A tábor egy rejtet tisztás közepén állt. Mindenütt sietve felvert sátrak, őrök, és számtalan sebesült: emberek, törpök, tündék... A kiküldött felderítők még mindig bukkantak a menekülőktől elszakadt túlélőkre. Most is újabb csapat érkezett. Az élen haladók közül ketten Feanor jelvényét viselték ruhájukon.
-Celegorm úr, Amrod úr, mi hír? -kérdezték az őrök, miközben áthaladtak köztük.
-Semmi jó. -válaszolta Amrod kurtán, és leugrott lova hátáról.
-A gyógyítók lássák el a sebesülteket, és intézkedjetek, hogy mindenki kapjon valamit enni! -parancsolta Celegorm mogorván az elébük siető tündéknek. Majd az egyik nagyobb, és díszesebb sátor felé vette útját, ami előtt Feanor megtépázott zászlóját lengette a szél, amely úgy tűnt ismét vihart ígér.
-Már vártunk rátok. -jegyezte meg a sátorban Maglor és Caranthir egyszerre- De hová lett Amrod?
-Elment megnézni, hogy van Amras. -válaszolta Celegorm fáradtan, és nagy sóhajjal lerogyott az egyik székbe.
-Jól vagy? -kérdezte Maglor aggódva- Talán mégsem neked kellett volna elmenned.
-Semmi bajom! A gyógyító is megmondta, kis karcolás csupán, nem komoly a seb. -legyintett Celegorm, pedig titkon jólesett neki, hogy testvére aggódott érte.
-Akkor ne húzd az időt, mesélj, mi volt! -sürgette türelmetlenül Caranthir. Bosszús volt, mert ellentétben Amroddal és Celegormmal az ő sebesülését a gyógyítók súlyosabbnak találták, és ragaszkodtak hozzá, hogy néhány napig pihenjen. Így kénytelen volt sötét gondolatok közt feküdni, nem tarthatott testvéreivel a csata túlélőit, a seregüktől menekülés közben elszakadtakat felkutatni, pedig még az is jobb volt, mint a tétlen várakozás.
Celegorm hosszan nyújtózkodott, és kis híján hanyatt esett a székkel.
-Nos? -kérdezte Maglor és Caranthir ismét egyszerre.
-Igen, igen... tehát úgy történt minden, ahogyan sejtettük: a csata végleg elveszett. -kezdte Celegorm komoran, és karját a szék oldala mellett lelógatva Huant kereste, de keze csak a semmibe markolt. Zavartan elhallgatott, remélte testvérei nem vették észre az önkéntelen mozdulatot. Szerencséje volt: Celegorm, és Maglor éppen a szomszéd sátorból visszatérő Amrodra figyelt.
-Amras most alszik, de igazad volt, sokkal jobban van. -mondta Amrod nagy megkönnyebbüléssel a hangjában Celegormnak- Ezt pedig Curufin neked küldi. -nyújtott Maglor felé egy faragott botot.
-Ez már a második. -csóválta a fejét a tünde, és a széke mellé támasztott, hasonlóan díszes darabra mutatott- Unja magát, egész nap farag, szinte csak erővel lehet ágyban tartani.
-Én ezt a késnyelet kaptam tőle. -nyúlt a zsebébe Amrod.
-És mi van Maedhrosszal? -kérdezte Celegorm, miközben a szék karfájáról lelógatott keze ismét csak a semmit érintette.
-Jól van, vagy legalábbis jobban, mint volt. A gyógyítók még mindig aggódnak az életéért, de én azt mondom: visszatért Angbandból, túléli ezt is. Feanor fiai nem halnak meg olyan könnyen! -jegyezte meg Caranthir, és büszkén kihúzta magát.
-Súlyos sebeket kapott, majdnem elvérzett, de azt az ostobát erőszakkal kellett elcipelnem a harctérről, pedig láthatta, minden remény odalett... -sóhajtott Celegorm- Azzal, hogy mind hősi halált halunk, még nem vívtuk volna ki a győzelmet. Gondolom, még mindig haragszik rám, de nem baj, majd idővel lehiggad...
-Fingonról kérdezett. -szólt egészen halkan Amrod, miközben a kezében tartott késnyelet nézegette.
-Elmondtad neki? -kérdezte Celegorm tompa hangon.
-Nem. -rázta meg a fejét Amrod, és továbbra is a késnyelet nézte, mintha soha nem látott volna ilyesmit - Azt hazudtam, nem hallottunk hírt felőle...
-Fingon, hát ő is? -vágott a szavába Maglor.
Amrod és Celegorm bólintottak.
-Ő is. Nem kedveltem túlzottan soha, de ha igaz, amit beszélnek, vitézül küzdött, nem hozott szégyent a családunkra. Kár érte! -mondta Celegorm, és Maglor őszinte szomorúságot látott az arcán.
-Ki fogja elmondani Maedhrosnak? -tette fel a kérdést Caranthir, és akárcsak Amrod és Celegorm, ős is Maglorra nézett.
