Később:
Megtörtént. A reakció nagyjából az volt, amire számítottam: Elladan hitetlenkedő arccal leroskadt egy székre és egyre azt motyogta: „Ez nem igaz... ilyen nincs... ”, Elrohir pedig... az biztos, hogy Apa profi módon tud őrjöngeni, de a fia még rajta is túltesz. Értsd: a hangjára fél Imladris összeszaladt, alig győztem nyugtatgatni a népet, hogy nem, nem támadták meg a várost Mordor seregei. Szerencsére csak pár percig bírt üvölteni egyhuzamban, mert utána elment a hangja. Mit tehetett mást, leült a bátyja mellé, és dühösen tátogva meredt rám.
- Hát, azt hiszem, ezt vehetem a véleményednek is – mondtam neki. – Elladan, te mit gondolsz?
- Nézd, Arwen – láthatólag nehezen tudott nyugalmat erőltetni magára - , a húgom vagy, és én szeretlek téged, de a naivitásod határtalan.
- Miért?- kérdeztem meglepve.
- Gondoltál már arra, hogy ez az én-szegény-hontalan-herceg történet talán nem is igaz?!
- Ugyan már! – háborodtam fel. – Miért hazudott volna nekem Legolas?
- Mondjuk azért, mert szerelmes beléd, és így akar a közeledben maradni, hogy aztán...
- Elég! – vágtam közbe, mielőtt kimondhatta volna azt, amiről most nagyon nem akartam hallani. – Bátyám, elismerem, néha tényleg hiszékeny vagyok. Jó. Többször hallgatok a szívemre az eszem helyett, mint kellene. Jó. De azt nem állíthatod, hogy nem veszem észre, ha valaki a szemembe hazudik!
- Arwen...
- Értsd meg, segíteni akarok neki!
- Csak mert bűntudatod van?
- Hogyan?? Nem! Illetve... Elég nagy szerepem volt a dologban, tudom. Voltaképpen miattam történt az egész...
- Nem, én nem ezt mondtam! Figyelj, hugi – enyhült meg a hangja (mit el nem tudok érni pár könnycseppel!) –, én nem bánom. Ha neked, meg apáéknak megfelel így... akkor tőlünk igazán maradhat.
- Hé! A magad nevében beszélj! – jött vissza Elrohir hangja.
- Kuss, öcsi! Szóval, ha biztos vagy benne, hogy nincs semmi hátsó szándéka... nekem ez akkor is gyanús... mindegy. Mondom, tőlünk maradhat.
- Imádlak, bátyó! – ugrottam a nyakába, majd kétfelől megpusziltam.
- Na! Én nem kapok? – méltatlankodott Elrohir.
- Ahhoz meg kell ám ígérned valamit!
- Egye fene, halljam!
- Élőször is: elviseled Legolast, nem veredkedsz össze vele minden héten, nem teszel gonosz megjegyzéseket, nem dobod fejbe semmivel és még véletlenül sem lököd bele egy méternél mélyebb vízbe, sőt, semmilyen vízbe sem lököd bele. Emellett, nem zárod be sehová, nem szórsz paprikaport a ruháiba, nem teszel sem csótányt, sem más bogarat a tányérjába, nem rugdosod bokán az asztal alatt... nem borítasz rá semmit... nem... nem...
- Nem húzok be neki egyet, mikor a dekoltázsodat lesi evés közben.
- Igen, azt sem teszed... MICSODA?!
- Nyugi, csak vicceltem.
- Huh, szerencséd! Továbbá... ha estleg beleszeret egy lányba, aki nem én vagyok, akkor nem halászod el az orra elől...
- Ejnye, ezért már legalább négy puszi jár!
- Jó, jó, megkapod! Most pedig az utolsó és legfontosabb kérésem: próbálj meg nem dührohamot kapni, ha együtt látsz minket. Menni fog?
- És ha csak minden második héten verném meg??? – próbált egyezkedni.
- ELROHIR!!!
- Vicc volt, vicc volt.
- Szóval?
- Csak ne szeretnélek ennyire... rendben, megígérem!
- Mindet?
- Mindet.
Ezután bőszen elkezdtem a testvéri puszi-osztogatást, miközben nagyon büszke voltam magamra. Azt hiszem, most az egyszer joggal.

