Amroth, a tündeherceg elgondolkodva nézte fehér hajójáról a Dél felé eső Belfalas fövenyes partjait, és a környezetükből kirívó ezüstös sziklák csoportját. Már több mint egy hónapja várta jegyesét, Szép Nimrodelt, hogy végre a nyugodalmas Amanba hajózzanak. Itt a Morthond torkolatában fekvő déli kikötőben beszélték meg az oly régóta áhított találkozót, és a tünde szíve egyre nehezebb lett az aggodalomtól szerelme késedelme miatt. Csak egy hajszál választotta el attól, hogy feldúltan keresésére induljon, arra gondolva, mennyi baj érhette a hosszú úton. Hallotta a többi tünde morgolódását, és egyre dühösebbé vált. Egyikük sem értette meg, miért kell ily sok időt elvesztegetni, és egyre többen elindultak volna már, itt hagyva Középföldét, a gondokat és Nimrodelt. Amrothnak egyre nehezebb volt maradásra bírni őket, ezért egyre többet barangolt az Ered Nimrais lábánál elterülő erdőkben, ahonnan kedvese érkezését várta, hátha összetalálkozik vele s kíséretével.
Egy nap, ahogy a fák között sétálgatott, vízcsobogást hallott, majd észrevett egy roskadozó kőkunyhót, és előtte egy öregembert, aki furcsa szerszámokkal egy fémdarabot alakítgatott éppen. Mellette egy apró kovácstűzhely, mely már felizzítva várta, hogy valami munkája akadjon. A házikó mögött egy szikla alól apró forrás bukott elő, majd patakká nőve ki magát a tűzhely mellett elszaladva eltűnt egy vadrózsa-bozót mélyén. A herceg közeledtére az öreg felnézett, és fogatlan, ámde barátságos mosolyt csillantott Amroth felé:
- Üdvözöllek Bar Galenban, idegen! Látom, a szépek népéből való vagy, és csodálkozom, mert úgy tudtam e környékről egyet kivéve mindegyiktek eltávozott. Tán csak nem lemaradtál a Fehér Hajókról?
- Te is légy üdvözölve, bölcs öreg, nevem Amroth. Nem maradtam én le semmiféle hajóról, az enyém még a kikötőben vesztegel. Jegyesemet s kíséretét várjuk, azért is járom az erdőt, hátha elébe kerülhetnék. Nem hallottál felőlük?
- Nem, sajnálom. De nemsokára itthon lesz apám, ő sokat jár az erdő fái közt, talán ő segíthet.
- Apád?- kérdezte meglepődve a herceg- Igen életerős öreg lehet, ha még mindig cserkel az erdőn.
- Majd meglátod, milyen életerős.- kuncogott az öreg- Gyere, addig is, míg megjön ülj le, pihenj meg, s egyél, igyál.
Azzal rögvest cipót, sajtot és finom vörösbort vett elő, s nekiálltak falatozni. Az öreg épp mesterségének ördöngösségeit mesélte vendégének, mikor jókedvű énekszó mellett egy óriási farkaskutya és egy tünde férfi lépett elő a patakparti bokrok közül.
Az öreg rámosolygott, s köszöntötte:
- Üdv néked, apám! Kellemes utad volt?
- Üdv Curubor, igen, remek. Rengeteg újat tanultam az erdőtől ma is, de már vágytam az Eithel Lalaith itthoni friss vize után. Néked is üdv idegen, remélem fiam méltó fogadtatásban részesített.
- Üdvözöllek, nevem lórieni Amroth herceg. De nem igen értem, családotok miként lehet ily furcsa. Megvallom, zavart vagyok, és ha nem tolakodás kérésem, kérlek, világosíts fel!
