My little LOTR
azaz a szövetség tizedik tagja


1.: a Tanács napja


Nem a lépteinek néma csendjére ébredtem fel, hanem arra a fullasztó energiára, ami belőle áradt. Pislogtam, s ahogy látásom tisztult, úgy körvonalazódott ki előttem Arwen alakja, amint felveszi a puha szőnyegen hanyagul heverő könyvet.
- Nem tudom, miért óhajtasz ennyire tudni a nemes-tündék nyelvén. Nem sokan élnek már Középföldén - fedett meg, ahogy feltette a könyvet az ágyam mellett álló kis lócára, és elhelyezkedett ágyam szélén. Csodás ruhája lebegve követte minden mozdulatát, és újfent kénytelen voltam elismerni magamban, hogy ő a legszebb teremtménye Középföldének. Felültem,
megdörzsöltem a szememet. Szomorkásan pislantottam a regényre: Lúthien és Beren történetét
mesélte el, és belátom, tényleg nem értettem meg belőle sok mindent, de mindenki tudja, hogy ez
a ballada quenyául a legszebb! Tegnap éjjel is álomba szenderültem rajta, s csodás tájakról álmodtam, meg csillagfényről.
- Arwen úrnő, megható, hogy ennyire szíveden viseled művelődésem menetét, de megvagyok
nélküle - mondtam, ahogy félrehajtottam a takarómat, és talpaimat a kellemesen hűvös padlóra tettem. Ásítottam egyet, mozdulataimat Arwen követte csillagfényű tekintetével. Kinéztem az ablakon, hallgattam a madarak csicsergését, aztán felálltam, és a szobám egy paravánnal elválasztott részébe sétáltam, hálóingem a térdemet simogatta közben. - És ki tudja, hátha mégis csak szükségem lehet rá...
Arwen felkacagott.
- Igazad van, ki tudja? Talán majd maga Galadriel köszönt egy reggelen, és akkor valóban hasznos lehet - nevetett, aztán hangja susogóvá vált, ahogy elkomorodott. - Apám hívat. Tanácsot rendez ma... úgy kívánja, hogy jelen légy.
Megálltam az öltözésben.
- Akkor legyek elegáns? - kérdeztem.
- Hálás lenne érte - hallatszott a válasz.
Nézelődtem egy kicsit, mustráltam a választékot, végül egy lilás, hosszú, könnyű anyagú, ujjatlan ruha mellett döntöttem. Sietve magamra öltöttem, majd mikor kijöttem a paraván mögül, Arwen vizsgálódva mért végig.
- Rajtatok, halandókon, annyira másképp állnak öltözékeink - csicseregte elmerengve. Elhúztam a számat.
- Annyira esetlenül?
- Nem, nem ezt mondtam. Másképp - szögezte le. Az égnek emeltem tekintetemet. Tündék. Nem lehet belőlük sok mindent kiszedni.
- És miért hívja össze Elrond úr ezt a tanácsot? - érdeklődtem, miközben Arwen felállt, hogy megvethessem az ágyam.
- Nem hinném, hogy megoszthatnám veled. Eléggé titokzatos ezzel kapcsolatban. Majd megtudod, ha itt az idő.
- Remek - bólogattam, majd fésűt vettem elő, kissé rendezgettem, majd befontam hajamat. Arwen rosszallóan figyelte eme tevékenységemet.
- Hagyd leengedve - javasolta, én pedig megvontam a vállam, és így tettem.
- Tudom, hogy Elrond úr nem kívánja, hogy beszélj nekem bejelentenivalójáról, de, ugye, nem...
- Nem, dehogy! - legyintett Arwen, mint aki kitalálta gondolatomat. Mert hát valószínűleg ez is történt. - Nem, te már örökre itt maradhatsz. Bizonyítottad elégszer, hogy méltó vagy rá.
- Akkor jó - sóhajtottam, és finoman elmosolyodtam. - Te is részt veszel a tanácson, úrnő?
Megrázta fejét, sötét haja éppen csak meglibbent a mozdulatra.
- Ebben az esetben én talán mennék is - hajoltam meg kissé, aztán magára hagytam Arwent, kiléptem a folyosóra, ahol száraz faleveleket sodort a könnyű huzat. Elmémbe szöktek a tegnap este olvasottak (persze, csak a közös nyelven, sokat vesztve fényükből):

Szökött megint a tünemény.
Tinúviel! Tinúviel!
Hívta Beren tünde nevén,
S a szökevény megállt legott,
Fülelt, varázs bűvölte el:
Beren hangja; már mindenén
Kábulat, mely fényeivel
Két férfikarból villogott.

Ráfordultam egy újabb folyosóra, két tünde jött velem szembe, mélyen meghajoltam, aztán siettem tovább. A csarnokba értem, körbefordultam tengelyem körül, hogy ma reggel is megcsodálhassam a csodás faragásokat, amikor nekiütköztem valakinek. Ledermedtem, felnéztem: és egy magas, a többihez hasonlóan jókiállású, szőke tünde állt előttem.
Lehajtottam fejem, úgy hadartam:
- Bocsáss meg, uram.
Felemelte államat, hajamat kisöpörte arcomból, s a fülem mögé illesztette rakoncátlan tincseimet.
- Te nem vagy elda - vonta össze a szemöldökét, mint aki meg sem hallotta imént elrebegett szavaimat.
- Nem, nem vagyok - egyeztem ki vele, mert hát ez volt az igazság. - Fyra vagyok, Eriador nyugati széléről - tettem hozzá, mire ujjait elhúzta államtól, s én nehezebben vettem a levegőt, ahogy végigsimította bőröm. Aztán szívére tette kezét, s meghajolt:
- Legolas, Thranduil fia...
- ... a Bakacsin-erdőből - fejeztem be, és tátva maradt a szám. - A Bakacsin-erdő tünde hercege?! - nyögtem, és majdnem a falba vertem a fejem, hogy hogy sétálhattam neki egy ekkora nemesnek. - Sajnálom, uram - sóhajtottam, és talán még vagy háromszor eldadogtam, mire megállított.
- És hova igyekeztél ennyire? - biccentette oldalra fejét, én pedig belezuhantam kék szemének feneketlen mélységébe.
- Ööö... a tanácsra vagyok hivatalos - makogtam, mire bólintott, és elindult.
- Tarts hát velem - javasolta, én pedig bolond lettem volna ellenszegülni.
A csarnoktól nem esett túl messze az a terasz, ahol az összejövetelek zajlanak, ezúttal nagy bánatomra. Pár pillanatig nem szólalt meg egyikünk sem, aztán Legolas csak megkérdezte végül azt, ami iránt mindenki érdeklődik:
- Miért vagy Völgyzugolyban?
Elmosolyodtam.
- A szüleim a Hűségesek leszármazottai, tehát jó kapcsolatokat ápolnak a tündékkel. Én meg pár éve már nem bírtam megülni odahaza, másfél év alatt bejártam Középfölde néhyány vidékét, sok mindent tanultam, és Elrond úr beleegyezett, hogy itt telepedhessek le. Egy időre - tettem hozzá.
- Mi mindent tanultál?
Megvontam a vállam.
- Mágiát - feleltem lazán, pedig közben belebizseregtem, hogy ennyire érdeklődik. Egy tündeherceg, és arra kíváncsi, hogy ÉN mit tanultam!
- Érdekesen hangzik - mosolygott rám, aztán előretekintett, mert elértünk a gyűlés helyére. A fatörzsből faragott székek közül a már megszokotton foglaltam helyett, Elrondtól jobbra kettővel.
Már nagyon sokan voltak: biccentettem Aragorn úrnak (ő Elrond úr rosszallása ellenére csapja a szelet Arwen úrnőnek, és olyan édesek együtt! Csak Arwen sosem mesél a részletekről...), köszönttem Mithrandirt, aki egy félszerzettel volt ( a hobbit folyton Gandalfnak szólította, ami nagyon furán hatott itt, és én is rettenetesen elszoktam tőle itt töltött egy-két évem alatt), persze, megismerkedtem a hobbit-kölyökkel is, akiről kiderült, hogy valójában pár évtizeddel idősebb nálam, szóval nem is kölyök, de ez mindegy is.
Aztán bevonult Elrond, és megkezdődött a Tanács.
Sok szó esett, amit én most nem akarok visszhangozni. Annyi a lényege az egésznek, hogy a Sötét Úr, Szauron újra alakot öltött, az Egy Gyűrű(igen, tényleg létezik! Nahát!) megkerült, és ez a kettő együtt elég borzalmas kombináció, világvége, meg hasonlók... tehát a lényeg, hogy ezt el kell pusztítani. Van itt ez a Boromir nevű fickó, na, ez az elején nagyon ellene volt az egész hercehurcának, mert fel akarta használni, blablabla... Mithrandir meg bedurvult, elszavalta nekünk a Gyűrű szövegét a fekete nyelven ( Ash nazg durbatulúk, ash nazg gimbatul, ash nazg thrakatulúk, agh burzum-ishi krimpatul!), hogy mindenki haja az égnek állt, de a végén csak az lett az eredmény, hogy bele kell vetni a Gyűrűt a Tűz-hegy Végzet-katlanjába. És most itt tartunk.
Én itt üldögélek kellemes székemben, húzogatom a számat, miközben Elrondon, rajtam, és Frodón, a hobbiton kívül mindenki balhézik. Legolast nézem: arca akkor is aranyos, amikor mérges. Nagy koncentrációm közepette fel sem tűnt, hogy a félszerzet feltámolyog a székbből:
- Majd én elviszem! - kiáltotta, persze, Elrondon és rajtam kívül csak Mithrandir hallotta meg, ő is szerintem jobban örült volna, ha egy kicsit süketebb. - Én viszem a Gyűrűt Mordorba... bár az utat nem ismerem... - tette hozzá. Végigmértem egyszer, aztán még vagy háromszor. Egy ekkora csöppségbe hogy szorulhat ennyi bátorság? A nagyok itt vitáznak, persze, nem arról, hogy ki legyen a gyűrűhordozó, hanem inkább szidják egymás faját, ez meg magára vállalja az évezred hőstettét.
Elrond is elmosolyodott, és nekem úgy tűnt, mindjárt tudatja a hobbittal, hogy köszönjük, hogy idáig elhozta, de innentől már veszélyesebb a játék, amikor Mithrandir közelebb lépett.
- Segítek neked cipelni ezt a nehéz terhet - tette a vállára kezét, Frodó elszürkült arca pedig fölragyogott.
Aragorn is feltápászkodott, s egy "tiéd a kardom" szöveggel ismét bebiztosította magának a kegyet az úrnő szívében. Bár az is lehet, hogy csak az após-jelöltnél akar bizonyítani. És Legolas is megmozdult, a szívem megint kihagyott egy ütemet.
-És tiéd az íjam - mondta, őt követte a fejszés Gimli törp, és az előbb felszólaló Boromir, aki csekélyebb lelkesedéssel ugyan, de szintén csatlakozott. Berobogott egy újabb hobbit, aztán még kettő, akik szintén teljes mellszélességgel mellette állnak.
- Kilenc útitárs - merengett el Elrond, én pedig pofátlanul közbekrahácsoltam:
- Khm...
Elrond kissé eltorzult arccal fordult felém, én pedig végre felegyenesedtem:
- Uram, engedd meg, hogy velük tartsak - kértem, mire hosszasan kellett várnom válaszára.
- Nem - felelte tömören.
Letérdeltem elé, és éreztem, hogy minden tekintet rám vetül, és talán még nagyobb bolondnak néznek, mint Frodót, de különösebben nem foglalkoztatott.
- Uram, köszönöm eddigi vendégszeretetedet, de valamivel meg kell hálálnom a kegyet. Hiszem, hogy hasznos útitárs lennék, és én menni vágyom - szavaltam a földet bámulva.
Elrond sóhajtott egyet.
- Ám legyen - hagyta rám kelletlenül. - Állj fel - utasított, én pedig Boromir mellé sétáltam, és bőszen vigyorogtam. - Tehát tíz útitárs... ti vagytok a Gyűrű Szövetsége - jelentette be magasztosan, nekem pedig örült a szívem. Akkor még...


