Elpusztul egy világ - folyt.

Caras en 'Waloth városa két domb közt épült fel, melyek oldalról védték a házakat, inkább a heves viharoktól, mint a támadásoktól, hisz Caras en 'Waloth már régóta békés város volt, azért is nevezték el így. A Virágzás Városa. A dombok közt a régi időkben még erdő volt, melyben a Síring vágott utat magának. A folyót később elterelték a dombokon kívülre, az erdőt kiirtották. Az emberek a fából házakat építettek, de egy szerencsétlen eset folytán leégett a fél falu; az új épületeket már kőből készítették, egyre többet és többet, és a kis falu hamarosan várossá nőtte ki magát. A dombok közé kaput emeltek, hátulról pedig a megmaradt erdő és az elterelt Síring biztosított védelmet.
Alenéék pontosan erre tartottak.
Nem voltak már messze, a házak elfogytak, egy keskeny füves részen kellett kereszülvágniuk, amikor a két lovas, aki üldözte őket, eléjük vágott. Kutyáik közül egy hatalmas fekete eb nekiugrott a lánynak, és ledöntötte a lábáról. A lendület tovább vitte, de még mielőtt Alene fölkelhetett volna, a kutya újból ott termett és vadul a lány torka felé kapott. Ekkor az egyik lovas ráparancsolt, hogy "Kushadj!", s a kutya engedelmesen lefeküdt a fűbe, miközben továbbra is félelemkeltőn vicsorgott. Bár már eléggé sötét volt, Alene megállapította, hogy a lovas nem más, mint a kopasz.
Axis berepült a fák közé, de egy hajtűkanyarral száznyolcvanfokos fordulatot tett, s egy mogyoróbokor levelei közül kikukkantván figyelte az eseményeket. Már bánta, hogy bemerészkedett az istállóba. Egy másodperc múlva villámként cikázott át az agyán, hogy tulajdonképpen "miafenétkeresekitt?!", és hogy "azalányismerős!"...
- A hallgatózás nem szép dolog - vigyorgott a kopasz, és közelebb léptetett a földön fekvő lányhoz, akit még mindig sakkban tartott a kutya.
- Megölni valakit talán szebb? - vágott vissza Alene. A férfi leszállt lováról, leguggolt mellé, majd így suttogott:
- Nem is sejtheted, mennyivel!
- Mi benne a szép?
- Azt te már nem fogod megtudni, kicsikém - válaszolt a kopasz, és egy tompa fényű kést húzott elő ruhájának ujjából, finoman hozzáérintette Alene nyakához. - Félsz? - vihogott a lány rémült arckifejezése láttán, ám ő nem válaszolt. Vágásra emelte kezét, de a mozdulat hirtelen félbeszakadt, a férfi megmerevedett, kidülledtek szemei, és eldőlt.
Hátából egy nyílvessző meredezett az ég felé. A következő pillanatban a kutya velőtrázón felvonyított: tarkón találták, de a lövés nem terítette le egyből: még egy darabig dobálta magát, majd végleg elnémult.
A kopasz társa egy pár másodpercre összezavarodott, hisz a környéken nem látott senkit, aki lőhetett volna. Alene eliramodott az erdő felé. Az ottmaradt lovas azonnal utána eredt, de alig tett meg pár métert, lebukott a lóról, és többé már nem mozdult.
Beért az erdőbe, de nem állt meg, hanem futott egyenesen a folyóhoz. Maga mögött meghallotta Axis zümmögését. A tündér hamarosan megelőzte és megállásra kényszerítette.
- Miért? - kérdezte ingerülten a lány,s kishíján lecsapta.
- Mert már senki sem üldöz, azért!
Alene hátra tekintett, és meggyőződvén Axis állításáról, megkönnyebbülten lelassított. Lezuttyant egy fa tövébe, és kifújta magát. Axis a térdére szállt.
- Miattad most két ember halott - mondta tárgyilagos hangon.
- Miattam?! Ha jól emlékszem, te repültél a képembe!
- Minek leskelődtél?
- Minek mentél be?! - kiabált a szerencsétlen tündérrel, ki ijedtében lebucskárott a fűbe. - Mit hallottál?
Axis képe elsötétült, és olyan komoly arccal repült vissza előző ülőhelyére, hogy Alene képtelen volt elrejteni mosolyát. De amint ezt Axis meglátta, kis híján szikrákat szórt a szeme a méregtől. A lány megfegyelmezte magát és figyelmes tekintettel nézett a tündérre, ki időközben elfordult, belenyúlt övére függesztett, sötétzöld tasakjába, előhalászott egy kékes fénnyel pulzáló kis golyócskát, és lenyelte. Összezárt száján, orrlikán, fülén halványkék fény szüremlett ki, majd szertefoszlott. Axis ismét Alenére függesztette nagy szemeit, s magabiztosan válaszolt:
- Lókereskedők.
- Ennyi? - háborodott fel Alene.
- Hát izé...
- Axis!
- Öh, szóval a Brethilenbe mennek Sad Amonuin keresztül.
- Dehiszen töküres az erdő! Mondjuk ott van a falunk, meg a... lovak, meg... Te jó ég! - döbbent meg a lány, s mintha jeges vizet zuttyintottak volna a nyakába, oly váratlanul fogalmazódott meg benne a gyanú.
Ekkor patadobogást hallottak maguk mögött. Alene haragosan lesöpörte magáról a tündért, és felpattant.
- Nem azt mondtad, hogy nem követnek?!
- De...
- Átvágtál...
- Nem!
Előhúzott kettőt a csizmáiba rejtett tolvajtőrök közül, és a fához lapult. A lovas elszáguldott mellette, de aztán megfordult és Alenére nézett. Kezében íjat tartott. A lány elhajította egyik tőrét, de fél méterre az úgy hullt a földre, mintha épp ott esett volna ki valakinek a kezéből. Alenében csak lassan tudatosult a tagjaiba lassan felkúszó zsibbadtság, s mikor megpróbálta eldobni a másik tőrt, teste megmerevedett, és nem engedelmeskedett többé. Ha oldalra fordíthatta volna a fejét, láthatta volna, hogy Axissal is pontosan ugyanez történt: úgy lógott mellette a térben, mintha megállt volna az idő. Idő... Időcsapdá ba kerültek!!
A lovas vesszőt húzott elő hátára erősített tegezéből, és ráillesztette az idegre. Láthatólag minden pillanatát kiélvezte annak, hogy lassúsága egyre jobban felidegesíti célpontját.
A lovas felhúzta íját, és egyenesen a lányra célzott.
Jaj, ne, nem igaz! - gondolta Alene.
Peeenng!
Ellőtte a vesszőt.
De nem Alenét találta el. A vessző pár centivel a lány feje fölött csapódott be a fába. Alene szívverése szinte teljesen leállt, arca hófehér volt, aztán hirtelen vörösbe váltott, ebben a pillanatban kiestek az időcsapdából. Axis nagyot nyögve lezuhant a földre, de szinte azonnal felreppent, mégha egy kicsit szédelgett is. Alene tőrt markoló ujjai teljesen elzsibbadtak, s fintorogva dörzsölgette meg őket.
- Dana! - mordult fel haragosan. - Te élvezed, ha megalázol?! előre lépett, s felemelte a fűben heverő, ezüstös tőrt.
- Te pedig élvezed, ha életveszélyben vagy?! - kérdezett vissza Dana, s leeresztette íját. Odaléptetett Alenéhez, és lekevert neki egy hatalmas pofont. Alene egy szót sem szólt. Ekkor Axis csodálkozva nézett hol egyikükre, hol másikukra.
- Te ismered őt? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
- Ismer engem - válaszolt Alene helyett Dana, majd Alene felé fordult. - Gyere, menjünk haza!
- Nem lehet - mondta a lány, és eltette a késeket.
- Dehogynem.
- Mondom, hogy nem!
- Miért?
- Az a két ember kereskedő volt!
- Na és?
- Kentaur lovakkal kereskedtek. A csapatuk már útban van a Brethilen felé.
- Tessék? - pislogott zavartan Dana.
- Vissza kell menned, hogy szólj a többieknek!
- Lassíts! Honnan szedted ezt?
- Axis kihallgatta őket, miközben tanácskoztak. Ne kérdezd, honnan tudhattak rólunk. Erre én sem tudok válaszolni.
- Jól van. Beljebb vonulunk a sűrűbe. - határozott a kentaurnő. - Gyere később utánam. Ne menj egyelőre vissza, veszélyes lehet... - mondta, és elvágtatott. Alene megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és Axisra pillantott.
- Miért nem vitt minket magával? - kérdezte amaz.
- Mert akkor lényegesen lelassult volna, főleg a te terebélyes seggedtől - viccelődött a lány. Axis felfújta a képét, majd hátat fordított. Vagy tíz percen keresztül hallgatott.
Láthatólag erősen gondolkozott valamin. Fel-le járkált és apró ráncok gyűltek homlokára. Néha egy-egy pillanatra megtorpant, arrébb rúgott néhány kisebb követ, majd sóhajtva Alenére sandított. A lány még mindig őt nézte, pontosabban csak rajta felejtette a tekintetét, gondolatai máshol jártak.
Mibe keveredett! Bár hallgatott volna Danára! Ám ha jobban belegondol, ha nem lett volna olyan szófogadatlan, nem szerzett volna tudomást Krollbacékról sem.
Dana. Remélhetőleg idejében odaér.
De mi van, ha nem? Mi van akkor, ha megérkezik, de már későn? És mi van, ha egyáltalán meg sem érkezik, ha egyenesen a kereskedőkbe fut?
Miért gondol mindjárt a legrosszabbra?! Dana most indult, és bár nem a városon át, hanem egy kis kerülővel a Síringen felfelé távozott, reggelig még jónéhány óra volt hátra, hogy az emberek is nekivághassanak az útnak.
Hacsak nincsenek jóban az őrrel, hogy az kinyissa nekik a kaput!
Most mit tegyen? Az embereknek jó egy óra előnye is lehet már Danával szemben, és ha... esetleg... Igen! Ezt kell tennie! Visszamegy Tabarért, s mivel az ő lova sokkal gyorsabb, mint Danáé... Bármit is mondott Dana a biztonságról, megpróbálja!
- Vissza kell mennünk a lovamért!
- Micsodaaa? - képedt el Axis.
- Nem kell jönnöd! - vágta rá Alene, és már indult is visszafelé. Axis dühösen felreppent, és a lány vállára telepedett.
- De kell - motyogta.
- Tessék? Nem hallottam tisztán!
- Ne szórakozz, nagyon is jól hallottad! De... veszélyes a városba... Hisz ő is megmondta!
- Már most oda tartok.
- Komolyan!
- Miért?
- A lovad kentaur ló, nem? - Alene bólintott. - Gondolod, hogy ezek nem vették észre?
Megdöbbent. Hogy ez nem jutott eszébe! Hisz ilyen állatokkal foglalkoznak! Biztos rákérdeztek, hogy kihez tartozik, remélvén, hogy az illető megmutatja a többihez vezető utat. Ha visszamegy, egyenesen a karjaikba rohan. Ám ekkor eszébe jutott valami:
- Hisz azért küldték azt a két embert, hogy végezzenek velem! - mondta ki hangosan. Axis meglepődött.
- Éééés ez miért jó nekünk?
- Nem érted? Biztos úgy gondolják, ilyenkorra már halott vagyok!
- Ebben van valami...
- Nem gondolod, hogy keresték volna már a társaikat? - fűzte tovább a gondolatot Alene.
- Igaz.
Egy kis gondolkodás után felcsillantak a tündér szemei:
- Tehát ez azt jelenti, hogy már úton vannak, és szabad a pálya!!
Alene bólintott, s kijelentette: - Visszamegyünk. Be kell érnünk Danát.
Végigszaladtak a füves részen, messzire elkerülve a hullákat, ráfordultak a főutcára. Kihaltnak tűnt minden. Beléptek egy kis sikátorba, hogy még véletlenül se találkozzanak senkivel, majd egy kis keresgélés után megtalálták a Delos Hereket.
- Nem érzem Tabart...
- Az baj...
Elvitték?! NEM!
Már elhagyták a várost, effelől nem volt kétsége. Dana kentaur, nagyobb az esélye, hogy még idejében odaér. Ekkor egy kétségbeejtő gondolat fészkelte be magát a fejébe: kentaurlovakkal foglalkoztak... Kentaurlovat találtak a Delos istállójában... Mi van, ha több lovuk is volt, és... Rajtuk vágtak neki az útnak??
Csak Dana gyorsaságában bízhatott. Ekkor leesett neki még valami, amitől teljesen elkedvtelenedett. Ez Axisnak is feltűnt.
- Mi van?
- A nyeregtáskában volt majd' minden pénzem, és a különböző gyógynövényporaim!
- Az istállóba nyereg nélkül kötik be a lovakat...
- Tudod mennyit ér egy olyan nyereg?! Csak nem gondolod, hogy képesek voltak a helyén hagyni?!
- Majd holnap reggel utána megyünk, mást nem tehetünk, ha el is indulnánk, semmi esélyünk nem lenne utolérni őket! - csattant fel Axis, Alene láthatólag lehiggadt egy kicsit.
- Rendben. Akkor talán... menjünk be - mondta lemondón, és belépett.


Borzalmas éjszakája volt, már ha azt a néhány órát, amennyi még hátra volt napkeltéig, éjszakának lehet nevezni. Többször is felriadt, és mindannyiszor ugyanazt álmodta, csak egyre részletesebben.
A Brethilenben bóklászott, Tabar hátán. Az erdőben félhomály uralkodott, hajnal felé járhatott az idő, halvány rózsaszínben derengett az ég alja, felerősítve a fekete fák körvonalait, de a nap még nem bukkant fel a horizonton. Némaságba burkolózott a környék, egy árva madár sem köszöntötte a felkelő napot. Mozdulatlanság és csend. Idegtépő, feszültséggel teli csend.
Egyre közelebb és közelebb ért a kentaur táborhoz, melyben felnőtt. Mikor beléptetett, borzasztó látvány tárult szemei elé: elszenesedett házak maradványai, és vérmocskos föld. Holttestek hevertek szerte a táborban, megcsonkított, természetellenes pózba csavarodott végtagokkal. Anyját is felfedezte köztük, nyaka eltört, hátából nyílvessző állt ki. És mielőtt még bármit is tehetett volna, az álom véget ért, és felriadt.
Verítékben fürdött, s olyan érzés kerítette hatalmába, mintha lenyelt volna egy öklömnyi jégdarabot. Némán kifújta a tüdejébe szorult levegőt, behunyta szemeit, majd lassan kinyitotta őket.
Axis fölötte repkedett, tele volt pókhálóval, amitől alig bírt szabadulni, és össze-vissza káromkodott. Alene megtörölte a homlokát, és felült az ágyban. Axis felhagyott a próbálkozással, és tehetetlenül lehullott a lány ölébe.
- Segíts! - nyöszörgött kétségbeesetten.
Alene óvatosan leszedegette róla a pókhálót, de közben elgondolkozott, és csak a tündér hangos "hahó"-zására zökkent vissza.
- Mi... Mi van? - nézett rá zavart tekintettel.
- Azt kérdeztem, mikor indulunk?
Ismét eltűnődött. Miért álmodta egymás után háromszor is ugyanazt? Az az álom... borzasztó volt. A barátai, azok, akik felnevelték, mind ott feküdtek holtan. A tábor leégve, és minden lerombolva.
De csak álom volt,... nem?
Keserű hangulatából ismét Axis duruzsoló hangjára tért magához.
- Hajnal van. A kaput nemsokára kinyitják, kapd össze magad, kisanyám, és vágjunk neki az útnak!
Alene megfogadta a tündér tanácsát, bár, annak ellenére, hogy alvással töltötte ezt a néhány órácskát, úgy érezte, mintha le sem feküdt volna. Mindenesetre örült, hogy nem aludta át az egész napot, így legjobb esetben késő délutánra már a Brethilenben lehetnek.
Megmaradt pénzén bérelt egy lovat Hereknél, s nekivágtak a Dombos Vidék hajnali ködben úszó halmainak.
Mire a nap lebukott a látóhatár alá, már a Bükkös fái közt baktattak. Langy szél susogtatta meg a leveleket. Alenén szorongás lett úrrá az ismerős képektől. Csend volt. Őrjítő csend.
Fordult a szél, és orrfacsaró szagot hozott magával. Égett szőr és hússzagot, mely egy pillanat alatt elborította tudatát. Aggodalom szorította össze a szívét, ahogy közeledett. Tudta mi történt. De képtelen volt beismerni. Lépésre fogta a lovat, hogy minél lassabban szembesüljön a látvánnyal, de amennyire viszolygott tőle, ugyanannyira vágyott is rá, hogy megérkezzen.
Szürkésfekete füst gomolygott az ég felé, szúrós szaggal árasztva el a vidéket. Itt-ott még izzott néhány kunyhó maradványa, és a tábor főterén tűztől és vértől megfeketedett hullák hevertek. A varjak, a madárvilág hiénái, már kikezdték őket. Alene közeledésére felröppentek, és méltatlankodó károgás közepette a közeli fák szintén koromtól fekete ágaira telepedtek. Szemeikkel végig követték a lány minden mozdulatát.
- Ne... ezt most nem... - elcsuklott erőtlen hangja, s szája elé kapta kezét.
Szorítást érzett gyomortájékán, a következő másodpercben kétrét görnyedt, és elokádta magát.
Mire kissé összeszedte magát, lement a nap, narancs fénnyel vonva be a fák tetejét, és világítva meg az eltorzult hulla-arcokat. Axis megilletődve szállt le az egyik, vértócsában fekvő holttesthez, és megcsóválta a fejét:
- Vagy fél napja történhetett... nagyon sajnálom.
Alene leugrott lováról, s csendesen kisiklott kezéből annak féke. Olyan helyzetbe került, amivel nem tudott mihez kezdeni. Egyszerűen nem volt képes elfogadni, hogy ez vele történik meg. Úgy tűnt, mint aki nem fogja fel, hogy ez a saját faluja volt, és akik ott hevernek a lábai előtt, azokat valaha ismerte. Szemei szárazak maradtak, torka úgyszintén, s fájt minden lélegzetvétele. Valahogy most nem tudott sírni.
Lehajolt, megérintett egy hullát, de keze jóformán még hozzá sem ért az összeégett bőrhöz, úgy rántotta el, mintha tűzbe nyúlt volna. Hátrált egy bizonytalan lépést, s tekintetét a főtérre szegezte. Lassan elindult arrafelé, s ahogy egyre több halottat hagyott magya mögött, egyre több pusztítás került szemei elé, egyre üresebbnek érezte magát, egy sétáló, lélektelen testnek.
De azért mégis...
Valahol, tudata legmélyén nagyon is tisztában volt vele, hogy milyen hatalmas veszteség érte, s ott, abban a mélységben új gondolat fészkelte be magát elméjébe. Bosszú...
Kara, Milunic, Tamare... Mindenki halott! Azok az emberek biztosra mentek. Végigtarolták a települést, lemészárolták a kentaurokat, még az ifjak at is. A legegyszerűbb taktikát alkalmazhatták: a meglepetés erejét. Mágiára utaló nyomokat nem látott, bár ki tudja...
Hát Dana nem ért ide időben. De akkor mi történt vele?
Dühösen szétrúgta a port. Megállt, s valami különös érzés öntötte el. Keserű, dühödt kétségbeesés volt, mely az elhagyatottság érzetével is keveredett. Most tényleg egyedül maradt. Még Tabart is elvesztette. Térdre zuhant, és a semmibe révedt. Eltűntek szemei elől a parázsló házak, a halottak, a bűzt sem érezte, agya kiszűrte a természet hangjait. S ebben a különös, önkívületi állapotban a többi idegen zörej és illat felerősödött benne. Fülsiketítőnak hallotta Axis zümmögését, dübörgésnek a Herektől bérelt ló patáinak dobbanását, süvítő szélnek a prüszkölését.
És hallott még valamit. Ruhák suhogását, lépteket, melyek egyiküktől sem származhattak. Ráadásul az a valaki, akitől a zajok eredtek, a közelben bóklászott. Hirtelen felpattantak a szemei, a hangok egyből elcsitultak, s visszatértek a háttérzajok.
Felállt, és Axisért kiáltott. A tündér egy félig ép ház mögül került elő.
- Valaki van itt - mondta halkan a lány.
Axis bólintott, és elmutatott abba az irányba, amerről az imént jött. Alene rövid pillantást vetett a fák közé, majd elszánt arccal elidult arra felé. Axis, szokásához híven a lány vállára telepedett.
Vigyázva lépkedett, mégis, a talpa alatt megzizzenő levelek halk nesze is rendkívül hangosnak hatott. Minden erejével arra összpontosított, hogy az egyre sűrűsödő sötétségben kivegye még a legkisebb mozgást is. A hangok eltompultak az időközben felerősödő szélben. Egyszer csak a tündér suttogó, ideges hangjára lett figyelmes.
- Ott - súgta Axis, és a fák közé mutatott, oda, ahol egy sötét kámzsás alak térdelt egy ültében fának dőlt férfi elé, aki láthatólag még élt. Alene lélegzet-visszafolytva simult a közeli fatörzshöz. Ekkor egy éles reccsenést hallottak, a férfi ziháló lélegzése abbamaradt.
- Ez... - kezdte Axis, de elhallgatott, mikor Alene pergamenszín arcára nézett. Úgy tűnt a lány is tisztában volt az imént hallot kellemetlen hang jelentésével. Lassan, nagyon lassan kilesett a fa mögül, de ekkorra az alak eltűnt, a férfi eldőlt, feje derékszögben hátracsuklott, homlokán hatalmas vágás virított, vére vastag tincsekbe tapasztotta hosszú, sötét haját. Axis felháborodva káromkodott egyet, Alene rosszat sejtve mondta ki, amire gondolt:
- Hova lett?
Ekkor egy hideg, érces hang szólalt meg mögöttük:
- Ha engem keresel...
A lány a másodperc tört része alatt fordult meg, Axis alig tudott megkapaszkodni Alene libbenő hajában, oly gyorsan történt a mozdulat. A lány gondolkodás nélkül előrántotta késeit, és a férfinak rontott, ám mielőtt megszúrhatta volna, az eltűnt. Alene zavartan torpant meg, mikor is Axis riadtan felkiáltott:
- Mögötted!
A sötét köpenyes egy felajzott számszeríjat tertott felé. Alene kiejtette a két kést kezeiből, és hátra tántorodott.
Hát ennyi. Itt véget ér. Axis hosszú, hegyes fülei megrezzentek, arca hamuszürkévé vált, s olyan hangot hallatott, mint akit megtapostak. Gyors hátraarcot csinált, és mivel nem figyelte merre repül, nyekkenve találkozott egy fával.
- Megölte őt! - nyögte a lány a fának dőlt férfira utalva.
- Úgyis meghalt volna - vetette oda félvállról a férfi, miközben leeresztette a fegyvert. - Csak megkönnyítettem a dolgát.
- Nem állt jogában...
- Ne szólj bele a dolgaimba - lépett közelebb az idegen, és Alene állához nyomott egy rövid nyílvesszőt. A lány még levegőt venni is elfelejtett, csupán óvatosan bólintott egyet. A férfi visszalépett, eltette a vesszőt, és a remegő lányra nézett.
- Miért jöttél ide? - vonta meg a szemöldökét.
- Miért válaszoljak magának? - kérdezett vissza Alene.
- Igaz is, elég csak belenéznem a fejedbe - suhant át egy sötét mosoly az idegen arcán, mire a lány hárább hőkölt. - De ne aggódj, nem szándékozom ilyen semmiségekre pazarolni az időmet. Későre jár. - mondta, és füttyentett, mire egy hollófekete ló léptetett elő a fák közül. Hatalmas, izmos állat volt, mégis, szinte teljesen beleolvadt a környezetébe. A férfi felkapott rá.
- Jobb lesz, ha eltűntök innen - vetette oda a két bámészkodónak. - A hullák bűze ide fogja csalogatni a vadállatokat.
- Mióta aggósz értünk?! - bátorodott fel Alene.
Axis előkerült, dülöngélve támaszkodott neki a vádlijának, miközben egy másik kék golyócskát gyömöszölt magába.
Az idegen egy gúnyos pillantással "jutalmazta" a cselekedetet, majd közönyösen vállat vont.
- Kár lenne egy ilyen édes kis teremtésért. Menjetek haza.
- Itt volt az otthonom - mondta Alene.
A férfi meglepődött, kámzsája alatt megvillant a szeme, de arckifejezését nem lehetett látni a sötétben.
- Csakugyan? - merengett. - Ez különös...
- Tud valamit, amit mi nem?
- Azt nem tudom, mit nem tudtok - jelentette ki a férfi. - Mindenesetre nekem dolgom van. Ti pedig kénytelenek lesztek az éjszakát idekint tölteni - kárörvendőn elhúzta a száját, és nekivágott a sűrűnek.
- Mi a neve? - kiáltott utána a lány.
A kámzsás habozott, majd anélkül, hogy megfordult volna, hangosan így szólt:
- Zodar.
Vágtára fogta lovát, s hamarosan a patadobogás is elhalt. Az erdőre csend telepedett.
Alene hallgatott.
És Axis is.

*kentaur: ló és lovasa külön lény, csak a kettejük között lévő lelki kapocs miatt a "kívülállók" egynek látják őket. Ez magyarázat arra, miért van a kentauroknak két szive, stb...

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére