Élő legendák

A Negyedkor 514. évében már úgy látszott, beteljesedett a tündék jóslata: elkezdődött az Emberek Kora. Már csak kevés tünde, törp vagy hobbit maradt Középföldén, hogy a többi beszélő lényről ne is ejtsek szót. Mivel nem volt, aki emlékeztesse őket, az emberek kezdték elfelejteni, hogy a legendák Szauronról, a hobbitokról, a Fehér Tanácsról és a régi hősökről a valóságot mondják el. Így gondolkodott Númenel is, Elesszár király dédunokája, Gondor leendő ura.
Ám az apja, Aureru, akinek még voltak emlékei Aragornról és Arwenről, valahogy el akarta magyarázni neki, honnan van az ő uralmuk, miért hosszabb az életük, mint a legtöbb gondorié. Csakhogy Númenel továbbra sem hitt Númenor vagy az eldák létezésében, ezért apja úgy döntött, elküldi Mordor kapuihoz, annak a pusztulásnak a nyomaihoz, amit nem okozhatott emberi kéz.
Númenel elindult, hitetlenkedve ugyan, olyan kísérőkkel, akik mind hittek a legendákban, de szeretett volna világot látni. Már közel jártak, mikor orkok támadtak rájuk. A legtöbben kardjukat se tudták elővenni, de Númenel nem tudta, kik ők, milyen erősek, nem bénította meg a félelem. Mégis vesztettek volna, ha nem bukkan fel néhány különös ruhájú, magas alak, akikkel sikerült elkergetniük az orkokat.
- Kik vagytok?- kérdezte egyikük.
- A nevem Aureru fia Númenel. Köszönöm, hogy segítettek.
- Már hallottunk rólad- mosolyodott el az idegen.- Te vagy Elesszár király leszármazottja, aki nem hisz bennünk.
- Miért mondod ezt?
- Azért, mert mi tündék vagyunk.
Númenel ösztönösen hátralépett, a kísérői pedig megilletődött felsóhajtottak.
- Hát igaz- állapította meg a tünde.- Elesszár sarja nem hisz a létezésünkben.
- Az apja Mordor kapujához küldte, hátha az meggyőzi- jegyezte meg a herceg egyik társa.
A tünde megértette a ki nem mondott segélykérést. Hátrasimította a haját, és a fülére mutatott.
- Ez sem győz meg?
- Furcsa- állapította meg Númenel hűvösen, bár ezzel csak a megdöbbenését próbálta palástolni.- De a legendák szerint a tündék már rég elhajóztak.
- Nem mind. Mi például még be akartuk járni Középföldét, utána… utána valóban elhajózunk. De azt hiszem, nem ártana, ha előtte még elkísérnénk titeket, hátha újabb orkokkal találkoztok. A nevem Celentar.
Az ork szó hallatán Númenel vágott egy megvető fintort, de a segítséget elfogadta. Akárki volt az idegen, a harcban már bizonyított.
Az elkövetkező néhány napban Númenel megpróbálta gyorsabbra fogni az iramot, mert kezdett elege lenni abból, hogy a társai és a tündék
egyfolytában csak a legendákról beszélnek.
- Három tünde asszony vére folyik az ereidben, mégse hiszed, hogy léteztek?- kérdezte egyik nap a tündék vezetője Númenelt.
- Elhiszem, hogy léteztek, hogy szépek voltak, mint a tündék, de hogy tényleg tündék lettek volna...
- Elrond sarja így beszél- csóválta fejét a tünde.- Akkor miért hosszabb a te rokonaid élete, mint a legtöbb emberé, aki Gondorban él?
Númenel hallgatott, és Celentar tudta, hogy cél ért. A többit már elintézi Mordor látványa.
Amikor elértek a Mordor előtti síksághoz, a herceg iszonyodva kiáltott fel.
- A fehér fa letört ágára! Mi történt itt?
- A csata nem itt volt- mondta a tünde csendesen.- De ezt a helyet Szauron tette tönkre.
- Ilyen pusztulást nem okozhatott emberi kéz- motyogta Númenel apja szavait.
- Még most is csak legendának tartod a létezésünket?
Númenel nem válaszolt. Magába roskadva nézte a tönkrement, beteg tájat. Hallgatag volt, míg Mordor kapujáig értek. Nem javult akkor se, mikor újra Ithiliába értek. Celentar ekkor így szólt hozzá:
- A legendáknak szörnyű nyomai vannak, Númenel, mert az Ellenség sok gyászt és fájdalmat okozott. De ugyanabban az időszakban élt Gandalf, Zsákos Frodó, és az őseid: Elrond és Elesszár. Az ő nyomaik kevésbé feltűnőek, de megtalálod őket Minas Tirithben is. Hidd el, amit a régi korokról mesélnek, de ne szomorodj el tőlük, mert a Sötétség erős volt, mégis legyőztük.
- Vissza fog jönni az, ami ezt tette a földdel?- nyögte ki végül Númenel.- Senki sem tudja, mi lett vele. De ha visszajön, már nem lesznek itt azok, akik tudnak ellene harcolni. Az embereim már az orkoktól is halálra rémültek.
- Nem jön vissza, Númenel, de lesz majd más Ellenség. Ám az egyetlen beszélő lény, aki itt marad, az ember lesz. Az új Ellenség is az emberi fajból fog származni.
Númenel bólintott, jelezve, hogy megértette.
- A csillagok fénye óvjon utadon, Aureru fia Númenel- mondta ekkor Celentar.- A feladatunkat befejeztük, és nem szeretnénk bemenni a városba- nem állta meg, hogy ne tegye föl a kérdést-. Most már hiszel bennünk?
- Igen- mosolyodott el a herceg.- Bár az orkokban nem szeretnék hinni. A csillagok fénye vezessen az utadon Valinorba, Celentar.
Sokáig nézett az ellovagoló tündék után, aztán ő is elindult. Elindult, hogy belőle is legenda váljon.