2.: csak elindulni nehéz - ki volt az az állat, aki ezt mondta?!

Igen, csak ma reggel merült fel bennem, hogy esetleg túl nagy fába vágtam a fejszémet, és hogy nem volt a legjobb ötlet kikönyörögni ezt a kalandot. Elrond tegnap este magához hívatott és finoman el is magyarázta, hogy most még visszavonhatom felelőtlen szavaimat, mert valószínű, hogy senki nem tér vissza. Elutasítottam kedves javaslatát: rosszul tettem volna?
Készülődnöm kellett. Puha vászoninget húztam magamra, afelé láncinget, mely kissé talán hosszabb volt a kelleténél, mert combközépig ért. Nem nagyon zavart - hasított bőr szoknya fedte, és homokszín vászonfelső, amit sötét színű bőrszíjjal tekertem körbe. Lábamra csizma került, még magamra kanyarítottam egy hosszú kabátot is, persze csak közvetlen az alkarvédők után.
Hátamra egy tündekardot csatoltam - imádom az elfek fegyvereit! Ez a kard voltaképp egy olyan penge, mely kissé íves, markolata csaknem teljes hossza élének, tehát elég jó fogás biztosít. Cuccaimat egy bőr hátiszákba csomagoltam - nem volt sok, csupán alapvető élelmiszerek, kötés, egy-két kenőcs, és egy macheta. Ha útközben szertartásokat végeznék, szükségem lehet rá.
Elkészültem - már csak egyetlen dolog maradt hátra: kedvenc fegyverem. Nem a szobámban volt, Elrond nagytermében pihent. Még érkezésemkor készítette nekem, és még sohasem vehettem kézbe: Majd ha utad megkívánja...-mondta mindig. Nos, azt hiszem megkívánta.
Teljes felszerelésben vonultam ki a folyosóra, ahol a közeledő Arwent pillantottam meg. Mélyen meghajoltam előtte.
- Úrnőm, időtök oly' kevés, miért nem Aragorn úrral töltöd szabad perceid? - vontam finoman kérdőre.
- Miért? - szegezte nekem a kérdést. Összevontam a szemöldököm. - Elesszár közölte velem terveidet... miért nem kerestél meg? Miért nem tőled hallottam indulásod hírét?
Lesütöttem tekintetem.
- Úrnőm, ne légy rossz szívvel irántam. Csupán meg akartalak kímélni...
- Megkímélni? - vágott a szavamba, hangja még mindig nyugodt volt, pedig szavai haragot tükröztek. - Mitől kímélhetnél meg, halandó? Nagy fáradság lett volna tudtomra hozni terveidet? Ha most elmész... talán soha többé nem látjuk egymást. Apám el akar küldeni a Révbe... el, el innen, egészen Valinor-ig...
- Úrnőm, én tudom, hogy nem hagyod itt Középföldét - néztem a szemébe, mire kissé oldalra biccentette a fejét.
- Miből gondolod?
- Tudom, hogy Elrond úr azt kívánja, hagyd el ezt a földet, s térj vissza Halhatatlanföldre, de ismerlek...már amennyire ismerhetem hosszú léted e kis szakaszát...s tudom, hogy nem fogod itt hagyni Tünde-kő urat.
Halvány mosoly jelent meg ajka szélén. Kezét arcomra helyezte, majd szívére, tünde módra búcsúzott, s én is hasonlóképp tettem.
- Köszönöm, Arwen úrnő. Mindent köszönök - mondtam, mert akkor tényleg nem tűnt olyan biztosnak, hogy még valaha viszontláthatjuk egymást.
Csak kurta biccentéssel viszonozta búcsúmat, én pedig magára hagytam a folyosón, és a csarnokon keresztül Elrond termébe vonultam.
Ahogy bekukkantottam, a félhomályban Elrond és Mithrandir alakját véltem felfedezni, csak bámultak egymásra, szó nem folyt közöttük. Bár lehet, hogy csak gondolataik cikáztak közöttük, de úgy éreztem, megzavarhatom őket.
- Mithrandir... Elrond uram - köszöntöttem őket, mire mindketten felém fordultak. Elsőként Gandalf mosolyodott el, s nyitotta szóra a száját:
- Fyra! Kedves Fyra! Már az a pár hét is örömömre szolgált, amíg együtt vándoroltunk, boldog vagyok, hogy velünk tartasz - mondta vidáman, és én is elvigyorodtam.
- Köszönöm, Mithrandir, enyém a megtiszteltetés, hogy társad lehetek a hosszú úton! - feleltem.
Pillantásom Elrondra siklott, aki már korántsem volt ilyen jókedvű, s a gond barázdákat szántott homlokára.
- Miért jöttél, Fyra? - vont kérdőre, majd jobbra fordult, és a mellette lévő márványtartóra pillantott, melyen az én drága kis fegyverem feküdt. Meg sem várta válaszom, s már felemelte, pár pillantással végigmérte. - Igaz, ez most a te nagy küldetésed. Megérett az idő, hogy magadhoz vedd... - nyújtotta felém. - Tessék, Fyra, ez itt Amarth, Aiglos testvére, amit egykor még Gil-Galad forgatott.
Átvettem a fegyvert. Amarth - szerepelt rajta neve, s mellette egy rövid idézet, persze, tünde nyelven, mely közös nyelven ennyit tett: Minden fekete lény Végzete vagyok. Hát igen. Ez a kétméteres glaive tényleg beillett Amarth-nak, azaz a Végzetnek. A glaive voltaképp egy hosszú lándzsa, melynek pengéje ívelt volt, szóval olybá tűnt, mint egy tündekard, csak markolata volt sokkal hosszabb.
Elhátráltam Elrondtól és Mithrandirtól, tettem pár mozdulatot a glaivéval, vágtam és hasítottam vele néhányat a levegőbe. Elégedett voltam.
- Köszönöm, Elrond uram. Az itt töltött évekkel együtt - hajoltam meg.
- Kísérjen a tündék jóakarata - felelte, én pedig biccentettem és kihátráltam a teremből.
Völgyzugoly kapujához igyekeztem, tegnap úgy beszéltük meg, hogy itt fogunk gyülekezni. Kezemben lándzsámat cipeltem, hátamon a hátizsákom és kardom fityegett, kabátom lábaimat súrolta. Feszültség motoszkált a gyomromban, de jól éreztem magam. A hűvös levegő frissítő hatással volt rám, ahogy belekapott hajfonatomba, és könnyűnek éreztem magam. Még egyszer megcsodáltam Imladris mesés pompáját, és lassan odaértem a kapuhoz.
A hobbitok már ott toporzékoltak, Boromir Gimlivel tárgyalt valamiről, Legolas a földet fürkészte, karjait keresztbe fonta maga előtt, és nagyon el lehetett merülve. Érkeztemre mégis felnézett, és elmosolyodott. Biccentettem felé, aztán köszöntöttem a hobbitokat, meg persze a gondorit és a törpöt is. Csak Aragorn és Mithrandir hiányzott, de hamarosan ők is befutottak.
Pár tünde is kijött búcsúztatni minket, többek között Arwen is. Kissé vöröslő szemekkel fürkészte Aragornt, és a dúnadán sem tudta levenni róla tekintetét. Elrond kivételesen nem foglalkozott a kettejük közt lebegő varázslattal, hanem kurtán elbúcsúztatott minket, kivételesen nem vitte túlzásba a dolgot. Megáldott minket minden szabad nép nevében, mi pedig útnak indultunk.
Frodó oldalán Gandalf ment elöl, őket Aragorn követte, majd Samu, Pippin és Trufa, a három félszerzet, utánuk Boromir jött, majd Legolas, a sort pedig én zártam, mint a társaság kettes számú mágiaértője.
Utunk első szakasza Eregion-on, azaz Magyalföldön keresztül vezetett. A táj kihalt volt és csupasz, a szél keleti-északkeleti irányból fújt és metsző hideget hozott felénk. Egyetlen szórakozásom az volt, hogy Legolast figyelhettem hátulról. Egész jó látványt nyújtott...


3.: Caradhras meghódítása... helyett egy csúfos vereség

Hogy miért nem jegyeztem meg semmit az elmúlt két hétből? Mert az unalmat meg a fáradtságot nem lehet definiálni. Voltaképp annyi történt, hogy magunk mögött hagytuk Magyalföldet, ami már iszonatosan idegesítette az egész falkát, és megkezdtük utunkat a Caradhrason. Caradhras... nem tudom, ki mondta először, hogy jéggé dermedek, de azt hiszem, sikerült végre konkrét fogalmat kerítenem ezen kifejezésnek.
Már második napja törtünk felfele a Kegyetlenen (nem, nem én neveztem el ennek, ezt jelenti a neve!), mikor a rettenetes hóvihar ránktört. Úgy süvített a szél, hogy képtelenség volt nyitva tartani a szememet, Legolas felajánlotta, hogy kapaszkodjak belé, de én kegyesen visszautasítottam, látván, hogy csak akadályoznám pillekönnyű lépteit. Talán nem én fáztam a legjobban - kezeim pirosak voltak, arcomat csípte a hideg... de a hobbitok pofája már fehér volt, ajkuk lassan kékült.
- Ha nem fordulunk vissza, a hobbitok mind meghalnak! - ordította előttem Boromir, én pedig szívesen hozzátettem volna, hogy nem csak ők. Gandalf rövid hezitálás, és Aragornnal való egyeztetés után beleegyezett, hogy forduljunk vissza, de csak azzal a feltétellel, hogy ezt az éjszakát még idefent töltjük, fedezékben. Jogos volt: vissza úgy sem indulhattunk, előre sem lett volna értelme menni, így hát letáboroztunk.
Tüzet raktak a többiek, Mithrandir zsörtölődve tüzet nyújtott (zsörtölődött, zsörtölődött, de azt nem várta meg, hogy közbeszóljak, hogy én sokkal egyszerűbben tudok lángot teremteni!), és lefeküdtünk, immár kissé kevésbé fagyottan, készülve a holnapi menetre.
Hevertem a hóban, de már fel sem tűnt, hogy megfagyok. Legolas sokáig mellettem álldogált, aztán lehajolt hozzám:
- Minden rendben? - kérdezte, én pedig felnéztem gyönyörű szemeibe, aztán pár pillanat szünet után hevesen bólogatni kezdtem.
- Igen... minden. Csak kicsit vacogok - tettem hozzá halkan, mire mellém feküdt, és átkarolt. Legyen átkozott minden tünde, hogy ilyen jó a szívük! Bárcsak lenne kicsit kevésbé kedves ő is!
Egész héten velem beszélgetett, mert látta, hogy mennyire nehezen találom a Szövetségben a helyem. Mesélt nekem gyermekkoráról a Zöld-erdőben, arról, hogy miként kúsztak az árnyak a fáik ágaira, s lett országukból Bakacsin-erdő... s engem is meghallgatott, mikor vicceset mondtam, nevetett... lenne átkozott minden tünde!
Kérdezhetnéd, miért olyan rossz, hogy jó hozzám... miért is? Mert ő halhatatlan, én meg nem, és valószínű, hogy ebben az életben nem fog érezni irántam semmit, rokonszenvből mégis kedves hozzám! Na, hát ezért...
Ennek ellenére ragaszkodóan bújtam mellkasához, ő pedig mindkét kezével átölelt, fejét hajamra hajtotta - én pedig azt kívántam, bár soha ne aludnék el, és örökké tartana az éjszaka... de pár pillanat múlva magával ragadott az álmok örvénylő forgataga.


4.: búcsú a Kegyetlentől

Ama apró mozdulatomra, hogy ébredtemkor szemem kinyitottam, s a hidegtől összerezzentem, a mellettem fekvő Legolas már fel is ült, s hátán levő fehér késeinek egyikét már félig elő is húzta. Tekintete körbejárt a hófedte hegyoldalon, s vastag, fehér, hideg lepellel fedett társainkon, aztán belebámult az én minden bizonnyal álmatag és értetlenkedő szemeimbe.
- Nyugalom - súgtam, mire visszacsúsztatta fegyverét a hátára szíjazott bőrtokba. - Mindenki más alszik még? - kérdeztem, hiszen ahogy körbenéztem, nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak a szürke felhőgomolyagok miatt van ilyen sötét, hanem még nem kezdte meg Középfölde ezen felén hódító útját a nap.
- Még nem ébredtek fel... - felelte, majd elmerengett. - Talán... - kezdte volna, de leintettem.
- Hagyd! Rájuk fér a pihenés - mondtam, de közben éreztem, hogy Mithrandirt még mindig gondok gyötrik, és valószínűleg egész éjjel nem hunyta le a szemét, Aragorn meg már valószínű, hogy ébren van.
Feltápászkodtam, miközben leszórtam magamról az éjjel folyamán rámtapadt pelyheket. Csak hatvan hógolyóra elég adag lehetett... Legolas figyelte tevékenységemet, én pedig elnéztem a lefelé vezető ösvény irányába. Szemmel magamhoz mértem a magasságát: nekem mellig érő volt. A hóban heverő félszerzetekre pillantottam, s az őket falként védő Bugát, Samu póniját. Szomorú pofával bámult rám, szegény bal oldala fehér volt, a fagytól, hótól, széltől.
Fejemet újra a hótorlasz felé fordítottam, aztán a továbbra is bőszen sasoló tündére. Csípőre tettem a kezem, elhúztam a szám, és töprengtem. De nem sokáig, hiszen az eszembe jutó megoldás célszerű és szükséges is volt.
- Na, figyelj, kedves Legolas - mosolyogtam az elfre, aki megemelte szemöldökét. - Mert ilyet szerintem még nem láttak a Bakacsin-erdő tündéi!
Eddigi döbbenete kicsit talán rossz előérzetbe csapott át.
- Miről beszélsz, Fyra? - vonta össze szemöldökét.
- Csak figyelj - biccentettem oldalra a fejem, aztán a hófödte (hófödte! Inkább hókupacokkal túl sűrűn tarkított!) levezető ösvény felé fordultam. Szemeim lehunytam, összedörzsöltem jéggé dermedt kezeimet, majd magam elé emeltem őket, s kavargatni kezdtem a levegőt. Kinyitottam a szemem, s láttam az előttem kirajzolódó, a széllel kígyózó párát, éreztem, ahogy az energia ujjaimból a fagyos hidegbe vetődik. Jobbommal végigsimítottam bal tenyeremet, s fény világította meg az arcomat, ahogy az apró lángcsóva életre kelt.
- Nahát - jegyezte meg Legolas, én pedig elmosolyodtam.
- És csak most jön a java!
Kezemben a láng gömbbé alakult, két kezemmel összefogtam, magam mellé húztam, lehunytam a szemem és vártam pár pillanatot. Testemből hatalmas mennyiségű energia lökődött a tűzbe, ekkor karjaimat előre tartottam, s tenyeremből hosszú lángoszlop csapott ki, s pillanat alatt olvasztani kezdte a havat. Lábaim körül már lassan csordogálni kezdett a víz, s szemem sarkából láttam, ahogy Legolas óvatosan a falhoz lapul. Bizonyára attól félt, hogy lepörkölöm szőke tincseit!
Egyszerre csak fekete pontok kezdtek cikázni a látásomban, s tűzcsóvám ereje is megcsappant, majd lassacskán teljesen kiapadt. Ekkor éreztem úgy, hogy lábam alól kiszalad a talaj, s egy pillanatra minden elfeketedett.
- Fyra - hallottam messziről, majd egyre közelebbről. - Fyra, térj magadhoz.
Kinyitottam a szemem , és Mithrandir állt felettem.
- Gandalf, én nem... - kezdtem volna védőbeszédemet, mert az emlékek már elős lendülettel betolultak a fejembe.
- Csitulj - fedett meg a mágus, és egy kulacsot adott a kezembe. Ugyanazt a kulacsot, amelyből még felfelé úton adott nekünk. Miruvor volt benne, imladrisi Elrond ajándéka. Belekortyoltam az italba, s éreztem, tagjaimban új erő éled.
Fel is ültem sebesen, s feltámaszkodtam... kezeim a csupasz sziklát érintették. Körbenéztem: mind a kilenc útitársam meg Buga, a póni is, körbeállt engem, s valamennyien mosolyogtak. Még pár pillanatig tartott az idill, aztán a hobbitok nekiálltak reggelizni, Aragorn meg Boromir újfent vitatkozni kezdett (Rohani Kapu vagy Mória bányái?-című sorozat epizódját kísérhette figyelemmel az érdeklődő), csak Mithrandir és Legolas maradt mellettem.
- Gandalf, én nem akartam rosszat, csak segí... - kezdtem bele újból, de persze most sem hagyták, hogy végigmondjam.
- Nyugalom, Fyra. Legalább az utunk könnyebb lesz egy darabon. De félő, hogy a Caradhras újból ellenünk szegül, ezért sietnünk kellene. Van elég erőd? - kérdezte még, én pedig bólintottam.
- Aha. Megleszek - feleltem, és még el is mosolyodtam hozzá. Gandalf biccentett, majd botjára támaszkodva felegyenesedett.
- A kérdés eldöntése a Gyűrűhordozóra vár! - mondta, mintha már egy korábban megkezdett beszélgetést folytatna. Nem is figyeltem igazán oda, azon voltam, hogy miként tudnék felállni. Az azonban mégsem kerülhette el hallásomat, amikor Frodó csengő hangján megszólalt:
- Menjünk Mória bányáiba - jelentette, Gimli pedig felkacagott örömében, sorolni kezdte Khazad-Dúm tárnáinak nevét érdekes törpnyelvén. Felnéztem, és láttam, ahogy Aragorn nekiáll Gandalfnak, és tisztán hallottam, amint azt mondja: Nem őket féltem, Gandalf, hanem téged. Jaj neked, ha belépsz Mória tárnáiba!
Boromir is zsörtölődött, és a még mindig velem szemben térdelő Legolas sem tűnt valami boldognak. Nekem meg teljesen mindegy volt.
- Segítek - nyújtotta felém a kezét Legolas. Belekapaszkodtam alkarvédőjébe, s ő is az enyémbe, majd könnyedén felhúzott. Vártam pár pillanatot, hogy múljon a szédülésem, a tünde segítőkészen kezembe adta a glaivét. Biccentettem, majd megkapaszkodtam markolatában.
- Mindig ennyi erőt vesz ki belőled a... varázslás?
Kinyitottam a szemem, és fáradtan rápislogtam.
- Csak ha a semmiből kell teremtenem valamit. Szóval... szinte mindig - bólogattam. Szemem sarkából láttam, hogy Mithrandir magasra emeli botját, hát összébb húztam magamon a kabátot, megvártam, amíg elhalad mellettem a kis forgatag, aztán a csapat végén besoroltam Legolas mellé.
- Indulás... fel egy újabb menetre - mondtam magamnak, a tünde arcán félmosoly jelent meg, elnézett a távolba és elindultunk.
Nem volt egy leányálom ez az út, tekintve, hogy mindannyian bokáig plattyogtunk a sárban, de ahogy Trufa mondta nekem útközben: Inkább menetelünk az én saramban, mint szenvedünk a Caradhras havában.
Lényegesen gyorsabban haladtunk lefelé, mint mikor még csak a magasba kapaszkodtunk, s igen jó tempóban délre már le is értünk a hegy lábához. A Kegyetlen ennek örömére megajándékozta lépteink nyomát egy jó adag lavinával.
- Ennyit a Caradhrasról - jegyezte meg Gimli, s nem is táboroztunk le, hanem kissé fáradtan, de kitartóan folytattuk az utunkat Mória felé.

5.: farkasokkal táncolók

Lassacskán leszállt az éj, mire kiértünk a Caradhras árnyékából. A hobbitok már szédelegtek, Gimli csak morgott a bajsza alatt, nekem pedig erősen fájt a lábam, és lassacskán már akkorákat ásítottam, hogy az egész hegy elfért volna a számban. A többiek persze, a kemény férfiak, bírták az iramot, Boromir és Aragorn acélos tekintete csak úgy villogott, Mithrandir a homlokát ráncolta, de lépteit nem lassította fáradtság, Legolas meg... Legolasra meg kár is a szót vesztegetni, talán ő volt az egyetlen a társaságból, akinek sikerült megőriznie a jókedvét, na meg frissességét.
- Nem pihenhetnénk le végre? - nyögött fel mellettem Pippin. - Mire fel ez a nagy sietség?
Rápillantottam, ő pedig lesütötte tekintetét. Felkuncogtam, mire meglepetten kapta fel a fejét, és ő is vigyorogni kezdett. Elöl Gandalf megtorpant, és jobbra-balra fordította a fejét, ahogy kiértünk egy kisebb bucka árnyékából, én pedig magára hagytam a minden irányba lelkesen nézelődő Legolast, és leguggoltam a cuccaikat fáradtan ledobáló majd lerogyó hobbitokhoz, s a glaivémra támaszkodtam.
- Már nem tart olyan sokáig - mosolyogtam rájuk bíztatóan. - Mithrandir... mármint Gandalf hamarosan elégnek találja a mai szakaszt... remélhetőleg - pillantottam az ég felé.
Trufa meg Pippin összenéztek, és bólogatni kezdtek, Samu aggódva figyelte urát, mert Frodó mintha észre sem vette volna jelenlétem, bámult a semmibe, s közben a nyakában lógó lánccal matatott. Ahogy odapillantottam, megszédültem, s erősebben kellett markolnom fegyverembe.
- Frodó... minden rendben? - kérdeztem, mire csak csitítólag ajkára tette egyik ujját.
- Hallgasd! - suttogta, én pedig hegyezni kezdtem a fülem.
Egy ideig semmit sem hallottam, aztán az éjszaka csendjébe vonítás süvöltött bele.
- Vargok - mondtam halkan, aztán felálltam és Gandalf felé fordultam, de mielőtt megszólalhattam volna, már magasba is emelte botját, s tájékoztatni kezdett minket a fejleményekről.
- Farkasok... nem kevesen! - kezdte vészjósló hangon, majd a felettünk magasodó dombra tekintett. - Másszunk fel a tetejére! Éjszakára itt táborozunk le. Ha úgy döntenének, támadnak, nehéz dolguk lesz. Várni fogjuk őket. Gyerünk!
Felegyenesedtem, vártam, amíg felmásznak a félszerzetek, Boromir meg Legolas is felkapaszkodott, megfordultam, s szemem a sötétbe fúrtam. Lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam - mikor felnéztem, már tiszta világosan láttam mindent. A távolban farkasok mászkáltak... nem egyszerű vargok voltak.
Megint becsuktam a szemem, aztán már visszaállva normális látásomra szólásra nyitottam a számat, amikor mellémlépett Aragorn.
- Nem természetes farkasok - mondta nekem.
- Igen. Nagyobbak és... borzosabbak - húztam el a számat.
- Őrt kell állítanunk, amíg a sötétség tart - jegyezte meg.
- Vállalom - hagytam rá, mire megrázta a fejét.
- Nem. Majd én - tiltakozott, a maga nyugodt módján.
- Úgysem tudnék aludni - vontam meg a vállam, mire mélyen a szemembe nézett.
- Fyra... hagyd Legolast - mondta komolyan.
- He? - vontam fel a szemöldökömet.
- Fyra, én már tudom, milyen egy halhatatlan szerelme. Örök és mámorító, de közben csekély és kínzó. Hagyd őt - suttogta, és közben fájdalom szaladt át az arcán. Megcsóváltam a fejem.
- Tévedsz, Aragorn uram. Én nem érzek Legolas iránt mást a bajtársiasságon kívül. És enyém az éjjeli őrség - nyomatékosítottam, mire bólogatni kezdett, majd ő is felbaktatott a dombra.
Hátrafordultam, hogy magam is felmásszak, de Mithrandirral találtam magam szembe. Kék szemei fürkészőn kutatták arcomat.
- Mit tettem? - kérdeztem védekezve.
Megcsóválta a fejét, megvárta, amíg felérek a domb tetejére, majd ő is utánunk jött.
A tetőn már vidáman pattogott a tűz, Gandalf azt mondta, hogy már úgy is mindegy, mit kezdünk magunkkal, a farkasok tudnak jelenlétünkről, nyugodtan rakhatunk tüzet. Körbeültük a rakást, a hobbitok plédeikbe burkózva gyorsan álomba szenderültek, Legolas is úgy tűnt, mint aki már alszik (és milyen aranyos volt! Halvány fény derengte körül testét az éjszakában), Aragorn és Gandalf szerintem csak szimuláltak, de voltaképp úgy igazán ébren már csak Boromir és jómagam voltunk.
Hosszú ideig csak bambán bámultuk a lángnyelveket, Boromir időnként rádobott egy ágat a rakásra.
- Honnan jössz? - kérdezte aztán, én pedig kicsit lassan kaptam csak fel a fejem.
- Eriador nyugati szegletéből, Minhiriath környékéről... kihalt táj, csak néhány család lakja, s ezernyi állat. Ne is keress arról a vidékről nagy regéket - mondtam, s átkulcsoltam térdeimet.
- És hogy kerültél Völgyzugolyba, Elrond mellé?
- Hát, ez hosszú történet... az a helyzet, hogy szüleim númenoriak leszármazottai, a Hűségeseket támogatták egykor...
- ... tehát lehet, hogy őseink közösek - mosolyodott el, majd intett, hogy folytassam.
- Na, engem pedig pár éve kipenderítettek otthonról, mert megunták, hogy tébolyult módra viselkedtem... szerencsére Gandalfnak, a "Szürkének" pont arra akadt dolga, és szívesen a kezei alá vett, amikor megtudta, hogy van érzékem a mágiához. Igaz, az ő hatalma teljesen más, mint az enyém, de azt hiszem, sokat tanultunk egymástól. Ezen felbuzdulva elkísért Barna Radagast otthonáig, nála is jópár hetet vendégeskedtem, aztán Fehér Szarumánhoz kerültem, Orthancba.
Boromir arca elkomorult.
- Nyugalom, ez még több mint két éve volt. Lehet, hogy már akkor is áskálódott Középfölde szabad népei ellen, de akkor még bolond lett volna nyíltan kimutatni. Így hát nála is sokat okultam, bár inkább a könyveiből, mint tőle, hiszen Gandalffal és Radagasttal ellentétben ő féltette tőlem nehezen megszerzett tudását. Orthancot elhagyván barangoltam egy jó ideig, lementem egész Belfalas öbléig, aztán vissza a Magányos-hegyig... és utam végén, nagyjából két éve megpihentem Imladrisban, Elrond úrnál.
Boromir elismerően bólogatott.
- Mondd, hány éves vagy te? - vonta össze a szemöldökét.
- Tizenhat leszek májusban! - vágtam ki büszkén.
- Tehát tizenhárom-tizennégy éves korodban barangoltad be a vidéket? - kérdezte olyan hangsúllyal, mintha flúgosnak nézne.
- Nem voltam egyedül soha. Mindig akadt társam. Hol egy mágus, hol egy harcos... Aragornnal is volt utam. Velem volt, amikor kézrekerítette Gollamot a Holt-lápon. Brrr... és most megint arra a dögletes vidékre tartunk - borzongtam bele, aztán nem is oly távol ág reccsenése törte meg a csendet. Felkaptam magam mellől a glaivémat, és talpra pattantam. Boromir is felállt, pajzsát leakasztotta hátáról, kardját is kivonta, lábával megbökte a békésen alvó Pippint.
- Mi? Hol? - kérdezősködött kábán a félszerzet, mire felriadtak társai is. Mikor legközelebb hátra néztem, Legolas már talpon volt, s idegre illesztett nyílvesszejét már célra tartotta, Aragorn és Gandalf is a sötétbe fúrta tekintetét.
- Körbevettek minket - jelentette Legolas.
- Körbe hát - feleltem, ahogy lepillantottam a lejtőn. Marhanagy vargok közelítettek, morgásuk torz kórusban hallatszott. Egy pillanatig még csend honolt, aztán egyszeriben üvöltés hasított a hideg éji levegőbe, s egy hatalmas farkas előrevetette magát. Legolas íja pendült - a farkas vesszővel a torkában feküdt el a talajon. És ekkor elszabadult a régi idők démonvilága.
A szemem sarkából láttam, ahogy Aragorn kipördül egy varg támadása elől, de többre nem jutott időm, hiszen ellenfelem akadt. Egy rojtos fülű farkas ugrott felém, előretartottam a glaivét, de a rém a levegőben irányt váltott, balra tért ki. Bíztam benne, hogy időt nyertem, de karmos lábai gyorsan fogták a talajt, s már újból vetődött. Hátraugrottam, lándzsámat a repülő test felé nyújtottam, s éreztem, ahogy a penge megakad húsában, s felszakítja oldalát. Vér fröccsent felém, a varg háta kissé meghajolt, aztán mély morgást hallatott, és újra felém fordult. Pofájával felém kapott, csak annyira volt időm, hogy glaivém nyelét szájába tuszkoljam, hogy ne a nyakamat kapja el. Kezdte összeszorítani állkapcsát, én pedig nagyon sajnáltam volna kedves Amarth nevezetű pengémet, hát kockáztattam. Jobbommal elengedtem a fegyvert, a farkas kissé közelebb férkőzött hozzám, de talán ezzel rosszul járt, mert a hátamról lekapott tündekardot közben nyakába mártottam. Fájdalmas hangon nyüszített fel - megcsavartam torkában a pengét, s tisztán hallottam a reccsenést, ahogy eltört a nyaka. Kivontam testéből kardomat - s lábaim előtt holtan rogyott össze.

**********

Körbejárattam tekintetem, hogy újabb veszélyforrás után kutassak, amikor csengő hang harsant át a sötét leplen: Naur en erdaith ammen! Naur dan i ngaurhoth!- süvöltötte Gandalf, s magasra emelt botjából fénylő lángnyelvek csaptak ki, hogy a farkasok bundáját majd' lepörkölte. Még egy utolsó, gyűlölködő vakkantás hallatszott, aztán a megmaradt farkasok (jó, ha hárman lehettek) mind elkotródtak.
Gandalf lihegett egy sort, majd megszólalt:
- Az éjszaka maradékát most már nyugodtan tölthetitek!
Szétnéztem, s mindenkit épnek láttam. A félszerzetek többsége holtravált arccal didergett az éj hűvösében, de Gandalf szavainak hatására valamelyest megnyugodtak, s kissé zavaros mozdulatokkal vackolták el magukat.
Elővettem egy kendőt, s elkezdtem letakarítani a fekete vért fegyvereimről. Megvizsgáltam a glaivém markolatát: a varg fogai mély nyomokat vájtak rajta, de ahogy kézbevettem, megállapítottam, hogy így talán jobb fogásra teszek majd szert rajta.
Mithrandir hozzám lépett:
- Pihenj le, Fyra. Átveszem az őrséget, úgy is sok gondolkodnivalóm akad - mondta, miközben vállamat veregette. Láttam rajta a fáradtságot.
- Köszönöm, Gandalf - mondtam, s letelepedtem egy, a hátizsákomból elővakart pokrócra, magam mellé fektettem fegyveremet.
Már épp lehunytam szemeimet, amikor szemhéjamon keresztül fény szűrődött be. Sűrűn pislogtam, és Legolast láttam magam előtt. Felnéztem rá.
- Jó reggelt - nyögtem, s legszívesebben a földbe vertem volna a fejem. Jó reggelt? Micsoda idióta szöveg ez? Főleg ilyenkor!
- Jó reggelt - mondta enyhe döbbenettel. - Minden rendben? - kérdezte aztán.
- Persze - feleltem. Bólintott, aztán leheveredett mellém, karjait összefonta mellkasa előtt, s szemeit lehunyta. Még egy ideig néztem mesés arcát, aztán magam is elaludtam.


6.: menekülés veszélyből veszélybe

Azt hiszem, kezd megviselni ez a kirándulás. Kezdek teljesen eszeveszett módon viselkedni.
Álmomból motoszkálás zavart fel. Valaki az én testemen motoszkált! Első lendülettel, homályos látással kaptam el valamit, és az ehhez tartozó valakit magamhoz húztam, s elkaptam a torkát. Olyan gyorsan, hogy még engem is meglepett.
Kellett pár pillanat, amíg kitisztult a látásom: a nap már magasan járt az égen... én pedig Legolas nyakát szorongattam. El kell ismernem, elég szelíden tűrte.
- Nyugalom... csak pihenj - mondta nekem halkan. A többség még aludt, csak Gandalf meg Aragorn tanácskozott a domb túlsó szélén.
Sietve elengedtem a tünde nyakát, és rájöttem, mit motoszkált. Egy újabb vastag pokróccal voltam betakarva, bizonyára Legolas jóindulatából.
- Bocsáss meg - suttogtam, aztán felnéztem a vakító égboltra. - Nem indulunk még?
- Majd napnyugtakor. De akkor hosszú lesz a menet. Gyűjts erőt, aludj! - javasolta, én pedig eleget tettem csekély kérésének, s csak alkonyatkor tértem magamhoz, mikor már mindenki sietve pakolászott, Trufa a tűz hamuját kotorta el, a többi félszerzet a holmiját csomagolta, Boromir kardját fente egy köszörűkővel, Gandalf és Aragorn meg mintha számukra megállt volna az idő, ugyanazt csinálták, amit eddig is. Legolast nem láttam.
Elég gyorsan összeszedelőzködtünk, s szaporán délkelet felé vettük az irányt. Az éjszaka nem volt annyira hűvös, mint az előző, errefelé már állat is több volt, brekegő békák és zenélő tücskök muzsikája kísért minket.
Elöl Gimli haladt Mithrandirral, s örült a szívem, ahogy kedvenc törpöm gyermeki türelmetlenségét láttam. Meg lehetett érteni - Mória olyan népe számára, mint a tündéknek Lothlórien: mindannyiuk oda vágyik. Jómagam ismét Legolas-szal haladtam, bár most néha-néha Pippin és Trufa lettek társaim. Ez alatt az egy nap alatt rettenetesen megkedveltük egymást: felszabadultak voltak, nem nyomasztotta őket akkora gond, mint Frodót vagy Samut, esetleg a Nagyokat.
Kiszáradt folyómeder mellett vezetett utunk: Gandalf homlokát ráncolta, hiszen ő itt a Kapu-folyót kereste... az meg hát ugye nem volt itt.
Már teljesen megfeketedett az éjszaka, mikor végre megláttunk egy hatalmas gátat: a folyót rekesztették el vele, hogy a néhai hatalmas vízesésből mára szinte csermely is alig maradt.
-Hát ez aztán megváltozott! - mondta Gandalf. - De biztos, hogy ugyanaz a hely. Mindössze ennyi maradt a vízesésből. Ha jól emlékszem, mellette kétoldalt lépcsőt vájtak a sziklába, de a fő út az elfordult balra, és több kanyart is tett, amíg a fennsíkra fölért. A vízesésen túl valamikor sekély völgy húzódott egészen Mória faláig, ott folyt a Sirannon, és mellette vezetett az út. Gyerünk, nézzük meg, ott most mi van.
Így is tettünk. És egyvalami nyilvánvalóvá vált: ez a sekély völgy nem igazán átvágható. Tekintve hogy a néhai folyó vize most feketén csillogott benne. Mindenki legnagyobb örömére, még jókora kerülőt tehettünk, amíg végre elértünk a falakig.
Nem tetszett nekem az a tó. Egy vacak, girhes hal nem volt benne. Békalencse sem volt rajta. Csak ismeretlen eredetű redők gyűrűztek időnként a tetején. Magam részéről igyekeztem tőle távol maradni.
Mire én pipiskedő lépteimmel, hogy minél kevésbé érjek bele annak a kis gátnak a vizébe, amin át kellett vágnunk, átértem, Mithrandir már megint hatalmát és tudását villogtatta. Felkeltette az ithildin-t, s elővarászolta Mória kapujának már-már elfeledett jeleit. Üllő és kalapács körvonala, fölöttük hét csillag, alattuk két fa, s középen egy hatalmas csillag bontakozott ki.
- Ezek Durin jelvényei! - kiáltott fel Gimli.
- És a tündék fái - tette hozzá elmélkedve Legolas, aki eddig szerény személyem vízen való átsegítésével volt elfoglalva.
- Az meg ott Feanor házának címere - egészítette ki társalgásukat Gandalf. Még sietve bővítette tudásunkat: elmagyarázta, hogy milyen úton jöttünk eddig, hogy ez régen a tündék és törpök közös útja volt, de mióta ez a barátság megszakadt népeik között, szinte senki sem használja.
Legolas és Gimli levágtak egy rögtönzött balhét, persze, azért nem kezdték el egymást fojtogatni, de élveztem, hogy közéjük állhattam, és finoman lenyugtathattam a felpörgő tündét. Kissé talán túl hatásos is lehettem, mert Legolas arrébb is sétált, és közömbös tekintettel szemlélte a környéket. Már majdnem utánaléptem, hogy... hát nem is tudom, talán, hogy megvigasztaljam... szüksége van erre egyáltalán egy halhatatlannak?! Szerencsére Frodó közbeszólt:
- A felirat mit mond? - kérdezte, ez pedig engem is érdekelt, hiszen ezzel a nyelvvel szenvedtem a Tanács előtti este is!
- Várj egy kicsit... - mondtam, s végigrágtam a szöveget. - Mória urának, Durinnak... - elakadtam. - Gandalf, mi ez a szó?
- Kapu - felelte nyugodtan, mintha annyire lenne időnk az én balfácánoskodásomra.
- Ja tényleg, kapu. Szóval Mória urának, Durinnak kapuja. Mondd, jó barát, és lépj be - folytattam, majd leguggoltam az alsó sorhoz. - Én, Narvi készítettem. A jelek a magyalföldi Celebrimor művei.
- Mit jelent az, hogy mondd, jó barát, és lépj be? - kérdezte Trufa.
- Ez nyilvánvaló. Ha tudod, a jelszót, jó barát vagy, és beléphetsz - felelte vállvonogatva Gimli.
Ezek után már arra is rájöttünk, hogy mi nem igazán lehetünk jó barátok, hiszen egyikünk sem ismerte a jelszót. Kellemetlen.
Persze, nem adjuk fel ilyen könnyen! Mithrandir röpke másfél óra alatt megfejtette! A jelszó, mi lehetne más, mint MELLON, azaz jó barát. Nagyon következetesek voltak az Óidők népei...
Gandalf kiáltására a csillag fölvillant, majd elhalványult. A kapu lassan kettévált középen, s nekünk szabad utat engedett az átkozottul nagy sötétségbe. Mámorító...
Amint beléptünk, prüszkölhetnékem támadt a portól, de mivel ebben a pillanatban Frodó nagyot sikkantva elsuhant a tó felé, ezt későbbre halasztottam, s inkább magam elé kaptam glaivémat. Abból az átokverte tóból (tudtam! Tudtam!) ezernyi csáp és egy hatalmas állkapocs, késnyi fogakkal bukkant fel, s a magasba emelték a Gyűrűhordozót. Legolas íja pendült, s egy vessző állt a csápba, az eddig vadul vagdalkozó Boromirnak épp csak sikerült elkapnia a sérült kar által elejtett Frodót. A hobbitok elé ugrottam, s hárítottam néhány csápcsapást, távolról hallottam Gandalf kiáltozását:
- Be a kapun! Fel a lépcsőn! Gyorsan!
- Siessetek! - kiáltottam hátra a hobbitoknak, közben pofán nyomott egy csáp, bosszúból akkorát sújtottam rá, hogy fekete vért fröccsentve szakadt le gazdájáról.
- Gyerünk már, Fyra! - kiáltotta nekem Legolas, s a felém vetődő szörny felé a fülem mellett süvített el egy nyílvessző. A rém megttántorodott, engem pedig hátulról erős kar ragadott meg, és rántott be a bánya sötétjébe.
A szörny utolsó dühében még kikúszott a partra, s belekapaszkodott a bánya csodálatos munkával készített, ithildin-nal kovácsolt kapujába... s nem törődve annak pompájával, beomlasztotta azt.
Felnyögtem a fekete sötétségben, egyedül Legolas alakját láttam magam mellett halványan derengeni.
- Megsérültél? - kérdezett egyből, hallva megrökönyödésemet.
- Nem...de...de... na ne! Mi voltunk az utolsók, akik láttuk ezt a... ezt a... - dadogtam, mert tényleg zavart a dolog.
- ... kaput - fejezte be a mondatomat.
- Azt - feleltem, s hirtelen fény gyúlt, ahogy Gandalf botja vége felragyogott.
- Így nincs más választásunk - jelentette a mágus. - Mória bányáin keresztül az út két-három napos, s jó lenne, ha ittlétünkre nem deülne fény. Induljunk! - vezényelt, s mi szépen libasorban követni kezdtük.
Nekem amúgy semmi bajom nincs azzal, hogy a föld alatt közlekedünk. Viszont a körülöttünk levő csontvázaktól már viszolyogtam.
- Mithrandir - nyögtem.
- Igen, Fyra... nem jártunk szerencsével - mondta, s szavait Gimli szomorú hümmögése követte.
- Ez egy sírbolt - jegyezte meg Boromir.
Legolas leguggolt, s az egyik csontváz páncéljából egy nyílvesszőt rántott ki.
- Orkok - közölte.
Mindenki elhalkult. Gandalf körbejáratta tekintetét.
- Ezek már lassan elporlanak. Ha a valák kegyében állunk, talán már az orkok is tovább álltak - bíztatott minket.
- És ha nem? - vakkantott közeb Pippin.
- Akkor jó lenne észrevétlennek maradni - suttogta Mithrandir, majd elindult a hullákkal és csontkupacokkal övezett korhadt lépcsőfokokon.
- Mondtam, hogy a Rohani Kapu mellett kellett volna döntenünk - zsörtölődött Boromir, és Ilúvatarra, mindenek atyjára mondom, bárcsak úgy lett volna!


7.: Khazad-dúm tárnáiban

Előző nap semmi érdekes nem történt. Samu megsiratta Buga pónit (szerintem feleslegesen, mert annak a póninak több esze van, mint nekünk, az nem mászott be ebbe a sírkamrába!), Gimli rég elhullt társait, na meg persze a meseszép kaput, én pedig egyre inkább az ellátás miatt kezdtem aggódni. Amíg a szabadban voltunk, nem volt semmi baj, Aragorn vagy Boromir vadászott, Aragorn egséz jól el is készítette az ételt (szerencse, hogy nem az én kezembe adták ezt a gondot! Valószínűleg kudarcba fulladt volna az egész küldetés!), s mi szépen el is fogyasztottuk. Ám most... legfeljebb a törp-csontvázakból csinálhattunk volna valami ehetőt, valamilyen rejtélyes oknál fogva azonban ehhez nem igazán fűllött a fogunk... akadt még a hátizsákom mélyén némi aszalt gyümölcs, és egy-két, lassacskán sárgumónak tűnő alma... ezekből igyekeztem kijönni, de néha már akkorákat kordult a gyomrom, hogy omladoztak a minket körülvevő falak.
Szóval nekikezdtünk Mória bányáiban a második szakasznak. Folyosókon haladtunk: folyamatosan lejtett a szintjük, egyre mélyebben és mélyebben merültünk a sötétbe. Mindenkinek ki volt vonva kardja (kinek meg fejszéje, íja, glaivéja!), s csak lábaink topogása, meg néhányunk fülsértőnek ható szuszogása hallatszott. Idővel a folyosó vízszintessé vált, s ahogy tovább haladtunk, néha-néha friss szellő, hűvös huzat csapott meg bennünket. Elég sokáig vonultunk: egy lépcsősort követően egy nagyobb teraszon kötöttünk ki, innen pedig három irányba vezetett tovább az út.
- Egyáltalán nem emlékszem erre a helyre! - jelentette Gandalf. Hátrafordult hozzánk, botja végének sápadt fényében árnyékot vetettek arcán a gond ráncai. Megcsóválta a fejét. - Fáradtabb vagyok, hogysem dönteni tudnék. S gondolom, ti is fáradtak vagytok mind, nálam is fáradtabbak...
Felkuncogtam, hangom többszörös erővel verődött vissza a falakról, páran sötét tekintettel meredtek rám.
- Talán jó lenne, ha egy éjszakára lepihennénk - mondta aztán Gandalf. - Mert itt ugyan örök sötét van, de odakint a hold már nyugat felé tart, s éjfél is elmúlt.
A hold említésére összeszorult a szívem, s már nem először, de az eddigieknél mindenképp erősebben merült fel bennem: mi lesz, ha itt lelem végem? És nem láthatom többé Vardának, a Csillagok Királynőjének ajándékát? És nem találkozhatom többé szüleimmel? Szüleim... egy pillanatra végigfutott rajtam a bűnbánat, hogy nem néztem feléjük már pár éve, s hirtelen nagyon elkezdtek hiányozni. Nem éreztem magam valami nagyon vidámnak.
Lerogytam egy kőre. Arcomat tenyerembe mélyesztettem, könyökömmel térdemre támaszkodtam. Mellettem Pippin és Trufa suttogását visszhangozták a kövek, tájékoztatva a Szövetség összes tagjával, hogy egyikük éhes. Legolasra néztem, az ő fénye is megfakult már, s a szabad ég hiánya kicsit őt is elkomorította. Mélyet sóhajtottam, és bíztam benne, hogy Mithrandir sietve megtalálja a megfelelő járatot. Nagyon elegem volt már ebből az átokverte sírkamrából!

8.: Mazarbúl terme

Gandalf ébresztett mindannyiunkat. Őszintén szólva, ezidáig mindig nyűgös voltam, amikor álmomból keltettek, de valahogy most szinte felpattantam fektemből. Boldog voltam, hogy haladhatunk tovább, és sietni vágytam, hogy minél hamarabb magunk mögött hagyjuk Khazad-dúm sötétjét!
- Miközben őrködtem, sikerült döntenem - mondta Mithrandir, és mindannyian türelmetlenül vártuk a folytatást. - A középső folyosó valahogy nem tetszik, a bal oldalinak a szagát nem szeretem; ha lent nem dögletes a levegő, akkor ne legyek vezető többé. A jobb oldali folyosót kell választanunk: ideje, hogy megint másszunk egyet - fejezte be, és egyikünk sem akadékoskodott.
A sötét folyosó nyolc órás utat jelentett számunkra, folyamatosan emelkedett, és akkora feketeség fedte, hogy Gandalf botjának fényén, és Legolas halvány derengésén kívül nem is igen láttunk mást. Csak kétszer álltunk meg, szó nem folyt közöttünk. Ahogy feljebb haladtunk, a folyosó egyre tágasabb és szélesebb lett, talán a levegő is frissült valamelyest, egészen addig, amíg a falak mindkét oldalról eltűntek, és éreztük a teret. A hangunk már nemvisszhangzott olyan erővel, szinte elveszett... és végre felsóhajthattam anélkül, hogy bárki is felugrott volna ijedtében.
- A jó utat választottam - mosolygott Mithrandir, én pedig igyekeztem nem belegondolni, mi lett volna, ha nem így történik. - Végre lakható részhez értünk, s úgy érzem, nem vagyunk már messze a keleti oldaltól. Csak épp hogy magasan, sokkal magasabban, ha nem tévedek, mint a Fekete-pataki Hágó. A huzatból ítélve valami roppant csarnokban állunk. Most megkockáztatok egy kis valódi világítást.
És így is tett. Mi pedig a szánkat tátottuk. Még az erdőlakó Legolas is elámult eme rettenetes méretek és pompa láttán. Több háznyi magasba emelkedő, cidrás rúnákkal tarkított oszlopok meredeztek a magasba, több száz sorban, egy hatalmas csarnok kupoláját tartva. Úgy éreztem, le kell ülnöm, különben elszédülök.
Letelepedtünk kis időre, Gimli elénekelt nekünk egy dalt Móriáról, mely még a tárnák fénykoráról és a bánya népének bukásáról szólt. Mithrandir ismét felcsapott oktatónak, tájékoztatott minket Khazad-dúm legjelentősebb kincséről, a mithril-ről. Eszembe jutott, hogy otthon anyának volt egy mithrilből készült medálja: egy kis fát ábrázolt, a Telperiont, mely egykor még a fényt adta Valinorban. Nagyon apró ékszer volt, de apám szerint egész városokat lehetne belőle venni. Persze, szüleim semmi pénzért nem szabadultak volna meg tőle: apám ezt még réges-rég szerezte, s szerelmük ékes bizonyítékaként adta anyámnak, aki büszkén viseli is, s csak a nemesebb népek ismerik fel a nyakában lifegő kincset, mások csak egyszerű ezüstnek néznék.
Nem pihentünk sokáig, hamar továbbindultunk, észak felé vettük az irányt. Elég soká barangoltunk, míg végül Gandalf botjának világító botján kívül más fény tárult szemünk elé: oldalról, egy teremből gyenge sugár vetült a padlóra. Gimli sietve indult arra, még Mithrandir róvó szavára sem torpant meg, s valamennyien utána indultunk, vágytuk, kívántuk azt a csekély fénysugarat is, mely még eszünkbe juttathatja a kinti világot, s szívünket reménnyel töltheti meg.
Egy kamra-féleségbe értünk, fejét mindenki a keleti oldalon levő kis vájat felé fordította, s fürödtönk a gyenge napvilágban, mely talán még egy dudvának sem lenne elég.
Csak eztán néztünk körbe: újabb holttesteket láttunk, pontosabban inkább csak pókhálóval bevont, páncéllal borított csontkupacokat. S középen hosszúkás sírt, fedelén rúnákkal rótt szöveggel, gyors pillantással elolvastam: Fundin fia, Balin - Mória ura.
- Tehát meghalt - hümmögött Frodó, Gimli pedig fejére húzta a csuklyát.
Némán álltunk a sír mellett. Mithrandir mozdult meg először, a sír mellett egy könyvet talált, felemelte, az utolsó lapok felé lapozott, s kérés nélkül olvasni kezdte:
- Kivertük az orkokat a Nagy Kapuból és az őr... a következő szó elmosódott és megperzselődött; valószínúleg szobából, és sokat lemészároltunk a fényes...gondolom napon a völgyben. Flóit megölte egy nyílvessző. Ő levágta a nagyot.Aztán megint elmosódik a szöveg, majd ez áll: Flói a fű alatt a Tükör-tó partján...Ezután egy-két sor olvashatatlan. Aztán: Megszálltuk a huszonnegyedik csarnokot, hogy ott rendezkedjünk be. Van ott egy...Nem tudom elolvasni, micsoda. Valami aknát említ a szöveg. Majd: Balin a Mazarbúl termében állította fel trónusát.Most jó darabig olvashatatlan, kivéve egy-két szót, mint arany, meg Durin fejszéje, meg valamiféle sisak. Majd: Balin most Mória új ura.Úgy látszik ezzel ér véget a fejezet. Ezután más kézírással folytatódik:való ezüstre leltünk, és aztán még valami... úgy van, mithril! S a két utolsó sor: Óin, hogy átkutassa a Harmadik Szint fegyvertárait... s valaki, nem tudom, ki elindult nyugat felé, itt megint elmosódik a szöveg, a Magyalföldi Kapuhoz.
Gandalf elhallgatott, és tovább lapozott, én pedig nehezebben vettem a levegőt. Sötét dolgokról van itt szó, mely elkomorítja az ember (meg a tünde, meg az istar, meg a törp, meg a félszerzet) szívét.
- A kézírás ugyanaz, ugyancsak sietős és erősen megrongálódott - mondta -, s ebben a félhomályban nemigen tudom kiolvasni. Aztán szemmel láthatólag jónéhány lap hiányzik... a továbbiak is ugyancsak össze vannak kaszabolva és maszatolva, olvashatatlan. Napvilágnál talán jobban boldogolunk vele. Megálljunk! Ez meg itt mi? Ez a merész, nagybetűs tünde-írás?! - értetlenkedett Gandalf, én pedig felkiáltottam:
- Ide vele! - kaptam utána, s Mithrandir a legkevesebb elenkezés nélül át is nyújtotta. - Nos... - kezdtem bele.- Annyit tudok az elejéről kivenni, hogy gyász . Aztán a következő sor sem valami tiszta, az van itt, hogy teg , nem találgatnék, hogy mi lehet. No, aztán már olvasható egy darabon:
...nap, november tizedikén, a Fekete-patak völgyében elesett Mória ura, Balin. Egyedül ment ki, hogy belenézzen a Tükör-tóba. Egy ork lőtte le egy fa mögül. Az orkot levágtuk... de keletről, az Ezüst-értől...újabbak, sokan. Öööö... az oldal végéig pacás meg elmosódott az egész... de azt hiszem, hogy még itt jelenleg nem olyan fontos dolgokról van szó, ráérünk később is megfejteni. Azt hiszem, az utolsó oldalra lapozok... - néztem Gandalfra, aki kissé búskomoran bólintott. - Hajjaj... - nyögtem fel, ahogy a lapra néztem. - Nem tudunk kimenni. Nem tudunk kimenni. Elfogllaták a Hidat és a Második Csarnokot. Ott esett el Frár és Lóni és Náli. Megint elkenődött, nem akarok fanyalogni, de nekem úgy tűnik, véres. Az utolsó néhány sornál folytatnám: A tó a Nyugati Kapunál egészen a falig duzzadt. A Tó Őre elradgadta Óint. Nem tudunk kijutni. Eljött a vég...dobok, dobok a mélyben... És a végén, elkapkodott, zaklatott, reszkető tengwákkal: ...közelednek... Semmi több - fejeztem be, aztán hatalmas csörrenés és az ezt követő visszhang-parádé ugrasztott fel. A hang irányába kaptam a fejem, s Pippint láttam, amint megszeppenve áll a kút mellett. Gandalf szemei szikráztak.
- Ostoba Tuk! Legközelebb magadat ejtsd bele, a butaságoddal együtt! - ripakodott rá, amikor egyszer csak dörömbölés hallatszott. Dumm-dumm. Majd még egyszer, és aztán egyre sűrűbben.
- Dobok a mélyben - nyögte Legolas, és riadt tekintettel nézett rám.
- Közelednek - sóhajtotta Gimli, én pedig magam elé húztam a glaivémat. Féltem. Rettegtem. És most végre joggal.

9.: ...fájdalom...gyász...kétségbeesés...

- Csapdába estünk! - kiáltotta Gandalf mellettem. - Kellett nekem késlekedni? Íme, most elkaptak, mint őket is annak idején. De akkor én nem voltam itt. Meglátjuk, hogy...
- Csapjátok be az ajtót, és ékeljétek ki! - hallottam Aragorn vezényszavait. Körülnéztem a földön, összeszedtem néhány pallost, lándzsát, aminek hasznát lehetne venni.
Felnéztem, s láttam, ahogy Boromir visszaugrott az ajtóból, becsapta szárnyait, s kissé riadtan dől neki.
- Egy barlangi troll van velük - jelentette.
- Remek - vigyorodtam el, Legolasnak adtam az ékeket, ő Aragornnak nyújtotta, aki sietve illesztette őket a korhadt faajtónak. Hátranéztem a hobbitokra. - Maradjatok együtt! Vessétek egymásnak hátatokat! - utasítottam őket, hangomat alig lehetett hallani a kiáltozástól és a folyamatos dobszótól.
- Húzódjatok el az ajtó elől! - kiáltotta Aragorn. - Ki oldalra!
S ő maga elővette íját, s Legolassal együtt a bejárat elé álltak, mindketten felajzották fegyvereiket. Boromir is mögöttük készülődött, én közvetlen az ajtó mellé álltam. Pár pillanat volt hátra, de az végtelennek tűnt. És ennyi idő pont elég volt arra, hogy rájöjjek, nincs elég helyem ahhoz, hogy a glaivét forgatni tudjam. Sietve a fal emllé hajítottam, bíztam benne, hogy még szükségem lesz rá, s a hátamról lekaptam a tündekardot. Épp ekkor érkezett az első ütés az ajtóra.
Ezt még bírta. A következőnél egy helyütt már beszakadt, Legolas szaporán nyilat eresztett a bepofátlankodni kívánó illetőbe, s az nagy nyüszítések közepette vonult vissza. És akkor csapódott ki az ajtó, s egy láncát maga után vonszoló troll dübögött be.
Aragorn és Legolas kipördült előle, Boromir viszont állva maradt, a troll őt messzire repítette. A nyitott ajtón orkok özönlöttek be, egyiküket már beléptekor kettészeltem, fekete vér fröccsent rám, de nem volt időm ezzel foglalkozni, egy bunkó elől kellett elhajolnom, s a támadást egy alulról felfelfelé ívelt, spirális vágással viszonoznom. Sikeresen.
Három ork vetette magát felém, nagy szemük sárgán villogott, girhes testüket elég sebesen vonszolták. Egy pillanatra a szívbaj jött rám, rémületem okán megfordultam, hogy egy, a harchoz számomra optimálisabb helyet keressek. Fejem felett zúgott el a troll lánca, de nem figyeltem, mi felé.
A sírbolt tetejére szökkentem, a felugráló orkok közül kettőt egy vízszintes mozdulattal taszajtottam le, a harmadik a sír mellett strázsáló Gimli személyében új célpontot talált. Lihegtem egy sort, s szétnéztem, kinek kéne segítség. Annyit vettem észre, hogy Aragorn és Boromir láncon rántja vissza a trollt Samutól, majd a hatalmas förmedvény egyszerűen ismét repülésre készteti a szegény gondorit. Aztán felém fordult...
Tett két döngő lépést, én pedig a félelemtől állva maradtam, amikor a falakon ugráló Legolas egy nyílvesszőt lőtt feléje. Erre az odakapta a fejét, s elállt ama szándékától, hogy engem csináljon ki ebben a pillanatban.
Leugrottam a sírról, egy Gimli felett terpeszkedő ork hátába mélyesztettem kardomat, levágtam még kettőt, aztán ismét a trollra néztem, hátha Legolas bajban van. De nem volt, odapillantásom alkalmával épp kecsesen végiglejtett a troll láncán, majd elegánsan felállt a hátára, és halálos biztonsággal két nyílvesszőt eresztett annak tarkójába, majd, mint aki jól végezte dolgát, a földre szökkent, és szaladt tovább.
- Fyra! - hallottam egy kiáltást, s odakaptam a fejem, így épp elkerülve egy akár halálos szelést. Felnéztem: s egy testes uruk-hai állt velem szemben, újabb csapásra emelve szablyáját. Felülről sújtott le rám, kifordultam pengéje elől, ismét felszökkentem a sírra, s lefelé döftem. Laza mozdulattal hárította, s igyekezett elkaszálni a lábamat, mire én ismét a földre ugrottam, s még repülés közben suhintottam egyet a levegőben, felvágva az uruk-hai oldalát. Sajnos, kevésbé zavarta, mint ahogy vártam, ugyanis ahelyett, hogy összeesett vagy akár felnyögött volna, előreszúrt, hogy alig tudtam félresiklani előle. Kifordultam, s mögé kerülve a gerincére sújtottam, s tisztán lehetett hallani, ahogy csontja reccsent. Elhasalt a földön, és fel sem kelt többé.
Mellettem egyszer csak ott termett a troll. Hatalmas dobbanással feküdt el a talajon, nyakát keresztbefúrta Legolas egy nyílvesszeje, testét mérhetetlenül sok vágás borította. Szétnéztem: mindenki csendben állt, s fújtatott, az orkok meghaltak. A falhoz sétáltam, eltettem a kardomat, és magamhoz vettem a glaivét.
- Frodó úr! - hallottam Samu sírós hangját, s felé fordultam. - Frodó úr! - mondta megint és átölelte Frodó testét. Ne... Kérlek, Ilúvatar, ne...
Aragorn szeme elé tette kezét, mire Frodó egyszeriben csak magához tért.
- Frodó úr! Hát élsz? - nyögött fel Samu. A Gyűrűhordozó csak kábultan bólogatott, miközben mellkasát szorongatta. Ingjén termetes lyuk éktelenkedett.
- De... ez a lándzsa egy vaddisznót is átlyukasztott volna - mondta Aragorn hitetlenkedve.
- Több van ebben a hobbitban, mint gondolnánk - mondta Gandalf mosolyogva, Frodó pedig félrehúzta ingjét. Az szikrázva ragyogott fel.
- Mithril... - sóhajtotta Gimli, de mielőtt rátapadt volna szerencsétlen félszerzetre, ismét dobok kezdtek tombolni, s kiáltások harsantak.
- Gyerünk! A Második Csarnokba! - harsogta Gandalf. Samu felsegítette gazdáját, s mindannyian a keleti ajtó felé siettünk.
Keresztülvágtunk a korábban látott csarnokon, s mögülünk, a falakról, az oszlopokról kifogyhatatlan tömegben folytak elő az orkok. Kezdtek minket körbevenni, s a gyűrűt körülöttünk egyre szorosabbra és szorosabbra vették. Néhányan felénk kaptak, röhögés és más, megnevezhetetlen hangok hallatszottak. Mellettem Pippin nagyot nyelt, finoman magam mögé húztam, én pedig megemeltem a glaivét, pengéjét a közvetlen előttünk lévő orkok pofája elé nyomtam, kik meglátva a feliratot, hátrahúzódtak. Aztán egyszeriben zajongás támadt közöttük, amúgy sem túl rendezett soraik oszladozni kezdtek, s félelmetes sebességgel mind eltűntek.
Gimli örömkiáltást hallatott, én pedig a mellettem álló Legolasra néztem. Megcsóváltam a fejem, s az ő arca is aggódást tükrözött. Aztán egyszeriben csak eltátottam a számat, mert kedvenc tündém meseszép arcán vörös fényt pillantottam meg. Előre fordultam: s az oszlopok között lángokat láttam.
- Mithrandir... - nyögtem fel.
- Mi ez az újabb borzalom? - kérdezte Boromir.
- Egy balrog. Egy balrog közeleg... - felelt Legolas.
- Egy valaranka... - sóhajtottam. - Egy lángostor...
- Ez erősebb mindnyájótoknál... - suttogta Gandalf. - Fussatok! - kiáltotta, s a közeli kapu felé lódult.
Hosszú lépcsősorokat kellett másznunk, mire végre elértünk arra a szintre, amit Gandalf említett. Ez olyan hirtelen jött, hogy Boromir kis híján megtapasztalta, milyen mély a bánya, ha Legolas nem kapja el(én hősöm!), hosszú zuhanás várt volna rá.
A szakadékból lángnyelvek nyaldosták az ingatag lépcsősorokat. Gandalf előre indult, sietve követtük. A lépcsők mellett korlát nem húzódott, s a fokok mállatagok voltak, de mintha ez nem lenne elég, kíséretünk is akadt. Egy csomó nyílvessző személyében. Mázlink volt, hogy az orkok nem igen voltak képesek megfelelően célozni ügyetlenül összeeszkábált íjaikkal. Ellenben Legolassal, ki még futás közben is lövöldözött, találatai nyomán pedig hullottak az orkok.
Gandalf megtorpant, én pedig kis híján nekiszaladtam. Előre tekintettem, s láttam, hogy a lépcső egy részen leomlott. Mellőlem Legolas, mint szellő, szökkent át a másik oldalra, kezét Mithrandir felé nyújtotta. A mágus átvetődött. Nem kívántam habozni, én is átugrottam, de rosszul mérhettem fel a távolságot, mert kissé elrepültem Legolas mellett, és gurultam pár lépcsőfokot, szerencsére sikerült megfognom az esést, mielőtt lezakóztam volna a mélybe. Aragorn áthajította Samut, Gimli ugrott - velem ellentétben kicsit, s csak Legolas gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem zuhant le. Boromir megragadta Trufát és Pippint, ugrásuk nyomán ismét lemállott egy jó darab a lépcsőből, Aragorn és Frodó kénytelen volt feljebb kapaszkodni, s immár elég tisztes távolság húzódott közöttük és köztünk.
Egyszeriben megjelent a balrog. Azt mondják, a balrogok is maiák voltak egykoron, csak behódoltak Melkornak, küllemük is azért lett ilyen csuda. De, ha valóban maiák... miként fogjuk ezt megúszni?
Léptére a plafonról egy kődarab szakadt le, Frodó és Elesszár mögött fogott talajt, teljesen labilissá téve a lépcső helyzetét. Hajlongani kezdett kettejük alatt az egész tákolmány. Aragorn Frodót fogta, hogy ne zuhanjon le. Ez nem lesz jó...
Glaivémat a meglepett Legolas kezébe nyomtam, s lehunytam a szemem. Két kezem kinyújtottam előre, és képzeletemben megfogtam a lépcsőt... úgy éreztem, mindjárt kiszakad a helyéről a szívem, de minden erőmmel igyekeztem magam felé húzni. Fejembe fájdalom hasított, gyomrom összeugrott, de tudtam, most nem ájulhatok el.
Éreztem a csattanást, ahogy a lépcső a mi oldalunkhoz csapódik... aztán elengedtem, kinyitottam a szemem, s még láttam a mélybe zuhanó szikladarabot. Megszédültem, Legolas elkapott, s távolról hallottam Mitharndir sürgető hangját, meg a többiek lábának dobogását, ahogy nekieredtek.
- Gyerünk Fyra... - bíztatott Legolas, és támogatni kezdett le a lépcsőn. Pár fordulat után egy csarnok-féleségbe értünk, itt már visszavettem lándzsámat, s azon támaszkodva igyekeztem beérni a többieket Legolassal. A hátamon éreztem a balrog leheletét, de nem kívántam megfordulni, különben biztos lett volna, hogy elájulok.
Gandalf bevárt minket egy vékony híd előtt.
- Erre, sietve! - mondta, én pedig megtorpantam előtte.
- És te? - vontam kérdőre.
- A hídra! - harsogta nekem. - Fussatok! Nekem kell tartanom a hidat! Fussatok!
Kényszeredetten vonszoltam magam a híd felé, s nem bírtam levenni a szemem Mithrandirról. Érezte, hogy ez élete utolsó nagy feladata, és boldogan áldozta volna fel magát a küldetésért.
- Gyerünk - bökött meg hátulról Legolas. Támolygó léptekkel indultam a keskeny, átívelő híd felé, amikor lábamba fájdalom hasított, ahogy belémállt egy nyílvessző.
Ekkor villant belém, hogy nem megy tovább. Meg akartam fordulni, és maradék erőmmel Mithrandirnak segíteni, de Legolas megragadott, és karjaiban sietett át velem a hídon. Én csak kapaszkodtam a vállába, néztem Mithrandirt, és zokogtam.
És ekkor láttam meg először teljes valójában a balrogot. Teste mint árnyék és láng, egyik kezében tűzből kovácsolt kard, másikban lángostor, szárnyai faltól falig értek.