Nem hitte el. Nem tudott beletörődni. Ugyanaz történt meg vele. Nem is emlékszik, hányadszorra. Már soha nem lesz ez másként. Érezte. Tudta. Csak ült ott, egyedül az éjszaka álmos hangjaival körülvéve. Magányos volt. Nem csak fizikailag, lelkileg is. Nem tudott másra gondolni. Azok a gyönyörű, tengerkék szemek minden gondolatot kiűztek a fejéből. Csak Ő járt az eszében. Csak Ő. Nem értette, mit rontott el. Századszorra gondolt vissza minden napra, minden kimondott szóra, minden mozdulatra, minden pillanatra, de nem jött rá. Azon már rég túl volt, hogy a másikban keresse a hibát. Csak magát okolta. Mindenért. Hiszen mit tehetett volna.
Egy idő után észrevette, hogy világosodik. Eljött a reggel. Fel sem tűnt neki, hogy ennyi ideig ült, és gondolkozott. Egy másik világban volt egész idő alatt. Egy másik világban, ahol csak egy dolog számított. Ő maga. Ahol nem esett a csillogó kék szemek rabságába, ahol nem hipnotizálta meg az aranyszőke haj. Ahol minden szép volt, s jó. Ahol nem érezte úgy, hogy belehal a fájdalomba. A csalódás okozta fájdalomba. Felállt. Megszédült, majdnem elesett. A lábai elzsibbadtak. Álmos madárcsicsergés hallatszott egy fa lombjai közül. Elindult. Nem tudta hová. Nem számít. Céltalanul bóklászott az ébredező város utcáin. Kis idő múlva befordult egy utcasarkon, és hirtelen magállt. Teljesen tudat alatt, gondolataiba mélyedve, véletlenül – vagy nem is annyira véletlenül – eljutott a lány házához. Most még rosszabbul érezte magát. Ily közel s mégis oly távol. Nem tudta meddig állt ott a házat bámulva. Nem is érdekelte. Elindult. Újra. Hiszen erről szól az élet, nem? Ugyanazokat a dolgokat kell végigcsinálni újra és újra. Egészen addig, míg a rossz megoldásokból tanulva rájövünk az egyetlen tökéletesre. Ha ez megtörtént, az élet értelmét veszti. Nincs cél, nincs élet. Ez persze valójában nem ilyen egyszerű, s ezt ő is tudta. Ha megvan a tökéletes megoldás, jön egy újabb probléma – feladat –, amit ugyanezzel a módszerrel tehetünk többé nem létezővé.
Odaért egy buszmegállóhoz. Leült a padra. Ez után az egész-esti gondolkodás után úgy érezte, túltette magát a dolgon. Talán képes elfelejteni. Talán. Aztán hirtelen meglátta. Ott üt az út túloldalán lévő buszmegállóban. A padon. Egyedül. Akárcsak ő. A lány felnézett. Bele a szemébe. Barna volt a szeme. Hirtelen nagyon színesnek látta a világot. Tudta, hogy ezúttal másként lesz. Átment az úton, leült a lány mellé s megfogta a kezét. Csak ültek ott néma csendben. Szótlanul bár, de nem magányosan. Nem. Soha többé.