Maglor lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott: -Rendben, majd én közlöm vele... de nem rögtön, most nyugalomra van szüksége, már amennyire lehet szó ilyesmiről egy vesztes csatát követő menekülésben. -mondta keserűen- Fingon halálának híre hamar el fog terjedni a táborban, erre mérget veszek. Úgyhogy Amrod, Celegorm, valamelyikőtök menjen, és szóljon azoknak, akik tudnak a dologról, hogy egy kicsit még tartsák a szájukat, különösen Maedhros előtt! A legjobb az lenne, ha senkit nem engednénk be hozzá.
-Akkor most...? -kérdezte Amrod tanácstalanul.
-Felejtsd el, jobb, ha magam intézkedek! -legyintett Maglor és Caranthir segítségével nehézkesen felállt.
Ebben a pillanatban kétségbeesett kiáltás hallatszott a szomszédos sátor felől. A hideg végigfutott Maglor hátán, és a testvérei is összerezzentek. Amrod elejtette a késnyelet.
-Maedhros... -motyogta Maglor.
Celegorm és Amrod kiszaladtak a sátorból. Maglor, amennyire a seb a lábán engedte, Caranthirra támaszkodva utánuk sietett. Mire odaértek a szomszéd sátorban javában folyt a veszekedés. Maedhros küszködve próbált felülni a hevenyészett ágyon. Mellette egy ember állt, öltözéke alapján Fingon szövetségese lehetett. Viharvert külseje elárulta, az imént érkezett Amrodékkal. Lába előtt a földön megégett, vérfoltos selyemzászló hevert: kék volt és ezüst. Amras, aki a kiáltásra riadt fel, ikertestvéréhez hasonlóan értetlenül nézett hol a bátyjaira, hol a harcosra. Curufin a sátor egyik tartórúdjába kapaszkodva állt, és látszott rajta a legszívesebben a katonának ugrana, de félő volt, ha elengedi az oszlopot, nem lesz elég ereje megállni a lábán.
-Ó, hogy Manwe szakasztaná rád az eget!!! A fene essen az áruló fajtádba, ostoba halandó! -szitkozódott, és haragtól villogó szemmel nézte a férfit.
Caranthir már mozdult is, hogy helyretegye a harcost, de Maglor erősen megszorította a karját. -Nyugalom, ezt bízd csak rám. -súgta neki, bár erre semmi szükség nem volt, ugyanis mindenki olyan hangosan beszélt, hogy alig értették egymást.
-Ebből elég! -kiáltott rájuk Maglor élesen, mire mindnyájan meglepetten elhallgattak
-Én... én nem tudtam, hogy Maedhros herceg... sajnálom...-hebegett összefüggéstelenül a katona.
-Herceg?! -ejtette vissza a fejét Maedhros a párnára- Senki vagyok és semmi, gyáva menekülő, aki cserbenhagyta a legjobb barátját.
-Jobb, ha most kimész. -fordult Maglor a harcoshoz.
Curufin mondani akart valamit, de Maglor egyetlen dühös pillantással beléfojtotta a szót.
-Caranthir, légy szíves, kísérd az ágyához Curufint. - kérte öccsét, de csak akkor engedte el a karját, amikor a katona már elment.
-Miért nem mondtátok el rögtön? -kérdezte Maedhros szinte suttogva, és próbált úgy fordulni, hogy láthassa a földön heverő zászlót.
Amrod odalépett, és bátyja kezébe adta a rongyos selyemdarabot. Az előbbi kiabálás után dermedt csend állt be, ismét minden szem Maglorra szegeződött.
-Nagyon aggódtunk érted, várni akartunk a hírrel, amíg egy kicsit megerősödsz... hiszen majdnem meghaltál. Megérted ugye? -kezdte Maglor csendesen, és várta, hogy bátyja tiltakozik, vagy sírni és dühöngeni kezd unokatestvérük halála fölött érzett fájdalmában.
Azonban Maedhros csupán annyit mondott, jobb lenne, ha már ő sem élne.
-Már ott a sziklán... már ott meg kellett volna halnom, akkor most nem volna mindez... csak bajt és romlást hozunk mindenkire... Finrod, és most Fingon... -hajtogatta csökönyösen és Maglor összerezzent a tekintetétől.
Estére ismét erőt vett Maedhroson a láz. Úgy érezte, körötte minden imbolyog, és a sátor füstté lesz... látta a füstön át a sárkány hideg tekintetét, messzi lángként a balrogokat, és köztük a zászlót. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Minden egyre sötétebb és távolibb lett, mintha valami szédítő szakadékba nézne le. A Thangorodrim hideg sziklafala... a fojtogató homály úgy tűnt egyre sűrűsödik. A bilincs nem engedett, és Fingon riadtan kapott a mélybe lehulló kése után.
-Nincs más lehetőség... -suttogta Maedhros erőtlenül, miközben egyre az unokatestvére oldalán függő fényes kardot figyelte.
Fingon értette, mire gondol, de látszott rajta, még mindig habozik.
-Valamikor régen, azt mondtad, örök barátodnak, a testvérednek tekintesz... Én is, mint fivéremre gondolok rád. Ha nem is vér szerint, de testvérek vagyunk, és a testvérek nem hagyhatják cserben egymást. -mondta Fingon eltökélten.
-Én cserbenhagytalak Losgarban, de te soha, és tudom, most sem fogsz... hidd el, így lesz a legjobb... nem félek... a haláltól már nem. -szólt Maedhros és megemelte a fejét, hogy unokatestvére szemébe nézhessen.
-Emlékszel Amanra? Nem ismertünk se fájdalmat, se félelmet, a Két Fa virágzott...
-Az rég volt, most háború van, viszály, és harag. -sóhajtott Maedhros türelmetlenül, és ismét a kardra szegezte tekintetét- Gondolj az égő hajókra! Tedd meg!!!
-Én hiszek benne, hogy a viszály majd elcsitul családjaink közt, és ismét béke lesz... -mondta Fingon, és Maedhros jobb karjának görcsbe merevedett ujjaira nézett. Remegő kézzel húzta ki hüvelyéből a fegyvert...
Maglor némán ült testvére ágya mellett. Maedhros mozdulatlanul feküdt, nem hallotta, ha szóltak hozzá. Összefüggéstelen, érthetetlen szavakat motyogott magában, miközben mereven nézett egy meghatározhatatlan pontra. Arca sápadt volt, szeme alatt sötét árnyék, egyetlen kezében görcsösen szorongatta a vérfoltos zászlót.

Maglor ugyanezt a megtört tekintetet látta később Doriath havas erdejében, a halotti máglyák fényében. Ugyanezt abban a Sirion menti kikötővárosban, amikor bátyja a két test mellett térdelt... és most ott állt a kertben, nyári virágok között, a Nap felé fordított arccal, szálasan és komoran. Maglor kicsivel távolabbról nézte őt. Mintha tegnap lett volna, hogy öccseivel és Fingonnal megmutatták neki ezt az új és kiszámíthatatlan fényt. A tópartra vitték, és a fűbe fektették. Maedhros Angband fullasztó sötétje, és a betegszoba csendes félhomálya után arcán gyermeki csodálkozással, hunyorogva nézett az égre. Akkor még mindnyájan együtt voltak: egy darabka az elveszített, tengerentúli boldogságból. Azóta ez a töredék boldogság is odalett, de Maglor úgy érezte, valamit visszahozott belőle a két gyerek: Elrond és Elros. Igen, visszahozott, kár, hogy Maedhros nem akarja tudomásul venni, pedig jó lenne, ha ő is érezné.
Maglort gondolataiból a gyerekek hangja zökkentette ki: -Méég! Maglor, csináld még egyszer!
Maglor elmosolyodott. Ismét négykézlábra ereszkedett a füvön, és körbe-körbe járva nyerített, mint egy ló. Az ikrek nevetve próbálták utánozni. Maedhros összevont szemöldökkel nézte őket. Számtalanszor megmondta már az öccsének, hogy ne foglalkozzon annyit ezekkel a gyerekekkel. Kapnak enni, van rendes ruhájuk, néhány játékuk. Mindez több, mint amennyi egy túsznak megjár. Maglor ilyenkor azzal szokott érvelni, hogy távoli rokonaik.
Maedhros erre általában felemelte a hangját: -Rokonok?! Igazából azt sem tudjuk, emberek-e vagy tündék. Ők elsősorban túszok! Az életük a szilmarilért cserébe!!! -ezt az utolsó részt mindig nagy szenvedéllyel mondta.
Maglor sokat gondolkodott rajta, fivére valóban hisz-e abban, hogy Elwing és Earendil visszatérnek. Szeme sarkából most is jól látta a bátyja arcára kiülő rosszallást, de nem érdekelte. Tudta, testvére nem fog semmit sem szólni. Nem, amióta néhány napja vitatkozás közben megjegyezte neki, a két fiú olyan, mintha Amrod, és Amras lenne. Maedhros csak ennyit mondott válaszul: ostoba. Nem tűnt dühösnek, Maglor inkább szomorúnak látta.

Maedhros nézte az egyre önfeledtebbé váló játékot. A két gyerek -akiket meg sem próbált megkülönböztetni- csak túsz, semmi több. Ez az, amit Maglor nem kívánt tudomásul venni, pedig Maedhros nagyon szerette volna meggyőzni őt. Nem akarta, hogy testvére megszenvedje az elválást, amikor Earendil végre hazatér. Bár ezt a napok, hetek múlásával Maedhros egyre kevésbé hitte, azért még reménykedett. Úgy érezte, annyi szenvedés, és bánat után végre vissza kell, hogy kapják, legalább az egyik szilmarilt, hiszen az álmaikat, az életüket zárták azokba a kövekbe. Vajon, ha Feanor előre látja mindezt, akkor is elkészíti őket? A nevetés egyre hangosabb lett: Maglor ló helyett már medvét utánzott. Maedhros a szobájába sietett, még az ablakot is becsukta, hogy ne hallja őket.

Észrevétlen múlt el a nyár, és az idő egyre hidegebbre fordult: eljött az őszi nagy vadászatok ideje. Az udvar lovakkal nyerítésétől, kutyák ugatásától, izgatott beszédtől volt hangos. Az ikrek -akik még túl kicsik voltak ahhoz, hogy magukkal vihessék őket- a lovak között szaladgáltak, és mindenkinek jó vadászatot kívántak. Maglor, miközben parancsokat osztogatott, az íját próbálgatta, elég feszes-e a húr. Maedhros keresztbefont karral, rosszkedvűen nézte a készülődőket. Maglor meggyőzte fivérét, jobb, ha egyikük néhány emberükkel otthon marad, hátha valami hír érkezik Elwing, vagy Earendil felől. Így Maedhros bármennyire szívesen hajtotta volna a vadakat, úgy döntött, ő lesz, aki marad. Maglor éppen így tervezte: abban reménykedett, amíg ő távol van, addig Maedhros végre közelebb kerül az ikrekhez. Fivére ugyanis nagyon távolságtartóan viselkedett velük szemben: csak akkor szólt hozzájuk, ha elengedhetetlenül muszáj volt, ha lehetett, inkább elkerülte őket. Maglor abban sem volt egészen biztos, hogy egyáltalán a nevüket tudja-e.

Habár a vadászok rég ellovagoltak, és kürtjeik rivalló hangját elvitte a szél, Elrond és Elros még hosszú ideig nézett utánuk a nyitott kapuban állva. Maedhros, hogy ne kelljen az ikrek bánatos arcát látnia, a kert egy félreeső zugában a dárdadobást gyakorolta egész nap. Gondolatban azonban máshol volt: a vadászokon járt az esze, azon, mit is tehetnek, merre vihet éppen az útjuk. Szeretett volna a lován ülni ő is, és velük együtt űzni a vadakat, kis ideig elfeledkezni minden gondról. Bizonytalan volt, vajon jól tette-e, hogy itt maradt, hiszen ki tudja, mi lehet Elwinggel és hitvesével. Az utolsó hír, amit még a támadás előtt Earendilről hallott az volt, hogy ember nem hajózta vizekre próbál eljutni. Elwing talán most vele van. Annyi azonban mindenképpen biztos, hogy él, élnie kell, hiszen látták Maglorral mint gyönyörű fehér madarat kiemelkedni a vízből. A szilmaril ereje, a valák kegyelme? Ki tudja. Csak annyi biztos, hogy ismét elveszítették apjuk művét, pedig annyi mindent feláldoztak már érte. Mi lesz, ha Elwing többé nem tér vissza, hiszen a kikötőbeli mészárláskor is a szilmarilt mentette... Maedhros erre a gondolatra olyan erővel dobta a kijelölt cél felé dárdáját, hogy alig bírta kihúzni belőle.

Lassan esti szürkületbe fordultak a délutáni sápadt fények. Maedhros keze már remegett a fáradtságtól, és éhes is volt, de elkerülte a házat. Tudta, a gyerekek most Maglort hiányolják, ahogyan az első napokban a szüleik után sírtak. Attól tartott, ha bemenne, kimondatlanul is mindenki tőle várná, hogy megvigasztalja őket. Azonban ezt a legkevésbé sem akarta. Elrond és Elros már öccse megjegyzése előtt is Amrodra és Amrasra emlékeztette, folyton ők jutottak eszébe, ahányszor csak meglátta a gyerekeket. Nem akart gyengének látszani előttük, hiszen csak túszok.
Az ég mélysötét és csillagfényes volt, amikor végre rászánta magát, és belépett a ház ajtaján.
-Hol jártál uram, már kerestünk? -kérdezte az egyik szolgálólány.
-Gyakoroltam. -felelte Maedhros tömören, és a falnak támasztotta a dárdát. Hirtelen különös, panaszos hangok ütötték meg a fülét. -Mi ez? -kérdezte, habár előre sejtette a választ.
-Az ikrek sírnak... pedig azt hittem, az előbb végre sikerült elaltatnom őket...
Maedhros nagy levegőt vett.
-Jól van, semmi gond, bízd csak rám! Egész nap felügyeltél rájuk, most menj, pihenjél. -jelentette ki, majd a szolgálólány meglepett tekintetét látva hozzátette: -Hat öcsém volt, nem kell aggódni, értek a gyerekekhez.
Maedhros az ikrek ajtaja előtt sokáig habozott, míg sikerült annyira összeszednie magát, hogy benyisson. Elrond és Elros a szoba közepén álló nagy ágyban ült az összegyűrt takarók között és sírt. Sötét volt, csak a tűz világított.
-Elrond, Elros, mi a baj? -kérdezte Maedhros kedvesen, és szokásos hűvös arckifejezésén a mosoly valamelyest enyhített.
A gyerekek meglepetésükben még a sírást is abbahagyták.
-Nem kell félni tőlem. -jegyezte meg Maedhros rosszkedvűen.
-Tudjuk, Maglor mondta. -válaszolta Elrond, és ikertestvéréhez hasonlóan ismét sírásra görbül a szája.
-Hiányzik Maglor, igaz? -kérdezte Maedhros a pityergő gyerekek mellé ülve az ágyra- Nekem is hiányzik, de nem több, mint néhány nap, és hazajön. Akkor majd biztosan sok mesélnivalója lesz.
-Mi van, ha nem jön haza? -kérdezte Elros félénken.
Maedhros csodálkozva nézett rá.
-Butaság, miért ne jönne?
-Apa is azt mondta, hogy hazajön, de nem jött. Anya mindennap a tengert nézte, és sokat sírt. -szipogott Elrond, és az arcán végiggördült néhány nagy könnycsepp.
-Szavamat adom, hogy hazajön, és én nem szoktam hazudni. Csak vadászni ment, néhány nap, nem több az egész.
-Maedhros... -kezdte Elros bizonytalanul- ...és anya, ő mikor jön haza?
Maedhros hosszan hallgatott.
-Nem tudom. -mondta nagy sokára- Lehet, hogy nem jön többé. Úgy hírlik, ember nem hajózta vizeken jár Earendillel, messze-messze innen.
-Lehet, hogy csak eltévedtek. -szólalt meg Elros.
-Ugye Maedhros így van, csak eltévedtek, azért nem jöttek még? -kérdezte Elrond reménykedve.
A gondolat szemmel láthatóan megnyugvással töltötte el az ikreket.
-Igen, így történhetett... -válaszolta Maedhros és nem nézett a gyerekekre, az egyik takaró mintáit követte az ujjával.
-Maglor ilyenkor mesélni szokott. -jegyezte meg Elrond hirtelen.
-...és anya is. -tette hozzá Elros egészen halkan.
-Arról mesélj, amikor gyerekek voltatok! Úgy kell kezdeni: akkor még nem volt se Nap, se Hold... -magyarázta Elrond.
-Rendben. -bólintott Maedhros, és a két gyereket nézte, akiknek a haját vörösre festette a tűz fénye- Egyszer, valamikor régen, amikor még nem volt se Nap, se Hold, és sok dolognak más volt a neve...
Az ikrek már nem sírtak, érdeklődve figyelték a mesét. Maedhros a balján ülő gyerek haját borzolta. Szórakozottan kinyújtotta a jobb kezét, hogy a másikukat is megsimogassa. Csak akkor kapott észbe, amikor az ijedten elhúzódott.
-A mesének vége! Későre jár. -fejezte be kurtán-furcsán a történetet- Aludjatok! -mondta, és felállt az ágyról. Hangja dühösen csengett, pedig nem az ikrekre, hanem magára volt mérges. Tudta, vissza kellene ülnie a gyerekek mellé és elmagyarázni, mi is történt a kezével, hogy ne féljenek, de még mindig nem volt ereje elmondani, azt a történetet egy rég halott, hűséges barátról, akinek a nevét azóta a balvégzetű csata óta nem ejtette ki...
-Ugyan, mit számít, kedvelnek-e hiszen csak túszok... -mondta különösebb meggyőződés nélkül önmagának.
Egész éjjel ébren nézte a csillagokat...

Maglor leült a tábortűz mellé. Feje fölött az égen kigyúltak a távoli, hideg lánggal égő őszi csillagok, és ő hosszan gyönyörködött bennük. Azt a tündék ébredését ábrázoló falikárpitot juttatták eszébe, amely egykor szobája falán függött. Nagyapja úgy mesélte, készítőjénél nem élt soha szebb és kedvesebb asszony. Két kutya Maglor térdére hajtotta a fejét, és várakozásteljesen nézett a tündére.
-Sajnálom, hiába vártok rájuk, nem jönnek soha többé. -mondta és megsimogatta az állatokat. Habár úgy tűnt, a kutyák megértették szavait, mégis minden apró neszre reménykedve kapták fel a fejüket.
Maglor hosszan nyújtózott, majd hanyattfeküdt a fűben. Mozdulatlan figyelte a tábortüzet, társai jövés-menését, csendes beszélgetését. Néha alig hallható neszként egy-egy levél hullt a földre. Maglor arra gondolt, holnapután már otthon lesz. Elros és Elrond majd a vadászkürtök hangjára elé szalad: mint egy igazi család... Maga is meglepődött, amikor a többiek szokás szerint kérlelni kezdték, hogy énekeljen, és neki csupa vidám dal jutott az eszébe. Mosolyogva aludt el.

Maedhros a vadászat másnapján végig kerülte az ikreket.
-Ha nem találkozom velük, akkor elérzékenyülni sem fogok. -gondolta.
Messzire kilovagolt, és csak szürkületkor tért vissza.
Maedhros a vadászat harmadik napjának reggelén szobájából kilépve furcsa dallamra lett figyelmes: Elrond és Elros ismét azzal a zenélődobozzal játszott, amit Maglor készített nekik ajándékba. Maedhros habozott, nem tudta rászóljon-e a gyerekekre a hangoskodás miatt, ami tulajdonképpen nem is zavarta.
-Most boldogok. -döntött végül a nevetésüket hallgatva.
Egyszerű kis dallamot játszott a szerkezet, amihez Maglor valami butácska dalt is kitalált. Nagy nevetések között szokta énekelni Elronddal és Elrosszal. Maedhros erősen csodálkozott, amikor Maglort a készülő zenélődoboz fölé görnyedni látta. Nem értette, miért bajlódik vele annyit, hiszen öccsét a fúrás-faragásnál világéletében jobban érdekelte a zene. Maedhros arra gondolt apja, vagy Curufin, de annakidején ő maga is hamar elkészült volna egy ilyen játékszerrel. Maglornak ugyan okozott néhány álmatlan éjszakát, de Feanor fia volt ő is, és az eredmény tökéletes lett. Ezt Maedhrosnak is el kellett ismernie.

Azóta Maglor -bátyja rosszallására oda sem figyelve- már több mindent készített a gyerekeknek. Mielőtt elindult a vadászatra, éppen két apró falovacskán dolgozott. Egész délelőtt az ablakmélyedésben ült, és magában dudorászva farigcsált. Maedhros úgy tett, mintha olvasna, pedig már jó ideje öccse ténykedését figyelte. Maglor -fel sem pillantva a munkájából- megkérdezte, nincs-e kedve segíteni a kifestésükben. Maedhros ezt akkor felháborodva, gondolkodás nélkül utasította vissza. Maglor ennek ellenére tüntetőleg szem előtt hagyta a két játékot.
-Végül is miért ne festhetném ki? -tűnődött Maedhros, miközben az egyik, immár kész kis lovat a tenyerén tartotta.
Miközben valami megfelelő festéket keresett, megakadt a szeme Maglor falnak támasztott lantján. Körbenézett, látja-e őt valaki. Mivel nem volt a közelben senki, hát leült az egyik szőnyegre és az ölébe fektette a hangszert. Egyszerű kis dallamot pengetett rajta.
-Még nem felejtettem el egészen, bár nem sokkal vagyok ügyesebb annál, mint amikor először játszottam lanton. -gondolta, és lehunyta a szemét.
Az ablakon át a kis szobába áradt Laurelin fénye, és megvilágította az egyszerű, mégis szép bútorokat. Feanor nagy sóhajjal ült le az egyik székre. Haja kócos volt, arca, karja csupa korom. Fáradtan hajtotta fejét az asztallapra. Nerdanel szelíden félresimította a férje arcába hulló tincseket. Ekkor még kedvesnek szólították egymást, és Nerdanel sokat mosolygott. Maedhros a földön ült és színes kövekkel játszott. A lant ott állt a falnak támasztva. Maedhros szerette volna, ha az apja játszik rajta, de Feanor úgy tűnt elaludt. Maedhros léptei még bizonytalanok voltak, a hangszer nagy, ő pedig egészen kicsi. Azt az egyszerű dallamot pengette rajta, amit Feanor szokott dúdolni, ha éppen jó kedve volt, miközben a kovácsműhelybe indult. Hirtelen két erős kéz emelte Maedhrost a magasba.
-Nahát Nelyafinwe, kicsi fiam, hogy te milyen ügyes vagy! Alig várom, hogy akkora legyél, hogy elbírd a kalapácsot! -nevetett Feanor...
-Tehetséges vagy, mint az apád. -mosolygott büszkén Finwe.
Maglor az ölében ült, és dundi kis kezeivel lelkesen tapsikolt.
-Még, méég...! -ismételgette kacagva azon kevés szavak egyikét, amelyet már ismert.
-Ha az ifjú úr annyira szeretné... -mondta Maedhros egy elegáns főhajtással, és újabb dalba kezdett.
Az idő múlásával Maedhros egyre kevesebbet játszott: Feanornak segített a kovácsműhelyben, öccseire vigyázott, a lant pedig ott hevert elfeledve a szobájában régen kinőtt gyermekruhái közt egy láda mélyén.
Maedhros tűnődve ült a szőnyegen, ölében a lanttal. Vajon hol, és mikor rontották el, hiszen egykor olyan nagyon boldogok voltak. Erre a gondolatra egészen elszomorodott, el is ment a kedve a zenéléstől. Ismét a falnak támasztotta a hangszert, és inkább hozzálátott a játékok kifestéséhez.

Nem sokkal később már elégedetten szemlélte a végeredményt, miközben festékes ujjait a ruhájába törölte. Az egyik falovacska kék volt, mint a tenger, a másik zöld, mint az erdő. Maedhrosnak különös érzése támadt: habár kevesen tartózkodtak a házban, mégis meglepően nagy volt a csönd. Hirtelen belényilallt a felismerés: nem hallja az ikrek hangját.
-Biztosan csak elaludtak. -gondolta, és maga is meglepődött, mennyire megijedt, amikor nem találta őket a szobájukban.
-Earendil fiai hol vannak? -kérdezte türelmetlenül a szolgálólányt, akit az ikrek felügyeletével bízott meg.
-Szerettek volna a kertben játszani. Mondtam, kimehetnek, de előbb engedélyt kell, hogy kérjenek tőled, uram. Ezek szerint nem szóltak? -nézett fel tébolyító nyugalommal az ölében tartott foltozásra váró gyermekruhákról.

A kert egészen csendes és békés volt, szinte még minden a nyárra emlékezett. A magas fák közé érve Maedhros hangosan hívni kezdte a két gyereket: -Eluréd, Elurin! -kiáltotta.
Maga sem tudta, hogyan jött a szájára ez a két név az álmosító őszi melegben, hiszen akkor tél volt, hideg tél. A száraz ágak úgy ropogtak lépte nyomán, akár a hó, és ő úgy érezte, képtelen tovább menni. Le kellett üljön az egyik fa tövébe. Hátát a vastag törzsnek vetve, kezébe temetett arccal kuporgott a fűben. A lombok megrebbentek a feje fölött, és néhány korán megsárgult levél hullt a földre. Amikor végre nagy nehezen összeszedte magát, és felállt, ismerős hangokra lett figyelmes, amelyek az egyik nagy gyümölcsfa felől jöttek. Rögtön odasietett.
-Elrond, Elros, mit csináltok ti azon a fán?! -kérdezte, és bár dühösnek szánta, hangja megkönnyebbülten csengett.
-Jó, hogy itt vagy, azt hittük már soha nem találsz meg minket! -örvendeztek a gyerekek.
-Szólnotok kellett volna nekem, hogy a kertbe mentek játszani.
-Egészen belefeledkeztél a zenélésbe, nem akartunk zavarni, azt Maglor sem szereti. -magyarázkodott Elros.
-Nem is gondoltam, hogy tudsz lanton játszani. -fűzte hozzá elismeréssel Elrond.
-Csak tudtam. -javította ki Maedhros- De ez most nem számít. Tudjátok jól, hogy van bőven alma a konyhában, semmi szükség nem volt rá, hogy olyan magasra felmásszatok. -korholta őket a fa tövében állva.
-Nem akartunk almát enni... -kezdte Elrond.
-Hát akkor...?
-Arra gondoltunk, ez a fa nagyon magas, lehet, hogy a tengert is látni róla. -magyarázta Elros- Integetni szerettünk volna anyának, és apának, hogy tudják, nem felejtettük el őket. Hiányzik anya...
Maedhros erre nem felelt semmit.
-Ott vagy még? -kérdezték a gyerekek.
-Igen. -válaszolta Maedhros- A tengert még onnan sem láthatjátok, messze van innen.
-Kár! -sóhajtott Elros.
-Mondd Maedhros, kik azok, akiknek a nevét az előbb kiabáltad? -kíváncsiskodott Elrond.
-Két kisfiú, egyszer régen nagyon bátrak voltak. -felelte Maedhros eltűnődve- De erről inkább ne beszéljünk. Gyertek le szépen a fáról!
-Fennragadtunk, nem tudunk lemászni! -válaszolta panaszosan a két hang az ágak közül- Már régóta itt ülünk, és várjuk, hogy valaki erre jöjjön.
Maedhros nagyot sóhajtott. A belső hang azt sugallta, segítséget kellene hívnia, azonban büszkesége felülkerekedett a józanságán. A fáramászás eleinte meglepően könnyen ment. Ez megelégedéssel töltötte el, bár gyanította, ha valaki most látná, bizonyosan jót nevetne rajta. Az ikrek kitörő örömmel fogadták az ágak között felbukkanó Maedhrost, aki lepillantva kénytelen volt rádöbbenni: lefelé jóval nehezebb dolga lesz. Erre azonban két lábbal a földön állva kellett volna gondolnia.

Maglor a vadászkürtjébe fújt, és előre lovagolt. A szíve könnyű volt, hiszen látta a fák közül előbukkanni az otthonát. A nagykapu nyitva állt: már várták őket. Az udvar pillanatokon belül megtelt lovakkal, és a hazatérő vadászokkal.
-Elrond, és Elros hol van? Sehol nem látom őket. -kérdezte Maglor az egyik mellette álló tündét.
-Nem tudom, reggel óta nem találkoztam velük. Biztosan a házban játszanak.
Maglor néhány szóval intézkedett az elejtett vadak további sorsáról, majd besietett a házba. Earendil fiait azonban ott sem találta, és Maedhros szobája is üresen állt.
-Hol a bátyám? -kérdezte Maglor az egyik szolgálólányt, aki éppen az ikrek szobája felé tartott néhány frissen megfoltozott ingecskével.
-A gyerekekkel a kertben. Az engedélye nélkül mentek ki játszani, Maedhros úr pedig a keresésükre indult.
Maglor bólintott, és a vadászat sikerességére vonatkozó kérdést meg sem hallva elsietett. Rosszat sejtett. Az járt a fejében, hogy fivérének, és az ikreknek hallaniuk kellett a kürtszót, mégsem sietett a hazatérők elé egyikük sem. Attól tartott, valami baj érte Elrondot, és Elrost, Maedhros ezért nem találja őket. Léptei akaratlanul is a ház mögötti kúthoz vezették. Ahogyan szorosan lehunyt szemmel áthajolt a káván, a lentről áradó hideg megcsapta az arcát. Csak nagyon lassan merte kinyitni a szemeit. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor csupán saját, sápadt arcát látta visszatükröződni a mohos kövek között csillogó sötét vízben.

Elros, Elrond és Maedhros igyekezett kellemesen eltölteni az időt, amíg valaki végre rájuk talál. Ültek a fán, almát ettek, és Maedhros különféle madarak énekének utánzására tanította őket, úgy, ahogyan egykor Celegorm tette. Csak sokára hallották meg Maglor hangját, amint őket hívja. Maglor afelett érzett megkönnyebbülésében, hogy megtalálta őket, és semmi bajuk, alig bírta abbahagyni a kacagást.
-Maglor, ha ezt meg mered énekelni, én nem is tudom, mit teszek... -szólt le a lombok közül Maedhros, aki az eset után egy darabig még az almák említését is személyes sértésnek tekintette.

Az est leszálltával a ház egészen elcsendesedett. Maedhros az íróasztalánál ült, tekintete az ablakon túli csillagtalan sötétbe révedt. A fák zúgtak a hirtelen feltámadt szélben, ahogyan egykor a tenger mormolt a Sirion torkolatánál.
A föld kemény volt, Maedhros már hosszú ideje bajlódott az ásóval.
-Uram, egyszerűbb lenne máglyát rakni. -lépett oda hozzá az egyik katona, és kivette a kezéből az ásót- Adj parancsot, és rögtön intézkedem, hogy...
-Nem!!! Nem kell több tűz! -mondta Maedhros határozottan- Ambarussa szerette az erdőt, a réteket... most majd ők is fa lesznek, és fű, esőáztatta föld...
Az eső halkan kopogott az ablakpárkányon. Maedhros arra gondolt, most talán messze innen, a tengernél is esik, a súlyos cseppek verik a hatalmas fák tövében a két magányos sírt. Szórakozottan rajzolgatott az előtte heverő papírlapra, de a tinta folyton elkenődött.
-Biztosan a párás idő. -dünnyögte, és megtörölte a szemét.
A félig nyitott ajtón át behallatszott, ahogyan Maglor lefekvés előtt a vadászatról mesélt Elrondnak, és Elrosnak...
-Milyen jó lenne, ha nekünk is lenne egy olyan nagy vadászkutyánk, mint az egyik testvérednek! - sóhajtott Elros vágyakozva.
-Ó igen, az öcsém, Celegorm. Mindent, aminek szava volt, azt értette.
-Az esőt is? -kérdezte Elrond felfigyelve az ablakpárkányon koppanó első esőcseppekre- Néha olyan, mintha beszélne, a fák és füvek pedig válaszolnának neki.
Maglor sokáig hallgatott: ezt soha nem jutott eszébe megkérdezni az öccsétől, és már nem is tudja. A gondolat azonban furcsa mód most nem szorította úgy össze a szívét, mint máskor. Habár tudta, a napok egyre hidegebbek lesznek, az ősz színei majd szürkébe fordulnak, mégsem érezte azt a sajdító magányt, amit ilyekor szokott, inkább úgy érezte, valamiféle békét nyert, ami már oly régóta hiányzott az életéből.
-Maglor, tudod mire gondoltam? -jegyezte meg Elros a takaró alatt fészkelődve.
-Mire?
-Arra, vajon a fák félnek-e a sötétben?
-Nem hinném. -felelte Maglor elmélázva, miközben az eső egyre sűrűbben kopogott az ablakon.
-Az almafák sem?
-Szerintem ők sem. Amúgy sincs teljesen sötét, a csillagok mindig ott vannak az égen.
-Te láttad őket Cuiviénennél, amikor minden elkezdődött? -kérdezte Elrond kíváncsian.
-Nem, én innen messze, nagyon messze születtem.
-Amikor még nem volt se Nap, se Hold... -tette hozzá Elros.
-Igen, amikor még nem volt se Nap, se Hold. -bólintott Maglor- De a nagyapám, Finwe király, ő az elsők közt volt, akik megpillantották a csillagfényt. Sokat mesélt róla, és azt hiszem a szíve mélyén egy kicsit mindig visszavágyott azokra a partokra.
-Erről is tudsz éneket, ugye? -néztek az ikrek reménykedve Maglorra.
-Meglehet. -mosolygott- De már későre jár, és eléggé izgalmas délutánt töltöttetek ahhoz Maedhrosszal a fán, hogy kellően fáradtak legyetek. -mondta, és megigazította a gyerekek takaróját.
-Tudod, igazad volt. -szólalt meg Elrond álmos hangon.
-Igazam? Miben? -fordult vissza Maglor a nyitott ajtóból.
-Abban, hogy Maedhros kedves, és nem kell tőle tartani. Azt hiszem, szeretni fogjuk őt is.
Maedhros hallotta ezt az utolsó mondatot, és a lelkét kellemes, jó érzés töltötte el. Arra gondolt, Maglor nemcsak a jobb keze, de sokszor a szíve is, és bizony jó lenne többször hallgatni a szívére.