Egy másik Út 2.

Amikor elérték a Ledöntött Király szobrát, megpihentek, és ettek egy kicsit.
Boromir a tarisznyájában kotorászott, majd diadalmasan előhúzta, amit keresett: a mallornlevélbe csomagolt tündekenyeret.
- Kóstold meg ezt – nyújtotta oda az öccsének. – Galadriel Úrnő ajándéka. Nem nagyon bíztam a hölgyben, de mikor ezt megízleltem, mindjárt megtanultam tisztelni… - mondta cinkos kacsintással.
- Finom… - mosolygott Faramir. – Azt mondják, erőt ad a hosszú úton… biztos, hogy hasznunkra lesz.
- Itt maradjunk éjszakára? – kérdezte Boromir. – Akkor holnap elérhetjük az Ephel Dúathot. De onnan hogyan tovább? Hogy jutunk be Mordorba?
- Keresnünk kell valami hágót…
- Csak egy hágó van errefelé. Te is tudod, melyik.
Mindketten megborzongtak. Inkább osontak volna el ezer alvó ork között, mint hogy Cirith Ungol felé menjenek. Nem is tudták, pontosan hol van… azt sem, hogy mi lakik ott. Az apjuk gyermekkorukban sokszor mesélt nekik rémtörténeteket, az Óidők ezerféle rémségéről: váltott farkasokról, sárkányokról, balrogokról, Morgoth kultuszáról Númenorban – egyfajta kaján élvezettel – de Cirith Ungolról még ő sem beszélt soha.
- Ha nem arra, akkor csak… a Halott Városon át mehetünk. – suttogta Faramir. Ez sem volt sokkal biztatóbb kilátás. Hiszen ott éltek azok a fekete, vijjogó borzalmak, akiknek már a puszta hangjától megfagyott az emberek vére…
- A nazgûlok mellett nem lehet észrevétlenül bejutni… és tele van orkokkal. Márpedig ha elfognak minket, mindennek vége – akkor visszakerül Hozzá… - Boromirnak a puszta gondolatra vadul megvillant a szeme, és megszorította a Gyűrűt. Nem engedi oda senkinek, legkevésbé az Ellenségnek. – Azt hiszem, mégsincs más utunk… de jobb, ha csak holnap vágunk neki, és sötétedés előtt nem próbálkozunk. Aludj, majd én őrködöm először.
S amíg Boromir a lassan kihunyó tábortűz mellett üldögélt, a vadon neszeit hallgatva, a küldetéséről töprengett. Gyakran tévedt a tekintete békésen alvó testvére arcára… őt magát egyre gyakrabban kerülte az álom.

- Egyszerűen eltűntek, uram… - szólt reszketve a máskülönben oly vitéz Beregond, és magában fohászkodva várta a vihart.
A Helytartó viszont hallgatott, bár a nézésétől az összes jelenlévőben megfagyott a vér. Aztán szó nélkül felkelt, és kisietett a trónteremből. Fekete köpenye suhogott utána. Mindenki sejtette, hova megy, és azt is, hogy a nagyjelenetet nem ússzák meg, legfeljebb később következik be. Senki nem mozdult a helyéről.
Épp aznap reggel érkezett a Városba Imrahil, a Fejedelem, miután az Úr nemrég üzent neki, mert úgy vélte: most, hogy a kezükbe került az Ellenség fegyvere, készenlétben kell állniuk a támadásra. Valamennyi gondori szövetséges sereg bevonult már; bár ahhoz édeskevesen voltak, hogy megtámadják Mordort, a sikeres védelemre volt némi remény.
Forlong talpig vasban és egész tekintélyes valójában álldogált a karcsú, izmos Fejedelem mellett.
- Én mondom neked, uram, azok a patkányok odaát pontosan tudják, hogy nálunk van. Csak azt ki ne agyalják valahogy, hogy a kölykök elvitték… El kéne csalogatni azokat a szárnyas dögöket… - a vén harcosra is hatott kissé az általános nyugtalanság. Megtörölte zubbonya ujjával a homlokát, melyet mély, régi sebhelyek szántottak, aztán folytatta. – Úgy éljek, hogy nem értem, mit vacakol odafent a Helytartó. Persze mondanak az emberek mindenfélét… nem tart ott véletlenül valami csinos haradi leánykát?
- Forlong uram, most már igazán elég! – vonta össze a szemöldökét Imrahil. – Esküdni mernék, hogy rá sem nézett nőre, mióta szegény nővérem meghalt.
- Talán épp ez a baj vele… - dörmögte Forlong. – Azt is mondják, hogy belelát az emberek fejébe… remélem, azt nem tudja, mit gondoltam róla az imént…
Valamivel odébb, Mardil szobra előtt Beregond vitatkozott halkan Brandirral.
- Fejemet rá, hogy meg akarják semmisíteni. Mi másért vitték volna el? Ráadásul titokban!
- Például azért - már megbocsásd ezt a szentségtörő gondolatot, Beregond uram – hogy az Ellenséggel kiegy…
- Vond vissza ezt, vagy leváglak! – sziszegte a hűséges katona. – Vigyázz, mit beszélsz róluk!
- Jó, jó, de akkor is ostobaság belesétálni a nazgûlok karjaiba! Eddig azt hittem, csak az Úr bolond egy kicsit, de ezek szerint ragá…
- Ne merészeld ezt még egyszer kimondani – suttogta Beregond, egészen belesápadva a felháborodásba. – Ne merd őt bolondnak nevezni… csak azért, mert ezerszer többet tud, mint a magadfajta!
- Éppen ez az… - Brandir kissé aggodalmasan sandított Beregond kardjára, ami egyelőre a hüvelyében volt, de tudta, hogy a férfi nagyon is hamar ki tudja rántani. – Nem akarom én sértegetni Denethor urat. Viszont a látomásait csak egy módon tudom magyarázni… ne érts félre, Beregond, de a jósok, akár a költők, egy kicsit mind… szóval… érted, mire gondolok.
- Annyit értek, hogy nem tiszteled őt! Mivel adott rá okot? Én nagyszerű embernek tartom, és nem tűröm, hogy rosszat mondjanak róla! Legjobb lesz, ha hallgatsz, Brandir!
Az ajtóban Ioreth pusmogott Lothíriel úrnővel. Voltaképpen semmi keresnivalója nem lett volna a trónteremben, de mindenről értesülni akart. Az Úr pedig soha nem szidta meg, mert annak idején ő volt a bába a fiai születésekor. Szokott kék ruháját viselte, övéről apró tarsonyok lógtak, megtömve mindenféle gyógyfűvel, szép fehér haja pedig koszorúba fonva övezte jóságos arcát.
- Ha tudnád, kedveském, miket nem mondanak… ó, én egészen biztos vagyok, hogy a fiatalurak tudják, mit csinyának. Faramir úr sose volt meggondolatlan! Szükség is lesz a józan eszire, amiből csak neki van a családba’, má’ ugye köztünk maradjon… az Úr, hát ő félelmetesen éles eszű, csak az a heves vére… meg aztat is mongyák, hogy egy kicsit megszállott… hát mit mondjak? Ahogyan az emberre néz, mintha a vesémbe látna, de tényleg… Boromir meg mindig mindent karddal oldana meg. Először levágja az Ellenséget, oszt utána kérdezi, mit is akart. Igen vitéz legény, csak az ármányon nem lát keresztül… mi lesz ottan, ha ezek bémennek abba az elátkozott országba…
Lothírielnek halvány fogalma sem volt, mi lesz, de már szinte zúgott a feje a jóasszony megállíthatatlan fecsegésétől. Féltette kedves rokonait. A fiúk szívesen játszottak vele, mikor még kislány volt. Hagyták magukat legyőzni mindenben, és megtanították lovagolni meg vívni unokahúgukat. A cserfes, örökké kócos fekete kislányból azóta szépséges ifjú hölgy lett, aki lopva már megnézte a férfiakat. Sajnálta, hogy Boromir túl közeli rokona, mert nagyon tetszett neki a férfi. Viszont gyakran álmodott egy szőke harcosról is, és babonásan hitte, hogy találkozni fog vele…
A Helytartó sokára tért vissza; sápadt volt és kimerült, de az arca dacos elszántságot tükrözött.
- Holnap éjjel megindul a támadás – mondta fakó hangon. – Hogy mikorra érnek ide, az leginkább a külső védelemtől függ.
- Kimegyek az embereimmel Osgiliathba… - ajánlotta Imrahil.
- Nem, rád itt van szükség. Nem forgácsoljuk szét az erőinket – a nazgûlokat úgysem tarthatja fel sokáig az osgiliathi helyőrség.
Mindenki döbbenten meredt a Helytartóra. Azért ez már sok! Honnan tudja, hogy a Fekete Lovasok idejönnek? És hogy van mersze nevükön nevezni őket?
- Készüljetek – vetette oda nekik Denethor, mit sem törődve az általános sugdolózással. Sohasem magyarázkodott, most sem fog…
- Meddig bírhatunk egy ilyen támadást? – kockáztatta meg Forlong. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az Úr valamiképpen kikényszerítette a támadást, előbb, mint ahogy Szauron akarta volna.
- Amíg nem jön Rohan, valahogy ki kell bírnunk. Ezt a Várost még sohasem vették be, és most sem fogják. Nem, amíg mind harcolunk!
- De azt beszélik, Rohanban nagy bajok vannak a királlyal… - kotyogott közbe Ioreth.
Vajon a szemük káprázott, vagy a Helytartó csakugyan elfojtott egy mosolyt?
- Már nincsenek. Különös dolgok történtek ott az utóbbi napokban…
Természetesen mindenkit evett a kíváncsiság, de a Helytartó nem ítélte megfelelőnek az időt, hogy beszámoljon Vasudvard pusztulásáról. Utasításokat osztogatott, és megkezdődött az éber várakozás az Ellenségre. Különös homály kúszott a Város fölé, lassan, alattomosan, és az emberek szívébe nyugtalanság költözött.

- A fiaimnak mindenekelőtt idő kell, és szabad út – mondta később Denethor, mikor már Imrahil és Forlong maradt vele. Bort töltött mindkettőjüknek. – Kockázatos a tervem, de ez az egyetlen esélyünk. – Gondterhelt arccal ereszkedett a székébe, és folytatta. – Azért mentek, hogy megsemmisítsék a Gyűrűt. El kell vonni róluk Szauron figyelmét.
A két férfi rosszalló pillantást vetett rá; „minek kell mindent a nevén nevezni?”, de nem szóltak.
- A támadás azért indul meg, mert azt hiszi, nálam van. Életemben először talán sikerül lépre csalnom. Ha kitartunk, amíg a fiaim eljutnak a Végzet Hegyére, és a Gyűrű megsemmisül, Szauron búcsút mondhat a hatalmának.
- Ez csakugyan veszélyes… - dörmögte Forlong. Régen látta már a Helytartót ilyennek. A harci kedv végre felrázta eddigi borúlátásából. – Elmondod végre, Uram, hogy mi a helyzet Rohanban? Ha mindent tudsz, talán ezt is tudod.
- Vasudvardot letarolták, Szarumán orkjai pedig az utolsó szálig ott maradtak a Helm-szurdokban.
- Hogy lehetséges ez? – kapta fel a fejét Imrahil.
- Hallottatok már az entekről?
- Hogyne, dajkamesékben… - morogta a bajusza alatt Forlong. – Csak nem azt akarod mondani, hogy még léteznek? Azt beszélik, hogy amikor a doriathi tündék a törpökkel harcoltak, a fák hatalmas pásztorai beleavatkoztak a csatába. Amolyan tündelegenda, mint a többi…
- Azok egytől egyig megtörténtek! – utasította rendre a Fejedelem a terebélyes harcost.
- Ti nem láttátok, mit műveltek Szarumán hordái a Fangornban… - mondta Denethor. – Maguk a fák is életre keltek, és a Kürtvárhoz vonultak. Ismerhettek, tudjátok, hogy nem szoktam tréfálni.
- Rendben, elhisszük az enteket… - sóhajtott Forlong, bár látszott, hogy még kételkedik. – Na és Théoden király? Évek óta nem tudott irányítani… hogy került sor egyáltalán a csatára?
- Úgy, hogy a hitvány tanácsadóját levágták, és végre rádöbbent, miféle játékot űztek vele. A Kígyónyelvűnek az lett a veszte, hogy túl tolakodó volt… egy hölggyel szemben. Csakhogy a leányt kemény fából faragták, és megismertette a kardjával a gazembert.
- Szívesen megismerném azt a harcias menyecskét… - mosolyodott el Imrahil. – Ha ilyen vitéz, talán még a csatába is eljön. Csak jöjjenek mihamarabb… mert ha késlekednek, cudar világ lesz itt.
- Egy dolgot nem fontoltatok meg, uraim… - szólt aggodalmasan Forlong. – Mi lesz, ha nem sikerül nekik eljutni a Hegyhez? Ezer veszély leselkedik rájuk…
Denethor komor pillantást vetett rá.
- Ha nem sikerül, Gondor elbukik. Viszont ha nem tennénk semmit, ugyanúgy elbukna… így legalább valami halvány reményünk van. És én hiszek benne, mert nem merek belegondolni, hogy mi lesz, ha… - megremegett a hangja, és gyorsan elfordult. – Vissza kell térniük… mert ha elveszítem őket, abba belehalok.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére