- Remélem tudjátok, hogy amit Apától kaptok, azt nem teszitek zsebre!
- Tudjuk, tudjuk – vágtak bűnbánó képet.
- Egyébként is, mit kerestek itt?
- Hát arra gondoltunk, hogyha te esetleg egy kicsit megpuhítanád...
- Nem. Szó sem lehet róla.
- De miért?
- Először is: ez a ti ügyetek, ti csináltatok ostobaságot, ti hozzátok helyre. Másodszor: miből gondoltátok, hogy segítek, amikor épp belőlem csináltátok a legnagyobb idiótát?
- Mert te vagy a mi egyetlen húgocskánk és nagyon szeretünk téged. Naaa...légyszi!
- Hm...nem is tudom – vágtam töprengő képet, mire mindketten olyan szemekkel néztek rám, mint az éhes kiskutyák.
- Jól van, nem bánom. Majd meglátom mit tehetek – mondtam végül.
Miért vagyok én ilyen jószívű?

Másnap:
Apa és a bátyáim kibékültek, és nem is volt a közbenjárásomra. Legalábbis annyira nem. Reggel a könyvtárban ültem Apával és mintegy véletlenül elkottyantottam, hogy hiányoznak a fivéreim. Mivel nem szólt semmit, megkérdeztem:
- Neked nem?
Erre szegény ráborult az asztalra, hogy dehogynem hiányoznak, csak jönnének már haza, meg sem szidná őket. Kihasználva pillanatnyi elmerülését az önsajnálatban, elszaladtam a szobámba, ahol a két szökevény rejtőzködött. Karon ragadtam őket és vonszoltam magam után. A könyvtár előtt megálltam, belöktem őket Apához, majd kimentem és becsuktam az ajtót. Aztán eszembe jutott, hogy bolond lennék ezt kihagyni, szóval szépen visszasettenkedtem az ajtóhoz. Nemsoká csatlakozott hozzám Anya, majd Glorfindel is. Nagyjából fél óráig hallgatóztunk így hármasban, amikor nyílt az ajtó és kilépett rajta Apa, oldalán a fiúkkal és bejelentette, hogy szent a béke. Erre mi hárman (akik eddig igyekeztünk úgy tenni, mintha teljesen véletlenül kerültünk volna oda) egyszerre felsóhajtottunk: “Na végre!”

336., Harmadkor
Imladris

Apa, annak örömére, hogy újra együtt a család, felvetette azt az ötletet, hogy menjünk le a tengerhez egy családi kirándulásra. Ez egyikünknek sem volt ellenére, szóval most kezdődik a Nagy Családi Pakolás.

Este:
Persze, nem mi lennénk, ha minden simán menne. Először a yavannildék sírógörcsöt kaptak, amikor megtudták, hogy Anya elmegy, merthogy mit fognak így csinálni. Anya szép türelmesen elmagyarázta nekik, hogy azt, amit eddig is, csak épp ő nem lesz ott.
Utánuk következett Glorfindel. Apa közölte vele, hogy ő fogja kormányozni a népet, amíg távol vagyunk, mire kétségbeesett arccal megkérdezte: „Azt hogy kell???” Atyám, annak ellenére, hogy szerintem már nem látott idegességében, elkezdte magyarázni neki az uralkodás alapelveit. Úgy egy órányi szónoklás után észrevette, hogy Glorfindel remekül elaludt az előadásán. Tisztelet Apának, még ekkor sem vesztette el az önuralmát. Egy gyöngéd hátbavágással felébresztette “tanítványát”, majd a kezébe nyomott egy „Tündehercegek kézikönyve” című iratköteget (írta: Gil-galad). Ezután elvonult, miközben valami olyasmit motyogott, hogy “Csak azért sem bolondulok meg”. Később Anya talált rá a konyhában, ahol (erre az elmosandó poharak számából következtetett) már a nyolcadik nyugtatóteáját fogyasztotta.

1 hét múlva:
Végre minden elrendezve, indulhatunk Szürkerévbe. Apa tegnap telepatikusan leegyeztette a dolgot Círdannal, aki először nagyon fellelkesült, azt hitte, Apa hajót akar ácsoltatni. Mikor felvilágosította, hogy csak üdülni mennénk, kicsit elszontyolodott, de azt mondta, szívesen lát minket.

3 nap múlva:
Apa folyvást bizonygatja, hogy nem tévedtünk el, de kezdünk ebben kételkedni. Anya épp most fogadta meg, hogyha még egyszer kiejti a száján az “Erre rövidebb.” mondatot, akkor ő a másik irányba fog elindulni. Kellett nekünk letérni az Útról! Az alfelem teljesen elzsibbadt a lovaglástól, ráadásul mindjárt elalszom a nyeregben. Vajon a fivéreim hova teszik ilyenkor a híres kósza-tudományukat?

1 hét múlva:
Végre megérkeztünk. Mondjuk, ha nincsenek a szürkerévi tündék meg az én bogárfóbiám, akkor ma is bolyonganánk. Círdan ugyanis furcsállta a késésünket, ezért kiküldött a keresésünkre néhány tündét. Annak köszönhetően találtak meg minket, hogy egy jókora bogár belerepült a hajamba, mire eszeveszett hangerővel elkezdtem sikítozni. Így már nem volt olyan nehéz ránk találni.

3 hét múlva:
Ez a nyaralás tényleg remek ötlet volt! Anyával egész délelőtt a tengerben fürödtünk, aztán kimentünk sétálni. Apa és Círdan a dicső múlton merengenek, a fivéreim pedig... MÁR MEGINT FELSZÍVÓDTAK!!!

Másnap, hajnali 3 óra:
Az a gyanúm, hogy bátyáim máris új barátokat szereztek maguknak. Pontosabban barát nőket . Kint fogócskáznak a tengerparton két igen lenge öltözetet viselő leányzóval. Onnan tudom, hogy a szobám ablaka a tengerre néz. A gond az, hogy apáéké is. Figyeljünk csak!...Á, már hallom is! Hallgassunk csak bele!
- Mit gondoltok, hol vagytok?! Ha ezt Círdan látná...Befelé mindketten!...Na de kisasszony, mit képzel? Én házas tünde vagyok!
Az utolsó két mondaton úgy elkezdtem nevetni, hogy Apa meghallotta és felnézett. Szerencsére még idejében elugrottam az ablaktól, így nem látott meg.

337., Harmadkor
Szürkerév
3. hónap, 10. nap reggelén:

Nagyszerű. A családi vakációnkból Tündeúr Konferencia lett. Ma reggel ugyanis beállított, na kicsoda?! Hát persze, hogy Thranduil, méghozzá a fiával, aki mellesleg még mindig nem tett le rólam.

3. hónap, 15. nap
Hajnali 1 óra 20perc:

Mi a mennydörgős erunyila ez?! Círdan nem is mondta, hogy egy egész falka macskát tart. Te jó Ég! Ez nem macska! Ez Legolas! Itt énekel az ablakom alatt. Na jó, szólok neki, hogy hagyja abba, mielőtt felébrednek a fivéreim:
Legolas: Mert szívem csak reá váááár...
Én: Legolas! Kérlek, fejezd be!
Legolas: Szólj, fényes angyal! Úgy ragyogsz te ott az éj sötétjében fejem felett, akár Eru szárnyas hírnöke!
Én: Ó, Legolas, miért énekelsz ilyen hamisan? Mindegy, menj el kérlek, mielőtt a bátyáim felébrednek, mert még a hajadból csinálnak ruhaszárító kötelet.
Legolas: Nem szeghetik utam rokonaid!
Én: Ha utad nem is, de a nyakadat, azt igen!
(bentről) Elladan: Mi ez a zaj? Te is hallottad?
Elrohir: Tán az a kis mitugrász készül megrontani húgunkat?
Elladan: Ó, ha ő az menten teszek róla!
Legolas: Ajaj...
Én: Tűnj már el, Eru áldjon meg!
Legolas: Holnap, édesem, holnap!
Én: Ne holnap, hanem most! Mindjárt jönnek, menj már!
Elrohir: Ott van! Ó, a galád kapjuk el!
Én: Fiúk, ne!
Legolas: Holnap látlak, szerelmem!
Elladan: Gyere vissza, te liliomtipró!
Elrohir: Fogjuk meg a nyavalyást! (Ikrek, Legolas el.)

Másnap:
Ma reggel arra ébredtem, hogy valaki az ajtómon dörömböl. Mikor kinyitottam az ajtót, ott állt Elladan, kezében valami vasból készült izével, amit vehemesen lóbálni kezdett az orrom előtt.
- Jó reggelt, hugi!
- Elladan, tudod te hány óra van?
- Fél hat. Ezt neked hoztam.
- Mi ez? Ugye nem az, amire gondolok???
- Erényöv? De, az. Nem sikerült elkapnunk azt a kis nyavalyást, szóval gondoltuk ez jól fog jönni.
- Na jó, bocsi, de éppen rosszat álmodok és szeretnék felébredni – ezzel fivérem nyakába akasztottam azt a vackot, majd bezártam az ajtót és visszafeküdtem.

Este:
Talán mégsem jött volna rosszul az az erényöv. Délután épp a tengerben fürödtem, amikor látom, hogy az egyik bokor nagy kék szemeket mereszt rám. Először azt hittem, csak a szemem káprázott, de mikor másodszor is odanéztem, a bokorból egy szőke hajtincs is kikandikált. !!! Olyat visítottam, hogy azt még Valinorban is meghallották. Erre előjöttek a fivéreim, és üldözni kezdték a bokorból kiugrott nyulat...vagyis Legolast.
Az eset azóta Apához is eljutott, aki finoman szólva nehezményezte a dolgot (ergo őrjöngött).
Te jó Eru, mi lesz itt!

1 hét múlva:
A tegnap éjszaka igen kínos eseményei után úgy döntöttünk, hogy ideje hazamenni.
Az történt, hogy az éjszaka közepén Legolas nyávogására (alias éneklésére) ébredtem. Megint. Úgy gondoltam, nem figyelek rá, előbb-utóbb úgyis megunja. Fél óra elteltével még mindig nem állt be a szája és már éppen ki akartam menni, amikor az udvarról dühös ordítást hallottam. Kirohantam az erkélyre, arra gondolva, hogy biztosan valamelyik fivérem unta meg a „koncertet”, de nem. Aki az ajtóban állt dühödt arccal, lovaglóostorral a kezében, az nem valamelyik bátyám volt, hanem – Apa, aki addigra körbe-körbe kezdte kergetni Legolast a kertben. Szaladtam Anyához, hogy jöjjön gyorsan, mert Apának agyára ment a tengeri levegő. Mire kiértünk a kertbe, többen is csatlakoztak a „fogócskához”: elöl rohant Legolas, nyomában Apa (Elfoglak! Nem menekülsz előlem, nyomorult liliomtipró!), utánuk Thranduil (Elrond! Állj már meg!), majd a fivéreim (Hajrá, Apa, adj neki!). De most jön a legjobb! A bátyáim után ugyanis két a semminél sem sokkal többet viselő leányzó szaladt, azt kiabálva, hogy jöjjenek vissza, még csak most jön a java.
Mindezt látva/hallva Anya megint el akart ájulni, de ezúttal szerencsére készültem szélsóval. Amíg én stabilizáltam Anya vérnyomását, az események újabb fordulatot vettek: Legolas átugrott a kertkapun – a többiek utána – és a tenger felé kezdett futni. Mikor Anya észheztért azt mondta, hogy üljek lóra és kövessem őket, ő meg rohan szólni Círdannak. Beszaladtam az istállóba, fogta egy tekercs kötelet (hátha szükség lesz rá), fölpattantam az egyik lóra és apáék nyomába eredtem. Mire utolértem őket, odaért Anya is Círdannal, akinek fejéből rögtön kipattant az erui szikra. Elkérte tőlem a lovat, majd a magammal hozott kötelet lasszónak használva egy kupacba gyűjtötte a társaságot.
- Magyarázatot – szólt, mire mindenki egyszerre kezdett el beszélni.
- CSENDET!!! – üvöltötte, mikor látta, hogy így nem sokra megy.
Végül szép sorban mindenki előadta a maga verzióját, ami persze még véletlenül sem egyezett az előtte szólóéval: Apa szidta Legolast, és azzal vádolta, hogy meg akart becsteleníteni engem. Az amatőr hősszerelmes azzal védekezett, hogy szándékai tisztességesek, és Apa igazán hozzáadhatna feleségül (Apa & Thranduil: SOHA!). Thranduil persze védte a hormonoktól túlfűtött fiát, majd azt állította, hogy én hálóztam be a fiát, mert a Zöld-erdő trónjára pályázom. Mindezek után kijelentette, hogy amíg ő él, addig én nem leszek ott királynő, mert még csak az kéne, hogy annak a lórieni boszorkánynak az unokája uralkodjon az ő országában. Na puff nekem! Amíg Apa és a fivéreim azon gondolkodtak, milyen válogatott sértéseket vágjanak Thranduil fejéhez, Anya sokkal egyszerűbben oldotta meg az ügyet: odament őfelségéhez és lekevert neki egy akkora pofont, hogy a csattanás hangjába még Manwe füle is belesajdult. Ezután a kedélyek csodás módon lenyugodtak. Círdan kioldozta a fiúkat, aztán mindenki ment a maga dolgára.
Apa és a fivéreim egész úton vagy Thranduilt szidták vagy Anyát dicsérték (kiérdemelten). Mindannyian egyetértettek, hogy jobb lesz, ha hazamegyünk. Én azért kicsit sajnálom. Már épp kezdtem megkedvelni Legolast. Igaz, hogy szörnyen énekel (legalábbis egyenlőre), néha idegesítő, ahogy utánam kajtat, de...azért aranyos. Elvégre mindent azért csinált, hogy nekem tetsszen...talán, ha nem lenne herceg...

Másnap este:
Végre megálltunk pihenni, így leírhatom, hogy mi történt.
Indulás előtt még utoljára kimentem a tengerpartra, elbúcsúzni a víztől. Már indultam volna, amikor hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Gondolom, nem kell ecsetelni, hogy ki volt az.
- Reméltem, hogy beszélhetek veled négyszemközt, mielőtt elmentek. Nézd, én nagyon szégyellem, amit apám mondott. Belőled tényleg nagyszerű királynő lenne...
- Legolas – állítottam le. – Mennem kell.
- Jó, csak...csak annyit had mondjak, hogy...szeretlek.
- Sosem adod fel, igaz? – kérdeztem mosolyogva
- Soha – felelte, majd olyat tett, amire végképp nem számítottam: minden teketória nélkül odalépett hozzám, átkarolta a derekamat és megcsókolt. És...tulajdonképpen...nem is volt rossz...sőt...egészen jó volt. Fogalmam sincs, meddig álltunk ott, csak arra eszméltem föl, hogy Legolas elengedte a derekamat.
- Ég veled, Arwen Undómiel. Légy nagyon boldog – azzal megfordult és elment. Én meg álltam ott kábultan, amíg oda nem jött Elladan, hogy hol vagyok már, indulni szeretnénk.
Hát ez történt. Ki hitte volna...