517. télközép napja:

Legolas beilleszkedése – a kezdeti nehézségek után – szépen halad. Olyannyira, hogy már a bátyáimmal is egész jól kijönnek, csak Elrohir morog néha egy kicsit, mert szerinte lassan több időt töltök Legolas-szal, mint velük. Ezt orvosolandó, mostanában négyesben szoktuk feje tetejére állítani a várost, tegnap például hógolyóztunk. Először egymást dobáltuk, aztán célbavettük az érkező Glorfindelt, Lindírt és Gildort. Ebből lett aztán hatalmas imladrisi hógolyócsata. Apa egyszer megpróbált leállítani minket, mégpedig úgy, hogy kicsörtetett a palotából, beállt a „célzóna” közepére és elkezdte a „de ti hercegek vagytok” – kezdetű beszédet, mire őt is jól megdobáltuk. (Az sem javított sokat a hangulatán, hogy Anya az egész jelenetet végignézte és szörnyülködés helyett nevetőgörcsöt kapott.)
Másik nagy hírem: Legolas-t végre sikerült rávennem, hogy hagyja abba az Úrnőmözést, sokkal egyszerűbb lenne, ha tegeződnénk. Válasz:
- Ha akarja ... izé ... akarod, Úrnőm... vagyis Arwen.
Ha engem kérdeztek, ez haladás.

3 hónap múlva:
Van itt némi probléma. Egyik este Apa vacsora után közölte velem, hogy pár nap múlva érkezik Silmariwen nevű barátnőm, Lórienből. Nagyban elkezdtem örömködni, hogy jaj, de jó, olyan régen találkoztunk már, és sokáig marad? Erre kedves Atyám közölte: nem csak látogatóba jön, hanem ideköltözik, egy olyan eset miatt, amit majd ő elmesél nekem, ha akar. Mindenesetre legyek felkészülve rá, hogy nem lesz vidám hangulatban.
Hát én tényleg mindnre fel voltam készülve, de erre nem: szegény Silmariwen (akiről tudni kell, hogy valami eszméletlenül szép, hosszú, barna hajú, kékszemű leányzó, nagyjából 50 évvel fiatalabb nálam) teljesen ki volt készülve. Mikor legutóbb láttam - úgy 100 évvel ezelőtt - egy tökéletesen életvidám lány volt, ehhez képest most... 3 napig csak a sírását hallottam, a szavát nem is. Aztán tegnap este szépen fogtam magam, átmentem hozzá és unszolni kezdtem, hogy mondja el,mi történt, hátha úgy jobb lesz. Végül nagy zokogások közepette előadta a történetet: Lórienben beleszeretett egy fiúba (a nevét nem volt hajlandó elárulni), akivel el is jegyezték egymást, csak aztán egy nappal az esküvő előtt... khm... a vőlegény előnászéjszakát tartott valaki mással, ez a szerencsétlen lány meg pont rájuk nyitott. Mikor látta, mi történik, elkezdett rohanni és ha Nagyapa nincs jókor a legjobb helyen, beleugrott volna a Celebrant-ba. Ezek után mindannyian (Nagymamáék, Silmariwen szülei) azt látták a legjobbnak, ha barátnőm szépen ideköltözik hozzánk és lehetőleg 1000 évig nem találkozik a volt férj-jelöltjével.
Nekem viszont feltűnt valami: Legolas pillantása, amivel Silmariwen-re nézett, mikor először meglátta. Meg a fojtonos kérdései: Jobban van már a barátnőd, Arwen? (Fogjuk rá.) Mi történt vele, amiért annyit sír? (Majd ő elmeséli.) Férjhez ment már? (Csak majdnem.) Mi a kedvenc virága?
Aztán barátnőm döbbent arca ma reggel:
- Arwen, valaki egy csokor sárga rózsát tett a szobámba, nem tudod, ki volt az?
Hm... én itt szerelmet szimatolok...

518. második hónap, 2. nap:
Silmariwen lassan kezd magához térni, ennek határozott jeleként ma ő kezdeményezte a legújabb balhénkat (igaz, csak véletlenül): el akartunk menni lovagolni, de Apa közölte, hogy a folyosó megint tiszta sár, először menjünk szépen felmosni, mert mi járkálunk be folyton sáros cipőben. Hiába, Apa nagyon érzékeny a númenori márványból készült padló tisztaságára. Tehát kénytelen-kelletlen fogtunk egy-egy felmosóvödröt és elkezdtünk takarítani. Tíz perc sem telt bele, arra jött Glorfindel, Silmariwen-nel. Szegény lány megcsúszott a nedves márványon és mikor Glorfindel-ben akart megkapaszkodni, őt is elrántotta magával. Legolas próbálta volna menteni a helyzetet, aminek az lett a vége, hogy ő is elvágódott. Szépen végigcsúsztak a folyosón, majd legurultak egy szerencsére csak három fokból álló lépcsőn. Épp úgy értek földet, hogy Legolas került alulra, barátnőm meg föléje, tehát akár romantikusan is elsülhetett volna a dolog, ha Glorfindel nem landol rajtuk.
- Aúúú! – üvöltötte Legolas, mikor Glorfindel pont az... izé... ágyékára térdelt.
Fivéreimmel szaladtunk volna a segítségükre, csak hát nagy igyekezetemben én is elcsúsztam, le a lépcsőn. Utána gurultam még pár métert, ami pont elég volt ahhoz, hogy leverjem lábról az érkező Lindírt, aki jött volna megnézni, mit művelünk már megint.
Ekkor futott be Apa és Anya, akiket az alábbi látvány fogadott: Legolas, Silmariwen és Glorfindel a lépcső aljában fetrengenek egymáson, kicsit alrébb én próbálnék felállni, kevés sikerrel, mivel Lindír épp rajtam fekszik és nem tudja elhinni, hogy ilyen szerencséje van (legalább ő így gondolta... ), Elladanék pedig állnak a lépcső tetején és majd’ megszakadnak a nevetéstől.
Apa ábrázatát inkább nem írom le, de szerintem Fingolfin pont ilyen képet vágott, amikor észrevette, hogy a hajók + Feanor sehol, a túlparton viszont valami gyanúsan világít...
Visszatérve: Apa kivárta, amíg mindenki feltápászkodott, csak utána kezdett prédikálni:
- Gyerekek, én... izé... tudom, hogy ez már a Harmadkor, és talán én vagyok régimódi... Szóval nekem semmi kifogásom az... új dolgok ellen, de akkor is... miért kell pont itt tapasztalatokat cserélnetek?
Ekkor vette észre, hogy Anya – akinek telepatikusan elmagyaráztam közben a történteket – fulladozik a visszafolytott nevetéstől.
- Mi a baj, drágám?
- Semmi, csak ... – ezen a ponton kibukott belőle a kacagás.
- Gyere, szívem, majd elmagyarázom – mondta, mikor végre szóhoz tudott jutni, és elvonszolta maga után Apát.
Mi meg álltunk ott továbbra is, ki pirulva, ki vigyorogva. Végül Lindír közölte, hogy neki most sürgősen innia kell valamit, majd sietve (és égő fejjel) távozott. Ezen a ponton mi sem tudtuk tovább visszatartani a nevetést. (Megjegyzés: Legolas azóta is üdvözült arccal járkál, és sóhajtozik, amikor azt hiszi, hogy nem hallja senki.)

2 hét múlva:
Nos, ismét bebizonyosodott, hogy ha a tünde valamit jól akar csinálni, legjobb, ha maga végzi el.
Tegna este valami rettentően megfájdult a fejem, bátyám pedig felajánlotta, hogy majd ő készít nekem fájdalomcsillapítót. Én meg ráhagytam, hadd csinálja. Fél óra múlva visszajött valami löttyel, ami ugyan egyáltalán nem hasonlított a megszokott fejfájás elleni teánkra, de mivel ekkor már kezdtem csillagokat látni, szépen megittam, és lefeküdtem aludni.
Ma reggelre a fejfájásom elmúlt, de amikor megláttam magamat a tükörben, olyat sikítottam, hogy Legolas, Silmariwen és Glorfindel egymáson keresztültaposva rohantak be hozzám, mert azt hitték, valaki rámtámadott.
- Mi történt, Arwe... Te jó ég! – ájult el majdnem kedves barátnőm, amikor meglátott.
- Atya Eru, Úrnőm! – sápítozott Glorfindel. –Úgy néz ki, mint... mint... mint Nerdanel!
A hajam ugyanis az éjszaka folyamán valamitől tűzvörösre színeződött.
- Hol van Elladan?! – visítottam. – Kerüljön a kezem közé, majd befestem én a haját, a kontár mindenségét neki!! – azzal kirohantam, de két lépést sem tettem, beleütköztem Apába.
- Jaj, elnézést, hölgyem ... Arwen, te vagy az??? Mi történt veled? Úgy nézel ki, mint Maedhros!
Erre kishíján sírógörcsöt kaptam. Szerencse, hogy Apa tud olvasni a gondolataimban, mert nehezen tudtam volna elmondani a történteket.
- Ne aggódj, Arwen, te így is nagyon szép vagy – próbált nyugtatgatni Silmariwen (kevés sikerrel), miután Apa elment felhajtani a fivéremet. Pár perccel később már hozta is kedves bátyámat, a fülénél fogva. (Közben Glorfindel mögém lopakodott, nyilván azzal a szándékkal, hogy időben le tudjon fogni, ha esetleg testvérmészárlási-hajlamok törnének elő belőlem.)
- Jó reggelt, hugi! – köszöntött nagy vidáman Elladan. – Mintha valami megváltozott volna rajtad... Ööö... Új a ruhád?
- Nagyon vicces! – kezdtem dühöngeni. – Mi a a búbánatos jó erukeservét tettél abba a löttybe tegnap??? Egyáltalán, honnan szedted a receptjét?
- Hát... az egyik varázskönyvben találtam, amit Anya hozott Lórienből.
- MICSODA?! – csatlakozott hozzám a dühöngésben Apa. – Nem mondtam már ezerszer, hogy ne próbálgassatok ki semmit azokból a könyvekből?!
- Jó, de ez tényleg ártalmatlannak tűnt...
- Fiam, jegyezd meg alaposan, ha nolda varázslatokról van szó, az a legkevésbe ártalmatlan, ami annak látszik. Mutasd gyorsan azt a könyvet!
Miután úgy ötször átlapoztuk a vaskos kötetet (Nolda házipraktikák. Összegyűjtötte: Idril Celebrindal.), bátyám végre megtalálta azt a receptet, amit használt.
- Ajjaj...
- Mi az, hogy ajjaj??? – tettem fel kissé idegesen a kérdést.
- Ööö... hát itt egy kiskanálnyi macskagyökeret ír...
- Ellenben te...
- Én meg leveses kanállal mértem.
Apa arca a vörösnek egy igen érdekes árnyalatát öltötte fel, és nem tudom, mit tesz, ha ekkor Silmariwen fel nem sikolt:
- Arwen, a hajad!
- Mi van vele?... Atya ég!
Mostmeg szőke lettem.
- Tisztára, mint Galadriel! – ámult Apa.
Ekkor lépett be Anya.
- Úr Eru! – kiáltotta. – Celebrimbor???
- Nem, Anya, a lányod – válaszoltam sértődötten.
- Jaj, kicsim, mi történt veled?
- Semmi különös, két perccel ezelőtt még vörös hajam volt, mostmeg úgy nézek ki, mint Glorfindel.
- Szerintem nagyanyádra hasonlítasz – szólt közbe Apa.
- Dehát mégis hogyan... ? – nézett Anya csodálkozva.
- Úgy, hogy Elladan segíteni akart, de elszúrt valamit, szóval most... ILYEN NINCS! – üvöltöttem fel, mikor észrevettem, hogy a hajam átvált ezüstbe.
- Most inkább Celeborn Úrra hasonlít - jegyezte meg Glorfindel.
- Apa, lennél szíves tenni valamit?! – hisztiztem.
- Nyugodj meg kislányom, kitalálom, hogyan hozzuk helyre. Lássuk csak... – ezzel lapozgatni kezdte a könyvet.
- Á, ez lesz az! – élénkült fel, majd motyogott valamit quenyául, mire a hajam visszament feketébe, ellenben teljesen begöndörödött.
- Szerintem aranyos vagy így – mondta Apa, de arckifejezésemet látva gyorsan tovább lapozott.
- Megtaláltam!
Eredmény: a hajam kiegyenesedett, viszont ismét szőke lett és annyira fénylett, hogy mindenki eltakarta a szemét.
- Mindjárt, mindjárt – mondogatta Apa, inkább magának, mint nekem. – Ez már biztosan az!
Szerencsé(m)re ezúttal eltalálta, így visszanyertem megszokott, fekete és egyenes szálú frizurámat. Ezután megegyeztünk, hogy máskor, ha fáj a fejem, inkább Anyára bízzuk a gyógyítást.