3. Minas Tirith

Gyereknevetgélésre ébredt. Nem tudta, hogy került ide. Utolsó emléke az volt, hogy Théodred bekísérte az Aranycsarnokba. „Mennyi idő telhetett el?” Kinyitotta a szemét. A szobában világos volt. A nap besütött az ablakon. Az ágya szélénél egy kislány egy kb. 10-12 éves kislány állt. Szőke hajú és kék szemű volt. Már éppen szólni akart, amikor kintről egy hang megelőzte:
- Éowyn gyere ki. Hagyd Pherivét pihenni. – mondta egy női hang.
- Magához tért, Éothyn! Gyere gyorsan – kiáltotta a kislány
A nő belépett. Pherive úgy gondolta, hogy ez ő szólt az előbb. Fekete hajú és barna szemű volt. Hosszú barna ruha volt rajta és egy kendő a fején. Körübelül kétszer olyan idősnek látszott, mint Pherive.
- Kérlek, ne haragudj Éowynra amiért felkeltett. Hogy érzed magadat?
- Elég jól. Nem ő ébresztett fel. Magamtól keltem fel.
- Már ideje volt – mondta a nő. Pherive kérdőn nézett rá mire az folytatta. – a sebed teljesen rendbejött, már jó ideje lázad sincs. Amúgy már november első hete van.
- Az hogy lehetséges? Hiszen legutóbb amire emlékszem még csak október közepe volt.
- Majdnem három hétig nem voltál magadnál. De most már felkelhetsz. Jót is tenne neked a friss levegő – mondta majd odafordult a kislányhoz – Gyere Éowyn, hagyjuk most egy kicsit magára.
Miután kimentek Pherive fölöltözött. Egy hosszú sötétkék ruha volt az egyik székre rakva. Azt vette fel. Kisétált az udvarra. Igaz már november volt, de még mindig kellemes volt az idő. Ezt furcsállta is, északon még soha nem tapasztalt ilyen kellemes időt novemberben. Az udvar teljesen üres volt, egy lélek sem sétált. Csak padok voltak, meg pár egész évben virágzó virág. Az udvar végében egy kaput vett észre. Kisétált rajta. Itt a városba ért. Az utcán kevesen sétáltak, csak a gyerekek játszottak fakardokkal. Már éppen indult volna vissza amikor hátulról valaki átölelte és arcon puszilta. Pherive összerezzent.
- Csak nem meg ijesztettelek? – kérdezte nevetve Teridan – Örülök, hogy újra így látlak. Hogy vagy?
- Csak egy kicsit ijedtem meg. Nem számítottam rád – mondta és szembefordult a fiúval – Én is nagyon örülök, hogy látlak. Köszönöm jobban vagyok. Már a seb helye sem fáj, és azt mondták, hogy teljesen rendbejöttem.
- Ennek nagyon örülök. Gyere, Théoden beszélni szeretne veled…
Nem tudta befejezni, mert egy kamasz fiú jött hozzájuk oda szaladva.
- Teridan, megígérted, hogy gyakorolsz velem – mondta a fiú
- Egy pillanat Éomer és megyek. Menj el a királyhoz és utána gyere ki a város bejáratához. Ott leszek – mondta mosolyogva és egy csókot adott a lány szájára.
Pherive még egy percig figyelte őket amíg az utca végében el nem tűntek a sarkon, ahogy ott befordultak. Visszament a kerten keresztül. Besétált az Aranycsarnokba. Itt összefutott Théodreddel. Elbeszélgettek, mert a király még nem volt itt. A teremben világos volt, a falak nem túl díszesek. A fal legnagyobb részét a lovakat ábrázoló faliszőnyegek foglalták el. Nem hiába hívják őket lovas nemzetnek. Théodreden most nem díszes páncél volt, hanem csak egy egyszerű barna mellény és nadrág és egy fehér ing. Fél órával később megérkezett a király is. Théodenen sem volt díszes ruha. Leült a trónszékre és szólt Pherivének, hogy jöjjön közelebb.
- Gyere nyugodtan közelebb. És kérlek ne térdelj le. Köszönöm. – mondta – szeretném, hogyha elmesélnéd, hogy miért vagytok most itt. Igaz Teridan már elmondta, de tőled is szeretném hallani. Kérlek ülj le ide Pherive.
Egy széket mutatott maga mellett. A lány felment és leült.
- Az egész ott kezdődött, hogy Elrond üzenetet küldött nekünk… - kezdte és majd két óra alatt elmesélte az egész idáig vezető útjukat – Tehát így jutottunk el idáig, Edorasba. És lenne még egy kérdésem. Meddig maradhatunk itt Rohanban? És nagyon köszönöm, hogy megmentették az életemet.
- Ameddig jónak látjátok. Fiam kérlek, mutasd meg vendégünknek városunkat.
Pherive lement Théodredhez é együtt hagyták el a csarnokot. A város utcáin már többen sétáltak, mint legutóbb. A házak fából épültek, ami elég furcsának tűnt, mert a közelben egyetlen erdő sem volt, Fangorn erdejét kivéve, de oda senki sem merészkedett szívesen még a tündék sem. Az utcán főleg nők és gyerekek voltak, mert a férfiak legtöbbje a lovasvégi hadseregben szolgált és azok most is kint őrizték Rohan határait. Ahogy az utcákon elhaladtak mindenki üdvözölte őket. Pherive elcsodálkozott, hogy az emberek mennyire szeretik a királyuk fiát. Lassan úgy negyedórai séta után leértek a városkapuhoz. A kapu hatalmas volt és ez is fából készült. A tetején átjáró volt a várost védő két fal között. Ahogy az őrök meglátták a hercegüket, kinyitották a kaput. Az kissé nyikorogva nyílt meg. A város falai lelőtt Éomer edzett Teridannal. Pherivének most tűnt csak fel, hogy Éomer mennyire hasonlít Théodredre és Éowynra.
- Pihennünk kéne egy kicsit Éomer – mondta Teridan és oda ment Pherivéékhez.
Este mentek csak vissza a városba. Pherive már nagyon fáradt volt. Ez az egész nap nagyon megterhelő volt most még gyenge szervezetére, de azért a vacsorán részt vett. Ott volt Éowyn is. Megtudta, hogy Éomer és Éowyn testvérek és Théodred az unokatestvérük. Elfhelmről érdeklődött, meg akarta köszönni neki a segítséget, de megtudta, hogy szolgálatot teljesít Gondor határához közel, és csak egy hónap múlva tér vissza Edorasba. A vacsora után Teridan elkísérte a szobájához.
- Meddig maradunk itt? – kérdezte Pherive
- Nem tudom – megsimogatta a lány arcát – ameddig szeretnéd.
- Egy héten belül szeretnék indulni. Szeretnék már megint északon lenni. Nem tudom, hogy mitől, de honvágyam van. Ennyire még soha sem vágytam oda.
- Én meg annak örülök, hogy megint itt vagyok. Régen voltam már őseim földjén.
- Nemsokára elérjük Minas Tirithet és hazaérsz. Ha akarsz, ott maradhatsz, majd én befejezem egyedül a küldetést. Jó éjszakát! – mondta és bement a szobájába
Három nappal később elindultak. Théodred még egy darabon elkísérte őket. Teridanék az esti nézeteltérésüket is tisztázták. Másfél napig, amíg Théodred is velük volt lóval mentek. Utána gyalog. Lóval 50 mérföldnyire jutottak Edorastól. Itt elbúcsúztak egymástól és mentek saját dolgukra. Négy nappal később összefutottak Elfhelmmel és éoredjével nem messze Gondor határától.
- Üdv Pherive és Teridan! – mondta Elfhelm miközben leszállt a lováról – örülök, hogy már jól vagy Pherive. Sajnálom, hogy máris elmentek. Remélem, még találkozunk majd a jövőben is.
- Köszönöm neked, hogy megmenttetted az életemet azzal, hogy elhoztál Edorasba.
- Nem kell köszönnöd. – mondta mosolyogva, majd az arca megint komoly lett – Egyre több az ork Rohanban. Mennünk kell. Ég veletek. Forð Eorlingas!
Felszállt a lovára és csapata élén elvágtatott észak felé. Ők pedig továbbindultak Minas Tirith felé. Két nap múlva már Gondor földjén jártak. Itt beleütköztek egy Gondori helyőrségbe.
- Hwæt nemnað ðe? – kérdezte őket a gondoriak parancsnoka rohír nyelven
- Gondori vagyok. A nevem Teridan, és szülővárosomba Minas Tirithbe tartok társammal Pherivével együtt.
- Rendben van uram. De vigyázzatok túl sok az ork erre felé mostanában. Jó utat!
Pár órával később esteledni kezdett és letáboroztak. A szél feltámadt. Hideg és csípős volt az a fajta, ami az embernek a csontjáig is elér, hiába van rajta több réteg ruha. Pherive odabújt Teridanhoz aki a tűz közelében ült. Egész éjjel nagyon hideg volt. Hajnalban továbbindultak. A hegy sziklái egyre nagyobbak voltak és innen lentről is látszott, hogy ott már elkezdődött a tél és havazik, de szerencsére itt lent a síkságon semmi sem volt érezhető belőle.
Ahogy egyre közelebb értek Minas Tirithhez Pherive kedve egyre csökkent és távolságtartóbb lett Teridannal szemben. A fiú szinte rá sem ismert pedig nagyon jól kiismerte az évek alatt. Két nappal később feltűnt a város.
- Ma délutánra már odaérünk. Legyen már egy kicsit jobb hangulatod és kedved kedvesem.
- Miért? Nem tetszik ez a hely, alig van erdő csak pusztaság – morogta hűvösen Pherive.
- Ithiliát szeretni fogod. Az még most is meg télen is mindig zöld. És nagyon sok erdő van ott. – mondta majd egy dalba kezdett:

Ó Gondor, édes hazám
Mily régen nem láttalak már
De most egy időre hazatértem
Ide vonzott mindig is a vérem…

Itt egy pillanatra elakadt a hangja, ahogy Pherivére tekintett, de a lány mégis kérlelően nézett rá, hogy folytassa.
Ithilia zöld erdei
És gyönyörű nagy mezei
Folyói és tavai
Osgiliath romjai

Minas Tirith a városom
Most is itt él a csalásom
Visszatértem hozzád
Gondor, édes hazám

- Ez szép volt. Nincs tovább?
- Most találtam ki így sajnos nincs. – mondta Teridan pirulva
Elértek a várostól úgy hárommérföldnyire. A Fehér város csodás látványt nyújtott. Pherive elámult szépségén, ezelőtt még soha sem látta. A város hét színes volt, minden szintje a hegy falába volt vájva. Minden szintet kőfal választott el egymástól, és mindegyiknél egy-egy hatalmas kőkapu volt. A fehér tornyok a többi épület felé magasodtak. A legfelső szinten a Fellegvár volt. Ebben az épületben lakott Gondor helytartója II. Denethor. Az ötödik szinten a sziklafal mellett a nagy csarnokok és sírok a királyok és a helytartók sírjaival.
Teridan elővette a táskájából kürtjét. Szépen kidolgozott csontból készült a kürtje. Megfújta. A hegy visszhangozta a mély kürt hangját. Majd leeresztette a kezét. Pár pillanattal később a város felől több kürt hangját hallották meg. Üdvözölték Gondor szülöttjét aki visszatér az ősi városba. Majd megpillantottak a városból feléjük tartó lovasokat. Pherive elő akarta húzni a kardját, de Teridan nem engedte. Arckifejezése azt mutatta, hogy azok nem az ellenségeik hanem a barátaik. Nemsokára elérték őket a lovasok, és ahogy észrevették Teridant leszálltak a lóról és mélyen meghajoltak. A vezetőjük közelebb jött és letérdelt.
- Uram! Nagy örömömre szolgál, hogy újra láthatlak. Régen elmentél már tőlünk – mondta a katona, tekintete Pherivére tévedt, őt is üdvözölte majd felállt.
A katonák csak egy plusz lovat hoztak így Pherive és Teridan közösen szálltak fel a lóra. Húsz perc alatt beértek a városba. Itt a kísérőik elmentek a dolgukra. Ők a város hosszú utcáin lovagoltak fel a hatodik szintre, mert ott laktak Teridan szülei. Pherive nagyon feszült volt, félt a találkozástól.
- Mi lesz ha nem találnak szimpatikusnak és nem engedik meg, hogy továbbra is velem maradj? – kérdezte bánatosan Pherive
- Felnőtt vagyok a gondori és a dúnadán törvények szerint is. Éppen azért is mentem a vadonba, mert azt akarták, hogy egy nemes lányát vegyem el.
- Te is nemes vagy és nem mondtad egyszer sem, pedig 7 éve ismerjük egymást. Én hozzád képest egy senki vagyok. Semmi nemesi címem és rangom sincs. Még a szüleimet sem ismertem. De akkor miért jöttél el? Itt gondtalan életed lehetett volna.
- Nem igaz. Nem vagy egy senki. Szememben te vagy a legnemesebb és leggyönyörűbb lány egész Ardán. Nekem még Arwen Undomielnél is nemesebb és szebb vagy. Csak olyannal kellett volna leélnem az életemet, akit nem szeretek és nem járhatnám a vadont veled. Megérkeztünk.
Leszállt a lóról és lesegítette a lányt. Most még jobban látta, hogy Pherive mennyire bánatos. Szíve összeszorult a látványtól. Épp meg akarta vigasztalóan csókolni amikor egy nő jött ki a házból.
- Teridan, fiam! - mondta
- Anyám! – átölelte és megpuszilta, ekkor ért ide az apja is – Szeretném bemutatni nektek a társamat Pherivét. Pherive ő Loria az anyám és ő Barahi az apám.
- Nem kell idegeskedned leányom, gyertek be – mondta Barahi
Besétáltak a kapun. Jött egy cseléd aki elvezette a lovat. A ház kőből és kívülről hatalmasnak látszott. Ahogy bementek a ház elejében egy nagyszobába értek. A szoba numenori szokásoknak megfelelően volt berendezve. Teridan megmutatta az egész házat Pherivének. Belülről még nagyobb volt, mint kívülről látszott. Stílusa teljes mértékben numenori. Miután visszamentek a „hallba” megmutatták Pherivének a szobáját. Az emeleten kapott egyet Teridanétól jó messze. A fiú a régi szobáját vehette újra birtokba.
Pherive az egész vacsora alatt teljesen szótlan volt. Gondolatai északon jártak. Visszagondolt rá, hogy amikor még kicsi volt. Kislányként az erdőben és a Szürkerév melletti réteken játszott, nevetett és énekelt a tündékkel. A nap gyönyörűen ragyogott egy felhő sem volt az égen és az ég csodálatosan kék volt. A fűben feküdt és a tündék mesélték neki a szebbnél szebb történeteket. „De régen is volt már. Bárcsak megint ott lehetnék velük északon” Az emlékekre könnyek futottak a szemébe. Felállt az asztaltól, bocsánatot kért és felindult a szobájába. Az emeletnél a fordulóban azonban megállt, mert lentről hangokat halott.
- Ne menj utána Teridan – mondta Barahi – csak egy északi, akinek nincs nemesi címe se semmilyen rangja.
- Nem engedem, hogy így beszélj róla – csattant a fiú – szeretem, és ha akarjátok vagy nem, akkor is szeretni fogom, és feleségül fogom venni.
- Amíg ebben a házban élsz, és a nevünket viseled soha! – mondta Loria- Ha megteszed, kitagadunk, s nem leszel többé a fiunk.
- Akkor kitagadtok. Ezért is mentem el legutóbb is, de most már vissza sem fogok jönni. Nem érdekel az átkozott nemesi cím, egyszerű kósza leszek rang nélkül.
Felállt és Pherive után ment. Észrevette, hogy a lány ott van a lépcsőfordulóban.
- Mindent hallottál? – kérdezte. Pherive bólintott. – Pakolj össze, elmegyünk. Nem akarok tovább így itt maradni. Gondolom te sem. Vannak a városban barátaim. Hozzájuk megyünk. Annyira sajnálom, hogy ez lett a vége.
Gyorsan összepakoltak és együtt mentek le. A szülei átkozták Pherivét amiért, elvette a fiúk eszét, Teridant pedig próbálták rávenni, hogy felejtse el a lányt és maradjon velük, de ő dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Együtt léptek ki a város sötétjébe. Leindultak az egyik alsóbb szintre. Úgy két sarkot tehettek meg amikor egy őrjáratba ütköztek. Az őrjárat parancsnoka azonnal felismerte Teridant.
- Barátom! – a fáklya fényében elég jól látszott a férfi arca. Körübelül 25 éves lehetett, sötét haja és világos szeme volt. Tekintete metsző. Pherive megérezte, hogy ránézett még talán mondott is neki pár szót, de csak azt érezte, hogy a férfi a szívéig lelát és tudja, hogy mi okozza a bánatát – Miért jöttél el a szüleidtől Teridan?
- Faramir! De örülök, hogy látlak. Pherive miatt. Nem nézték jó szemmel, hogy északi és én ennek ellenére szeretem.
- És most hova fogtok menni éjjel? Mert itt kint nem maradhattok, hideg lesz. Szavaidból kivettem, hogy nem tudod, de a szüleid elígértek Arianának. Azt mondták neki, hogyha visszajössz elveszed feleségül. És már tudja, hogy itt vagy illetve, hogy visszajöttél.
- Nem fogom engedni, hogy elszakítson minket. Nem akarlak elveszíteni Teridan – mondta Pherive
- Nem fogsz kicsim. Faramir tudsz valami helyet ahol ellehetünk erre az éjszakára.
- Nálunk biztosan találnánk valami helyet – mondta, majd odafordult az őrjárathoz – Ti folytassátok az őrjáratát… Gyertek.
Felmentek a hetedik szintre. A legfelső kapunál az őrök nem állították meg őket.
- Faramir, te a helytartó fia vagy? – kérdezte Pherive
- Igen, a fiatalabbik. Van egy bátyám is, Boromir. Pherive tényleg igaz, hogy északi vagy?
- Igen. A szüleim állítólag az Esthajnal Tó környékéről származtak. De én már Szürkerévben születtem, és a tündék neveltek fel.
- Erről jut eszembe. Ezt a levelet egy tünde hozta állítólag Lórienből. De az biztos, hogy tudta, hogy ide fogtok jönni.
Teridan elvette a levelet és felolvasta:
„Teridan és Pherive!
Ne induljatok el Minas Tirithből a tavasz beállta előtt, mert nem biztonságos az Út.
Elrond”
- De még csak november harmadik hete van. És azt akarja, hogy márciusig itt maradjunk? – fakadt ki Pherive, Teridan bólintott – ez nem lehet igaz.
Faramir megmutatta a szállásukat. Egy egy-hálószobás kis házat kaptak. A szobában nem volt túl sok minden: egy kétszemélyes ágy, egy asztal és két szék.
- Sajnálom, hogy csak ilyen szobát tudok most adni, de így hirtelen nem tudok jobbat. Ha kell holnap kereshetek egy kényelmesebbet. És gondolom nem akarod, hogy a szüleid rátok találjanak.
- Köszönjük, így is nagyon sokat segítettél. – mondta Teridan
- Jó éjszakát!
- Neked is Faramir! – mondták egyszerre
Miután elment Pherive fáradtan és szomorúan rogyott az ágyra és lefeküdt. Teridan lefeküdt mellé mire ő hozzábújt. Így aludtak el. Késő délelőtt ébredtek fel kopogásra. Teridan ment ajtót nyitni. Egy idős kósza volt.
- Üdv! Úgy halottam tavaszig itt kell maradnotok. Lenne addig számotokra egy feladat. Az ithiliai erdőket és a még ott élőket kéne őrizni. Túl sok az ork és kevés a kósza.
- Elvállaljuk. Még ma indulunk, de csak március elejéig tudunk maradni – mondta Pherive – de addig nagyon szívesen.
- A kószák Osgiliathnál fognak rátok várni este. Eru óvjon titeket. – mondta és elment
Miután megreggeliztek a fiú megmutatta Pherivének a Fehér Fát. A halott ha még így is szép volt. A gondoriak még mindig nem találtak új palántát. Úgy mondták, ha a király visszatér ő hoz majd új Fehér fa palántát ami Gondort jelképezi. Ezek után a várfalon sétáltak. Keletre tekintettek az Anduinnál – Nagy Folyó – látszottak Osgiliath romjai. Távolabb hegyek látszottak. Nem voltak túl biztatóak.
- Azok már Mordor hegyei. Szauron újra felébredt és felépítette Mordorban Barad-dûrt. A nazgúlok pedig elfoglalták Minas Ithilt és az óta Minas Morgul a neve. Remélem, hogy nem egy háború előjelei azok, hogy megint ennyire elszaporodtak az orkok.
Még vásároltak a városban pár dolgot és felkeresték Faramirt és még egyszer megköszönték a segítségét. Ezek után elindultak a találkozó helyre. Alighogy kiértek a városból valaki utánuk kiáltott.
- Teridan várj meg – a fiú hátrafordult és a kiáltó személy a nyakába ugrott és megcsókolta – végre úgy vártam, hogy találkozzunk szerelmem.
- Szállj le rólam Ariana – és eltolta magától a lányt – És mégis, hogy képzeled, hogy velünk jössz? Ha nem látnád nem vagyok egyedül. Van társam és nem szorulunk a segítségedre és társaságodra. És ezen kívül én őt szeretem és téged soha sem veszlek feleségül.
- Teridan menjünk. Estére oda kell érnünk. – szólt Pherive
Arianán látszott, hogy teljesen féltékeny. Még jobban dühítette, hogy „ellenfele” nem vesz róla tudomást, semminek nézi. Őt, egy nemes lányát. Fekete hajú és barna szemű volt. Szépnek lehetett mondani, de nem volt Teridan esete.
- Mi lesz kislány? Menjél már vissza a városba a vadon nem neked való hely. Nem tudnál egy napig sem életben maradni. – mondta Pherive – Teridan tényleg nincs vesztegetni való időnk.
Faképnél hagyták Arianát. A lány szólni sem tudott csak bámulta, ahogy a két kósza eltűnik a látóhatáron. Majd visszaindult a városba. A két kósza három óra alatt elérte az egykori fővárost. Az egész város a folyóra épült. Hatalmas kőhídja már régen összeomlott akárcsak a többi épület is. Ennek már mintegy hatszáz éve is lehet. Mind a ketten azon gondolkoztak, hogy mikorra érhet ide a többi kósza amikor a hátuk mögül beszélgetést hallottak meg.
- Csak ketten? Ennyi lenne a segítség Tarthion? – kérdezte valaki – És az egyik ráadásul csak egy lány.
- És akkor mi van Beron, de mind a ketten kószák. Ők azok akikről Elrond beszélt. Észak legjobb kószái közül valók mind a ketten. – mondta az első – Üdv! Jó, hogy ideértetek, már egy hónappal korábbra vártunk titeket, de hírét vettük, hogy egyikőtök megsérült Rohanban. Már jobban van?
- Igen, már jól vagyok. A nevem Pherive az övé Teridan. Mi lenne a feladatunk?
- Őrizni az itt élőket. Bár már nem sokan vannak. És védelmezni a határokat a Haradiaktól és a Mordorból érkező orkok és más sötét lényektől. Például a nazgúloktól, mert azok is feltűntek többször is a kelleténél itt. – mondta Tarthion – még be sem mutatkoztunk. Tarthion vagyok itt születtem ithiliában, akárcsak a társam Beron. Gyertek induljunk, itt nem biztonságos, túl nyílt a terep.
Követték a másik kettőt át a folyón, majd az erdő homálya elnyelte alakjukat…