudta, hogy az. A lelke legmélyén valami biztosan tudta, hogy ez az egész száz százalékban valóság. Akkor most mit kellene tennie?

 

- Milyen nap van ma? – kérdezte.

 

- Október 24. Miért?

 

Október 24. Hát, legalább a dátum ugyanaz. Ezen legalább el tudott indulni. Ez volt az utolsó nap a… Felkapta a fejét. Völgyzugoly! Frodó! A tanács!

 

- Mit mondott, mennyire vagyunk Völgyzugolytól? – kérdezte, próbálva nem sürgetőnek hangzani.

 

- Nem mondtam.

 

- Hát, fogalmazzunk úgy, hogy ennyit tudok – felelte. – Meg tudná mondani, hogy milyen messze vagyunk?

 

- Nem válaszolok a kérdéseire, amíg ön nem felel az enyémekre.

 

- Lehet egy pasi ennél makacsabb? – gondolta. A férfi állkapcsa megkeményedett, és a rendületlenül nézett Melre. Elég elszántnak látszott. A lány tudta, hogy semmi értelme vitába bonyolódni. Plusz bizonyos szinten igaza volt. Eddig ő volt az egyetlen, aki kérdezett és válaszokat kapott. Felsóhajtott.

 

- Rendben. Mit akar tudni?

 

- Mit keres az erdő közepén nevetséges ruhákban? – Mel lenézett a piros dzsekijére, fehér garbójára, farmerjára és az edzőcipőire, majd vissza Boromirra, a kék köntösében, ami valószínűleg őzbőrrel volt szegve, láncingben, kék zubbonyban. Elkuncogta magát.

 

- Elég nevetségesen nézhetek ki. De nem hinne nekem, akkor sem, ha elmondanám.

 

- Próbálja meg – Mel meglepetten nézett rá.

- Mit mondott?

 

- Próbálja meg. Több hihetetlen történetet hallottam életemben, mint ami egy nagy könyvbe belefér, és a több, mint a fele igaz volt. Nem sok minden tud már meglepni. Még egy furcsán öltözött nő sem az erdő kellős közepén, aki olyan különös szavakat használ, mint voki és haloweed.

 

Eltartott egy pillanatig, amíg rájött, hogy Boromir a csoki és a Halloween szavakat próbálta kimondani. Elmosolyodott és megforgatta a szemeit. - Semmi sem lehetett annyira őrült, mint az én történetem, higgyen nekem. Tudja, én… én abban sem vagyok biztos, hogy ebből a világból származom.

 

- Erre magamtól is rájöttem – felelte a férfi. – Honnan jött?

 

- Éppen ez az - válaszolta a cipőfűzőit tanulmányozva. - Nem hinném, hogy hallott arról a helyről, ahonnan jöttem. Nem hiszem, hogy … - szünetet tartott és vett egy jó nagy levegőt, hogy egyszerre kimondja az egész őrültséget. - Nem hiszem, hogy egyáltalán ebből az időből való vagyok.

 

Boromir bólintott, és komolyan tanulmányozta az arcát. – Mit gondol, hogyan került ide?

 

- Úgy érti… úgy érti hisz nekem? – Mel nem tudta elhinni. Ez könnyű volt.

 

- Miért ne? Ez egy különös, de nem teljesen lehetetlen válasz. Különös időket élünk, és ez egy különös föld. Sokan varázslatosnak tartják.  De hogyan került ide?

 

- Hát, ebben nem vagyok biztos. – Boromir kezdett szkeptikusnak látszani.

 

- Tényleg nem! Egyszerűen csak sétáltam az erdőben a saját dolgaimon gondolkozva, amikor… - elhallgatott. Hát persze! A gyűrű! Felemelte a kezét, hogy ránézzen a gyűrűre, ami még mindig az ujján volt. Miért nem jutott előbb eszébe?

 

Mert őrültség! - mondta önmagának. Az egész őrültség. Észrevette, hogy Boromir követte a tekintetét, és most a gyűrűt nézi.

 

- Ezt találtam – habogta, kinyújtva a kezét, hogy jobban láthassa a gyűrűt. Boromir megfogta a kezét és a gyűrűt tanulmányozta. Aztán fölnézett rá.

 

- Nem tudom, miért, de hiszek magának. Az igazság olyan levegője veszi körül, ami megkérdőjelezhetetlen – felelte. Elengedte a kezét, felállt és járkálni kezdett. Aztán egköszörülte a torkát és folytatta:

 

- Egy dolog van, amit nem értek. Ha más világból, más időből jött, honnan ismer olyan dolgokat, mint Völgyzugoly? Nem mondtam, hogy Imladris és Völgyzugoly ugyanaz a hely, mégis tudja – ezzel megfordult és hűvös nyugalommal egyenesen Mel szemébe nézett. A lánynak fogalma sem volt, mit mondjon, de tudta, nem hazudhat. A férfi tudná, hogy hazudik.

 

- Hát, volt egy férfi az én világomban, aki… írt az ebben a világban történtekről. Írt Völgyzugolyról, magáról, és a… - ráharapott a nyelvére és csukva tartotta a száját.

 Nem, nem beszélhetek neki a Gyűrűről. Még nem, nemsokára megtudja. 

- A miről? – kérdezte Boromir, közelebb lépve.

 

- A tanácskozásról, amire készül. Meg ami utána történik – felelte, és fejben vállon veregette magát a gyors válaszért.

 

- Akkor tudja, hogy miért van ez az egész izgalom? Tud az álmomról?

 

- Igen! Ezért muszáj Völgyzugolyba mennünk! Magának muszáj holnap részt venni a tanácskozáson, nekem pedig meg kell próbálnom Elrond Úrral beszélni, hiszen ő az, aki esetleg megmondhatja, hogy miért vagyok itt egyeltalán! – lassan hadarni kezdett, ahogy a fejében formát öltöttek a gondolatok és megállította magát, mielőtt teljesen érthetetlen lesz. Boromir elfintorodott és visszaült a gyökérre. Elég sokkoltnak látszott. Ki ne lenne? Ő teljesen kiborult. De Boromirra fontos tennivalók vártak és nem akarta, hogy miatta késsen le valamit. Hezitált egy picit, aztán a vállára tette a kezét.

 

- Figyeljen - kezdte. – Tudom, hogy sok ez egyszerre. Elhiheti, én se kezelem jól. De nincs sok időnk.

 

Boromir felnézett és elmosolyodott. A nagy, szürke szemek tekintete úgy meglepte, hogy majdnem ugrott egyet. Szinte teljesen tiszták voltak. Elmerülhetnél bennük, és soha vissza sem jönnél. És a mosolya felderítette az egész arcát, habár koszos és fáradt volt.

 

Hagyd abba! Ez Boromir! Tudod mi fog történni! Térj észhez! – gondolta, kiszakítva magát a röpke álmodozásból. Leült és a karjára tette a kezét. Boromir nem vett észre semmit.

 

- Igaza van. Elviszem Völgyzugolyba. Az a lehető legbiztonságosabb hely. Ha a történet nem is igaz, nem tudnék egy hölgyet jó lelkiismerettel kint hagyni az erdőben – felállt és a karját nyújtotta. Mel elfogadta, felállt, és leporolta a nadrágját. Magában örült, hogy a mai egy átlagos péntek volt az irodában. Boromir gyors iramot diktálva elindult a fák között, és Mel azon kapta magát, hogy lohol utána.

 

- Nem mondta meg a nevét – mondta a férfi. Mel pislogott.

 

- Tényleg?

 

- Nem, túl elfoglalt volt azzal, hogy baromnak szólítson engem, és az én nevemet követelje – jött a felelet egy csipetnyi játékos szarkazmussal. Mel elvörösödött és nagyon örült, hogy mögötte halad, ahol a férfi nem láthatja. Lebarmozta Boromirt! De milyen jól vette! Viccet csinált belőle az ég szerelmére! Kezdi megkedvelni a pasit.

 

- Mel vagyok. Melody Bernston.

 

- Örvendek a találkozásnak, Lady Melody Bernston. Bár jobban örültem volna boldogabb körülményeknek – mondta egy pillantást vetve maga mögé. Mást nem mondott. Órákon át gyalogoltak az erdőben, és Mel rájött, hogy olyan valakihez képest, aki hetente háromszor jár tornázni, rettentő formában van. Tovább vonszolta magát, próbálva nem felhívni a figyelmet a kimerültségére. Boromir nem is lassított. A nap lement a fák mögött és az égen már a csillagok ragyogtak, amikor Boromir végre megállt. Mel annyira el volt foglalva a saját cipője bámulásával, hogy majdnem nekiment.

 

- Nézze – mondta lefelé mutatva. Mel felemelte a fejét és lekukucskált a csendes, pici völgyre. Egy apró város rejtőzött az erdőben, tökéletesen beleolvadva a környezetébe, fokozatosan elalvó apró lángokkal az ablakokban, mint pici csillagok a földön.

 

- Völgyzugoly – suttogta.

 

Boromir megfordult és rámosolygott. – Menjünk – mondta. Lassan leereszkedtek a völgybe.

    *raug-jelentése: démon

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére