Sűrű volt a vész.
Suttogtak a sötétlombú erdő fái. Jeges szél tépázta ágaik úgy hajoltak egymásra, mint kísértet-ujjak, s fenyegetőn magasodtak az előttük elterülő síkság fölé.
Hatalmas erdő a Holtak Erdeje. Hatalmas és öreg, s ősi titkok őrzője.
Sok történet keringett róla, melyek alapjául vakmerő, de ostoba kalandorok rejtélyes eltűnése szolgált. Mindegyikük egyet akart: megtalálni a kentaurvárost, az utolsót a Köztes Világban. (megjegyzés:a hely nem azonos Középföldével, itt majd fontos szerepet kap a Világfa...)
Akadtak köztük jószerével, kik csupán hírnévre vágytak, de olyanok is, kiket a tartományok nagyjai bíztak meg felkutatásával. Egyikük sem tért vissza.
Az idő múlásával az eltűnésekről szóló történetek kibővültek. Az arratévedtek szellemeket, lidérceket véltek látni. Az emberekben félelem támadt, s messzire vándoroltak a rengetegtől, a kentaurokat egy időre elfeledték, és azokat a sötét erőket is, melyek az erdőt mozgatták.


Vihar készült, az erdő suttogott. A messzeségben villámok hasították ketté az eget, s a szél elhozta a vihar moraját. Sötétedett. Az árnyékok megnyúltak, s elértek egész a dombok tövéig, melyek a Holtak Erdejét szegélyezték. A nap narancs fénye elárasztotta a vidéket, s olybá tűnt, mintha felgyulladak volna a dombhátak. Ugyanakkor a másik oldalról viharfelhők gyűltek, s takarták el a felkelőben lévő csillagokat.
A horizont hullámzó vonalát egy kis alak törte meg a távolban. Felbukkant, majd egy pillanat múlva ismét eltűnt. Szélsebesen közeledett a lombtalan, szürke fák felé.
Üldözték. Nyomában újabb lovasok körvonalait lehetett kivenni. Árnyéktalan, szélnél is gyorsabb lovasokat, akik másodpercről másodpercre jókora távolsággal csökkentették hátrányukat.
Haragosan felmordult az ég.
A lovak végigdübörögtek a dombok közt, akárha megannyi dob peregne, szájuk habzott, véres veríték csorgott kihevült testükről.
A lemenő nap utolsó sugarait a menekülőre vetette, mintegy bíztatásként. A fény megcsillant oldalára csatolt meztelen kardján, majd eltűnt.
Az üldözött lova minden erejét összeszedve vágtatott, de az utolsó száz méternél hirtelen elvágódott a földön. Lovasa lezuhant és vagy húsz métert gurult tova. Az állat hátsó lábából egy zöldtollas, rövid nyílvessző állt ki, oldalán több mély sebből is vérzett, orlikából élénk vörös csermelyek folytak a talajra, a túlhajszoltság bizonyítákaként. A lovas felkelt a földről, és rohanni kezdett a biztonságot nyújtó rengeteg irányába. Mire üldözői beérték, ő már a sűrűben menekült tovább. A lovasok hiába ösztökélték lovaikat továbbhaladásra, azok ágaskodtak, s nem voltak hajlandók belépni a kiszáradt fákkal teli, kísérteies rengetegbe. Horkantásaik messze hallatszottak.
A menekülő lovas egy nő volt. Hosszú, hullámos haja fátyolként suhant utána, rongyos csuknya fedte arcát. Sebesen futott a fák közt, köpenyét ágak szaggatták. Karjaiban egy batyut tartott.
Az erdő nyugalmát sok év után újból megzavarták. Az üldözők egy tisztáson találták meg a nőt, amint átad valamit egy, a fák homályából előlépő, magas lénynek. Mikor előjöttek a fák közül, a lény eltűnt, nyomában patadobogás hallatszott.
Megérkezett a vihar. Egy hatalmas villám cikázott át az égen, a mennydörgés elnyomta a nő halálsikolyát.
A második hat pengén csillant, kettő a földön hevert. A tisztáson állók egymásra néztek és kivonszolták a holttesteket az erdőből. Sűrű volt a vész.


- Ma megint kimegyek - szólalt meg Alene, s várakozón Danára tekintett. Dana megrázta a fejét, és komoly hangon így szólt:
- Nem tartok veled. És te is jobban tennéd, ha itt maradnál.
Alene arcáról eltűnt a mosoly.
- Nem kapnak el - mondta.
- Azt te honnan tudod?
- Nem jönnek rá.
- Sosem lehetsz benne biztos. Nem megyek veled - szögezte le Dana, s ezzel lezártnak tekintette a vitát. Alene bosszúsan oldalbarúgta lovát és elvágtatott. Dana megcsóválta a fejét.
- Bolond - mondta, és utána eredt.


Csodás tavaszi nap volt. Még a komor Bükkös is barátságosnak hatott a ragyogó napfényben. Hűvös szellő fújdogált, hullámzott a hosszú réti fű, s édeskés illat terjengett a levegőben.
Alene lépett ki a fák közül, mögötte lova baktatott. A lány könnyű vászonruhát viselt, mit bőrből készült övvel fogott össze, nyaka köré sötét köpenyt kanyarított, hosszú, hamuszín haja derekáig ért.
Körülnézett és kivezette lovát a régi földútra, amely nem messze húzódott attól a dombtól, melyen egy hatalmas vén fűz árválkodott. Gyakran járt oda, most is arra tartott.
Ahogy közeledett a fához, az egyre nagyobbnak és tiszteletet parancsolónak tűnt. A nap sugarai áthatoltak gyér lombozatán, s kesze-kusza mintákat rajzoltak a felfelé bámuló lány arcára. Tabar, a lova fejéről leszedte a féket, és a fűbe dobta. A földet söprő ágakhoz lépett, kezével utat nyitott köztük, s belépett a fűz különleges légkörébe. Itt mindig olyan más volt a levegő, a hangulat. Olyan titokzatos. Ezért szeretett ide jönni. Mert szerette a titkokat.
Megkereste a törzset és végigsimított ragyás kérgén. Olyan más ez a fa. Mintha belőle áradna ez a szavakkal lefesthetetlen érzés.
Sétálgatott a fa alatt, s hallgatta a levelek sustorgását. Mintha beszélne… De egy olyan nyelven, mit ő nem értett.
Séta közben halk visításra lett figyelmes. A hang onnan jött, ahova épp lépni akart. Elhúzta a lábát, és meglepődve vette észre, hogy a földön egy apró alak, egy tündér fekszik. Lehajolt, és óvatosan, a szárnyainál fogva felemelte a csöppnyi lényt.
A felismerés huncut mosolyt csalt arcára.
- Naaaaa! - méltatlankodott a tündér, és megpróbálta kiszabadítani magát. Hiába. Durcásan összefonta karjait, és haragosan így szólt vékony hangján: - Tegyél le!
- Mit keresel itt? - kérdezte Alene, meg sem hallva a felszólítást.
- Neked ahhoz semmi közöd!
- Na ne mondd! - mosolyodott el a lány, szemeiben gonoszkás fény villant, és mire a tündér kimondhatta volna, hogy 'eressz', Alene már be is rakta az övére csatolt tarsolyba. Hihetetlen, hogy annyi év után újból itt találkozik vele. Mily különös fintora ez a sorsnak!
Még utoljára felpillantott a magasba az ágak közé, majd kilépett az útra. Lova, Tabar, a közelben bóklászott; egy füttyjellel magához hívta, felrakta rá a finoman megmunkált bőr féket, és elindultak Caras en 'Waloth, a virágzás városa felé, amely vagy egy napnyi útra feküdt Sad Amonuitól (Dombos Vidék).
Alene már többször megtette ezt az utat, s egy ilyen alkalommal sem hagyta ki a fűz alatti sétát. Úgy érezte meg kell érteni a fát, de mégis: bárhogy figyel, a szél motozásán kívül nem hall semmit.
Lovaglás közben a tarsolyból halk 'héé'-zések és 'megfulladok'-ok hallatszottak, de a lány tudomást sem vett róluk.
Tabar gyors vágtában szelte ketté a hatalmas fűtengert, és így már késő délutánra felsejlett a távolban a várost mindkét oldalról óvó két magas domb, és a hatalmas fából készült kapu sziluettje, melyet naplemente után már zárva tartottak.
Beléptetett a városba, és a dombok közt meghúzódó, kőházak labirintusán túljutva megállt egy emeletes épület előtt, melynek bejáratánál cirkalmas betűkkel írt cégér hirdette: Delos Herek fogadó .
Egy hirtelenszőke kisfiú lépett oda az épp leszálló lányhoz, és a kezét nyújtotta. Alene egy ezüstérmét adott neki, mire a fiú elvezette Tabart a fogadó mögötti istállóba. A lány arcába húzta csuklyáját és belépett az ajtón. Nem szerette megmutatni az arcát. Nem akarta, hogy bárki is ismerje, s hogy rákérdezzen a múltjára, mert akkor kénytelen lett volna hazudni. És a hazudozás nem tartozott az erősségei közé, pillanatok alatt átláttak volna rajta. Csak figyelte az embereket, hallgatta a történeteiket távoli vidékekről, városokról.
Egy ilyen alkalommal, mikor ugyanitt, a Delos Herekben ücsörgött, egy különös történet foszlányai ütötték meg a fülét. Az a valaki pedig, ki a történetet mesélte, igencsak különös ábrázattal rendelkezett, így már csak ezért is kezdte el foglalkoztatni a dolog. Azt mondta, hideg kúszott az Újtündék-földjének, Edheldôrnak fái közé, s onnan százszámra vándorolnak délnek a tündék. Akadnak olyanok, a tündeurak, és azoknak legodaadóbb hívei, kik dacolva a fagyos lehelettel, maradtak, bár már nem sokáig fognak ott időzni, hisz a hideg nekik is a csontjukig hatol. Többen csodálkozva meredtek rá, néhányan megvonták a válluk, és egy 'Az én házamba be nem teszik a lábukat!'-morranással odébbálltak, vagy hitetlenkedő pillantásokat küldtek a férfi felé, mire az idegen hátravetette kámzsáját, így láthatóvá vált csatakos, hosszú fehér haja, és a mögüle kivillanó két hegyes fül. Többen felhördültek, és otthagyták a hosszú élettől meggörnyedt hátú féltündét.


A Delos majdnem teljesen üres volt: az emberek csak napnyugta után tértek be ide, miután végeztek a munkával. Az a néhány alak pedig, aki bent ücsörgött, egy-egy ónkupából iszogatott és halkan beszélgetett. A fogadós, Herek úr, asztallal kínálta Alenét, és miután a lány kifizette az elérakott italt, magára hagyta. Elővette tarsolyát, és kirázta belőle a tündérkét, aki nagyot koppant a kemény faasztalon.
- Megfulladtam! - nyöszörögte amaz elhaló hangon és színpadiasan elájult.
- Dehogy fulladtál! - nevetett Alene, és ráspriccelt egy kevés bort, mire a tündér azonnal felpattant és ijedten körbenézett.
- Nem szép dolog ijesztgetni másokat - mondta morcosan, és leült a kupa mellé. - Teljesen elzsibbadtam miattad!
- Van ez így. Szóval?
- Mi szóval? Szóval mi??
- Mit kerestél a fánál?
- Milyen fánál???
- Jól van - sóhajtott megadóan Alene és szemügyre vette a pimasz lényt. Azóta, mióta utoljára látta, nem sokat változott, bár mintha kissé megfakult volna szárnyainak barnasága, és hajának fénye sem volt már a régi. Apró, sötétbarna csizmácskákat, világosabb nadrágot és fűzöld tunikát viselt, melyet egy övvel fogott össze derekán. Bőre az új hajtások színében pompázott, sötét haja válláig ért. A kései tündérek nemzedékéhez tartozott, kik igencsak rövid életűek. Axis ráadásul folyton elfelejtett mindent, s felettébb gyáva, ugyanakkor pofátlan kis teremtés volt. - Nos, ismered már a neved?
- Axis - válaszolt a tündér kelletlenül.
- A tündér nevedre vagyok kíváncsi, nem erre, ezt én adtam neked.
- Szóval te voltál! Hát az igazit. Pfhö... Azt még nem tudom. Úúúúgy fáj a fejem - vinnyogott Axis, és elfordult. Ezzel azt akarta közölni, hogy ejthetnék a témát. A lány kapcsolt, és ujjával kavargatni kezdte a bort.
Kintről lárma hallatszott, és belépett egy nagyobb (férfiakból és nőkből egyaránt álló) társaság. Helyet foglaltak, és hangos 'Herek'-ezésbe kezdtek, mire a fogadós ott termett, és kiszolgálta őket. Egy idő múlva özönleni kezdtek az emberek, és egykettőre jó hangulatba került az egész gyülekezet.
- Miért jöttünk ide? - kérdezte kis idő múlva Axis.
- Szeretem hallgatni az embereket.
A tündérke grimaszolt és okoskodón ennyit mondott:
- Hülyeség - körbemutatott a helyiségben. - Ezeket akarod hallgatni? Az ember primitívebb a legutolsó koboldnál is, és te azért tettél meg ekkora távolságot, hogy hallhasd őket baromságokról fecserészni?!
- Röviden ezért.
- Hülyeség!
Ismét nyílt az ajtó, hideg áramlott be az utcáról. Egy magas, fekete csuklyás ember lépett a helyiségbe, hátán ütött-kopott zsákot cipelt, és a legtávolabbi sarok felé igyekezett. A terhét szó nélkül ledobta a földre (fémek csengése hallatszott), majd levetette magát az egyik padra.
Alene magához intette Hereket, és az idegen kiéte felől kezdett érdeklődni.
- Fogalmam sincs, hogy ki lehet - hangzott az egyszerű válasz. - Még sosem láttam, errefelé, csak tegnap érkezett. Kivett egy szobát, de nem mondta meg a nevét. Hogy őszínte legyek, jobb itt egy ilyen különcködő, mint egy olyan banda, mint azok! - mordult Herek, és fejével a leghangosabb társaság felé biccentett.
A kupa mögül Axis lépett elő és neki támaszkodott a fogadós kövér, szőrös karjának.
- Nem mindegy, hogy ki veszi ki a szobákat és ki issza a söröd?
Herek fintorogva arrébb söpörte a tündérkét és Alenére nézett.
- Nem mondom, egy kicsit tartok attól a bandától. A vezetőjük valami Krollbac Damon, mint egy óriás. Ha nincs két méter, akkor semennyi. No meg egy szeme van!
- Mi történt a másikkal?
- Kiszúrták.
- Herek! Hol vagy, te átkozott?! - kiáltotta egy kopasz, sebhelyes arcú férfi, a hangoskodók táborából.
- Megyek! - kiáltot vissza neki a fogadós, de mielőtt elment volna, így szólt a lányhoz: - Kerülje el őket, nem tűnnek tisztességeseknek! - ezzel elcammogott a kiabálók felé.
- Ez nevetséges! - fakadt ki Axis. - Jobban tart egy zajos bandától, amit ismer, mint egy olyan alaktól, akiről semmit sem tud?!
- Herek nem hülye. Biztos megvan rá az oka, amiért így gondolkodik. - válaszolt elmélázva Alene, és közben az idegenre sandított, aki épp akkor tette fel sáros csizmáit az asztalra. Árnyék borította a sarkot ahol ült, apróbb mozdulatai szinte teljesen elvesztek a homályban.
Alene figyelme most egy újabb belépő emberre irányult, ki intett a Herek által nem kedvelt bandának, és kiment. Egy szeme volt, a másikat ferde kötés takarta.
Krollbac Damon!
A társaság egyből elhallgatott, és felkelt az asztaltól. Alenéék mellett haladtak el, így a lány elcsíphetett néhány szót:
- ...szóval mindet? - kérdezte egy nyurga, látszólag új tag, miközben sokat sejtetően elhúzta nyaka előtt a mutatóujját.
- Csak a lovasokat. A lovak kellenek - válaszolt kurtán a megszólított, a kopasz, és szúrósan rápillantott a hallgatózó Alenére. A lány elkapta a fejét és kupája fenekére nézett. Miután a csapat távozott, odaszólt Axisnak, aki közben azzal múlatta az időt, hogy az asztal szélén egyensúlyozott.
- Ezek meg akarnak ölni valakit!
- Pontosítok: valakiket! - dünnyögött a tündérke.
- Utánajárok a dolognak - mondta izgatottan Alene, és összeszedelőzködött, már épp felállt volna az asztaltól, ám Axis felreppent és a lány elé került, aki kénytelen volt hátrébb lépni, de megbotlott a saját lábában, és visszazuttyant a székre.
- Abba bele se gondolsz, hogy mi van akkor, ha elkapnak? - kérdezte ingerülten a tündér.
- Mióta nem fáj már a fejed? - érdeklődött némi gúnyos éllel a hangjában a lány, majd hozzátette: - Ne érdekeljen, mit csinálok!
- Aha, elhurcol idáig egy cseppet sem kényelmes, és fertelmes szagú izében, erre meg ne érdekeljen, hogy mi csinál! Tudod nagyon jól, hogy nem találok vissza!! - köpte ingerülten Axis a lány felé.
- Tudom! - mordult rá Alene, elkapta a törékeny kis lényt, és behajította a tarsolyába.
- Egy kicsit finomabban!! - kiáltott amaz, és különböző szitkokat szórt magában a lányra.
Alene kiment a fogadó elé, körülnézett, de semerre se látta a bandát. A szemben lévő házban épp akkor oltották el a lámpát. Hideg volt, a csillagok és a hold kékes fénybe vonták a háztetőket. Az utca kihalt volt, egy-két kóbor állaton kívül nem látszott semmi mozgás.
- Most elvesztettem őket! - toppantott mérgesen Alene, és rácsapott a tarsolyra. Belülről 'áááááá' hallatszott. Ekkor még valaki kilépett az ajtón, és mivel eléggé illuminált állapotban volt, egyenesen neki sétált Alenének. A lány előre zuhant, és alaposan beütötte a térdét a kavicsos úton. Fel akart kelni, de közben átesett rajta a részeg ember is. Alene dühbe gurult.
- A rohadt életbe! - kiabált, és mérgében leköpte a földön négykézlábra emelkedő férfit. Feltápászkodott, és ekkor felismerte a mászó emberben az egyik bandatagot. Felrángatta és nekinyomta a fogadó kőfalának, majd könyökével a torkának dőlt.
- Merre ment a csapatod? - kérdezte, és közelebb hajolt, hogy hallja a választ.
- M-mi? - értetlenkedett a férfi, de mikor meglátta, hogy nővel van dolga, szélesen elvigyorobott. - Mennyi az árad? - lehellte.
- Tessék?? - kapta fel a vizet a lány, és lekevert egy nagyot a kéjencnek.
- A jó any...
- Szóval, hova mentek?
- Az istállóba. És most adj egy cuppanósat! - vigyorgott fogatlanul az erősen alkoholszagú tag, s taszított egyet a lányon, ki egyensúlyát vesztve a földre zuhant, a férfi pedig rávetette magát. Alene küszködött, de a másik erősen tartotta. Ekkor zümmögést hallott a fülénél, szinte ezzel egy időben az ember lehenteredett róla, levegőért kapkodva.
Alene felállt, és jó erősen belerúgott a fetrengő emberbe. Axis leszállt a vállára.
- Szívesen - mondta.
- Kösz - morgott Alene. - Hogy szabadultál ki?
- A lovagod túl heves volt, és véletlenül kinyitotta a cellám - vihogott a tündér, mire a lány újból bezárta.
- Így hálálod meg, hogy megmentettem az erényed?? - visított Axis dühösen, de a továbbiakban befogta a száját.
Alene a fogadó mögötti istálló felé vette az irányt.
Megkerülte az épületet, és oda lapult a vékony fából készült falának. Bentről pislákoló fény, és elfolytott beszélgetés szűrődött ki. Alene belesett egy résen, de semmit sem látott. Ekkor a tündér hangosan felkiáltott, hogy 'Hááányoook!', s hozzá öklendező hangokat hallatott.
A lány megijedt, bepillantott az istállóba, majd miután megbizonyosodott affelől, hogy nem hallották, így suttogott:
- Fogd be a szád!
- Jó, de akkor ne csodálkozz, ha összehányom magam! - zümmögte odabentről a tündérke.
- Ha kiengedlek, csendben maradsz?
- Meglátjuk.
Alene kinyitotta a tarsolyát, és Axis hangosan zümmögve kireppent belőle.
- Ááááh, friss levegő! - rikkantott jókedvűen, de kénytelen volt arrébb libbenni, mert Alene oda suhintott, hogy maradjon csöndben. - Mond csak, miért szenvedsz itt hallgatózással, ahelyett, hogy beküldenél?
- Ez magától értetődő: olyan hangos vagy, hogy perceken belül észrevennének.
- Na kösz szépen! - szólt a tündér, és átpréselte magát a keskeny résen, amin keresztül a lány leselkedett.
- Axis! - rémült meg Alene, de addigra a tündérke már eltűnt a látóköréből. - Erre is most jön rá a hősködés! - sóhajtott.
Nem tehetett mást, minthogy várakozott. Összekuporodott, magaköré tekerte köpenyét, és elkezdte kitágítani a rést, hogy többet lásson. A fa korhadt volt, így könnyedén vájta.
Axis már hosszú percek óta bent volt. Alene kezdett ideges lenni.
Odabentről hangos nevetés hallatszott, s ekkor megjelent Axis a lyuknál. Egyenesen a lány arcába csapódott, aki hangosan felsikoltott ijedtében.
- Nem te mondtad az előbb, hogy kussoljak?! - kérdezte idegesen a tündér. - Na szerintem húzzunk el innen, de gyorsan!
Ebben a pillanatban kivágódott az istálló ajtaja, és Krollbac Damon arca jelent meg. Észrevette a kuporgó Alenét, és megdöbbent. Ez a kevés idő elég is volt a menekülésre. A lány felugrott, és elrohant a városkapu felé (időközben Krollbac mozgósította két emberét), amit azonban már zárva talált. Axis pedig neki repült a tömör fa kapunak, és fájdalmasan feljajdult.
- A rosseb vigye!
- Most mit csináljunk? - kérdezte Alene kétségbeesve. Szíve úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasából.
- Rám nézve egyszerű a dolog, lévén vannak szárnyaim - göcögött Axis jókedvűn - Induljunk a város másik végébe? Tudtommal ott nincsenek falak, csak...
- Fák!
- Meg folyó.
- De én nem tudok úszni...
- Megoldjuk! Indulás! - utasította Axis Alenét, és elrepült a házak közt vezető sikátorok felé. Alene követte.
A főutca patadobogás és kutyaugatás hangjait visszhangozta. Alene futott, ahogy csak bírt, a házak körvonalai teljsen összemosódtak, fejében ott dübörögtek a lovak és egyre csak visszafelé tekintgetett.
- Előre nézz! - kiáltott Axis, de már túl későn: a lány megbotlott egynéhány földön fekvő lécben, és elnyúlt. Axis tovább repült.

*megyjegyzés: Alene norvégul azt jelenti egyedül (ang.:alone)
**javítsatok, kritizáljatok, ez csak segít nekem!
*** folyt. köv.