- Curubor a nevelt fiam.- nevetett fel a férfi- Én Celebrist vagyok, Celebrimbor fia, tán az utolsó az eriadori nolda kovácsok közül. Mikor Sauron árulása után a kovácsok szétszéledtek, én ide menekültem, és itt élek azóta is. Nem rég (persze csak az én életemmel mérve, hiszen eltelt azóta már vagy hetven év) összetalálkoztam egy asszonnyal, aki hétéves kisfiával vándorolt az erdőben. Férjét megölték a kalózok, ő épp hogy csak el tudott menekülni. Befogadtam őket, majd beleszerettem az asszonyba. A fiút Curubornak kereszteltem át, mert nagy érdeklődést tanúsított mesterségem iránt. A feleségem úgy tíz éve hagyott itt, már igen öreg volt, de friss, és haláláig tettre kész. Remek család voltunk, de már a fiam is megöregedett. Lassan mindenki itt hagy, akit valaha szerettem. Egy leányom ugyan született, Meldis, de ő pár éve eltűnt, gyanítjuk a tengerbe veszett. Ez az eldák átka: gyászunk örökkévaló, mert emlékezetünk is örök. Szóval ez családom kissé szomorú története, bocsásd meg, ha untattalak. Már rég nem beszéltem erről senkinek.
- Egyáltalán nem untattál, hiszen én kértelek, hogy meséld el.- válaszolta Amroth, de Curubor közbeszólt:
- Vendégünk azért járt erre, mert jegyesét, s kíséretét keresi, kik nem érkeztek idejében a nagy utazásra. Úgy gondoltuk, hátha te láttad őket, mond hát, így van-e?
- Nem láttam senkit, sajnálom, egyedül kóboroltam az északi csalitosban, és még az állatoktól sem hallottam, hogy járt volna ott valaki. Nem tudom, merre lehetnek, hiszen én egész Bar Galenből hallok híreket.
Amroth igen elcsüggedt, mikor ezt hallotta, és félelem szorította össze a szívét. Mi történhetett? De Celebrist bíztatta:
- Amroth, reménykedj! Ma megszállsz nálunk, és holnap együtt indulunk megkeresni őket. Ha Bar Galenban vannak, megtaláljuk jegyesed karavánját.
Azzal betessékelte vendégét a házba, majd mikor Curubor is utánuk jött, leültek a kandalló elé a kényelmes párnákba, és sokáig beszélgettek a táncoló lángokat nézve. A tündeherceg úgy érezte, új barátokra akadt, még ha ily különös körülmények között is, és ez megmelengette a szívét, de mégis mikor egyedül maradt, Amroth kétségek között hánykolódva szemlélte ágyáról a fák között kandikáló csillagokat.
Másnap nekiláttak a keresésnek, és egész nap a kora őszi erdőt járták. Celebrist az állatokat is segítségül hívta, hűséges farkaskutyája, Coldraug pedig nyomok után kutatott, este mégis eredménytelenül tértek meg szállásukra. Így telt a másod-, majd a harmadnap is, de negyednap reggel Celebrist azzal ébresztette Amrotht, hogy nem indulnak el a keresésre.
- Túl soká voltál távol hajóidtól hercegem, én a helyedben ellenőrizném, a társaim nem akarnak-e itt hagyni türelmetlenségükben. Mert ami neked fontos, nekik nem jelent semmit, és ki tudja, mi jár az eszükben most, hogy nem vagy velük.
A herceg belátta, hogy barátja bölcsen szólt, és nekikészült a visszaútnak a Déli kikötőhöz. Curubor ellátta élelemmel az útra, és egy általa készített köpenyt ajándékozott neki, mely az egyre hűvösödő éjszakákban jó szolgálatot tehetett. Érzékeny búcsút vettek, majd a herceg elindult Celebristtel az oldalán, mivel ő elkísérte egy darabon. Mikor a nap a delelőre hágott, Celebrist megállt, és így szólt:
- Itt, barátom, elválnak útjaink, nekem vissza kell fordulnom. De ne aggódj, míg te néped bírod maradásra, én addig is járom az erdőt, és keresem jegyesedet. S ha lenyugtattad embereid, visszavárunk, tudd, ajtónk mindig nyitva áll előtted.
- Köszönöm! -válaszolt Amroth- amint lehet, élni fogok vendégszeretetekkel. Most pedig búcsúzom- mondta, de Celebrist megállította:
- Még egy szóra csak, aztán a Valák kegyelmére bízlak. Kérlek, fogadj el tőlem egy ajándékot. - szólt, azzal előhúzott egy gyönyörű, ezüsttel kivert fadobozkát, s Amroth kezébe adta. Mikor a herceg kinyitotta, elállta a szava a csodálkozástól. Egy apró, női mithrill-gyűrűt látott, melynek áttört, indás motívumai közé ékelve egy színejátszó ismeretlen drágakő volt foglalva. Még soha nem látott ehhez fogható ékszert, és már vissza is akarta utasítani, mikor a másik közbeszólt:
- Ezt a gyűrűt a lányomnak készítettem, hogy az ő ujját ékesítse, ha majd megtalálja a férfit, aki boldoggá teszi. A Szeretet Gyűrűjének neveztem el, azaz Melyanak, beleöntöttem minden tudásomat, és szeretetemet. A kő a szintén általam készített Ninniamir, maga is a szeretet sokszínűségét, változékonyságát jelképezi, de könnyen megfénytelenedik, ha méltatlan meri az ujjára húzni. Kérlek, fogadd el. Te jó, s igaz ember vagy, a választottad is biztos az, add neki a gyűrűt jegyajándékul, hogy beteljesítse végzetét. A lányom nincs már e világban, hogy hasznát vehetné...
- Rendben, elfogadom, - szólt Amroth- és segítségével a szeretet erejével fogunk uralkodni kedvesemmel. Most pedig vegyünk búcsút, ha nem is örökre, drága barátom.
- Varda vigyázza utadat, barátom! - köszönt el Celebrist, majd megfordult, és a szokásos énekszó mellett hazafelé indult.
Amroth harmadnapra ért a kikötőhöz, még épp időben ahhoz, hogy megállítsa készülődő társait, de látta rajtuk, hogy már nem soká képesek várni, hisz beköszöntött az ősz, és hamarost számítani lehetett az őszi viharokra, ami megnehezítette a hajózást. Mindent elkövetett a kedélyek lecsillapítása érdekében, és időleges nyugalom volt a jutalma.
Azon túl gyakran ellátogatott Celebrist és Curubor házikójába, előre látó módon lóháton. Mindig reménnyel a szívében érkezett, hogy hírt hall Nimrodel felől, és csalódottan indult vissza.
És megjöttek a viharok, amik hevessége egyre inkább emlékeztetett az eljövendő téli viharokéra, és reggelente a fűvel együtt Amroth szíve is deresen ébredt, de kitartott elhatározása mellett, hogy szerelme nélkül nem hagyja el Középföldét.
Majd egy hajnalon, mikor a hosszú éjszaka még nem engedte ki szorításából a világot, Amroth kiáltozásra ébredt, és furcsának találta a tenger morajlásának hiányát is, nem hallotta a partokon megtörő hullámok zaját. Felugrott, s fölrohant a fedélzetre, és látta, hogy maga körül az óceánt, viszont a partot sehol. Őrülten kiabálva vonta kérdőre társait, akik közönyösen néztek arcába:
- Majd fél évet vártunk miattad, és nem akarunk még felet várni, mire a tenger újra hajózható lesz. Nimrodelről semmi hír, bizonyosan meghalt, te is fölöslegesen várakoztál a partot fürkészve. Tegnap úgy döntöttünk, éjjel vitorlát bontunk, nem veszteglünk itt tovább.
- Áruló kutyák!- kiáltotta magából kikelve Amroth- Én megfogadtam, nem kelek át a tengeren Nimrodel nélkül! - szólt, azzal a meglepett tündék orra előtt felugrott a hajó korlátjára, s a tengerbe vetette magát, majd úszni kezdett a pirkadó nap felé, bár földet nem látott. Nem törődött népe izgatott kiáltásaival, akik a már Valák által irányított hajóról tehetetlenül nézték hercegük küszködését a hullámokkal. Ők soha többé nem hallottak róla, számukra elnyelte őt a tenger...
Egy ifjú tünde lány a sziget partja mentén evezett kis ladikjával, mikor megpillantott egy úszó fatörzset, majd ahogy jobban megnézte, ijedten vette észre, hogy egy férfi csüng róla eszméletét vesztve. Minden erejével odaevezett, és nagy nehézségek árán a csónakjába húzta a félholt tünde férfit, majd kievezett a partra. A sekély vízbe érve kiráncigálta a lélekvesztőből, és vonszolni kezdte kifele a vízből, azon gondolkozva, hogyan hívjon gyors segítséget a beteg férfihoz. Nagy nehezen a partra ért vele, lefektette a homokos fövenyre, és kétségbeesetten hajolt fölé, megnézni, hogy él-e még. Majd ijedten hátraugrott, mert a tünde hirtelen kinyitotta szemét, és tiszta tekintettel nézett reá:
- Ki vagy?- a hangja erőtlenül csengett.
- Gaerwen vagyok! Nyugodj meg, uram, hívok segítséget.
- Ne menj, kérlek, úgyis meghalok. Amroth a nevem, herceg voltam népem közt, és most elárulva halok meg. Mégis segíts nekem! -szólt, azzal elővett egy dobozkát, ami ezüsttel volt díszítve. - Íme, ez a doboz rejti Melyat, a Szeretet gyűrűjét, benne a színejátszó Ninniamírral. Nimrodelnek, a jegyesemnek szántam, aki lemaradt Nyugatra induló hajónkról. Kérlek, keresd meg őt, és add át neki, hogy beteljesüljön a gyűrű sorsa, s szeretetet oszthasson tündék és emberek közt.
- De hol találom meg őt? - kérdezte elképedve Gaerwen.
- Menj a Fehér-hegység lábánál lévő erdőségbe, keresd az Eithel Lalaitht. Ott kérdezd Celebristet és Curubort! -válaszolt a férfi- Add át nekik búcsúmat... Nimrodelnek meg örök szerelmem jelképét. Kérlek teljesítsd utolsó kívánságom! Kérlek... -suttogta még Amroth, majd sóhajtott egyet, s lecsukta szemét. Nem is nyitotta ki soha többé.
Gaerwen bánatosan állt kezében a dobozzal, megérintette a férfi szomorú sorsa. Majd a kis tartóra esett a pillantása, és lassan kinyitotta. Még soha nem látott ilyen csodálatosat, gyönyörködtette az ékszer visszafogott szépsége.
- Melya, Nimrodel szeretet gyűrűje... - suttogta, majd a ruhájába rejtette a dobozkát, és futva a sziget belsejében fekvő védett faluba sietett, hogy Amrothnak illő temetést, magának segítséget kérjen.
A falu főnökasszonya, Farandis találta meg őt kísértetiesen hasonló körülmények között, mint ő a balsorsú herceget. A nő nevezte el Gaerwennek, mert a tengerből jött, és mivel nem emlékezett a szerencsés megmenekülése előtti időre, de még a nevére sem, szívesen viselte.
Nehéz volt megszoknia, hogy míg körülötte az eltelt évek alatt mindenki öregedett, ő tünde lévén nem igen változott, de belenyugodott idővel, megtanult élni vele. Furcsává tette azonban még, hogy vörös hajú és kék szemű volt, amire tudomása szerint (hallomásból) az Elsőszülötteknél még nem volt példa. Az évek alatt megszerette a falulakókat, és otthonának érezte a szigetet, amit Harlothnak neveztek, és Gondor fennhatósága alá tartozott. Ezen kívül nem sokat tudott a külvilágról, mert nemigen hajóztak ki a közeli szárazföldre, nem érezvén biztonságban magukat. Most mégis erre kényszerült, mert kötötte a haldokló kívánságából áradó erő és szomorúság.
Folyt. köv.
