ARDENIS, a BOSZORKÁNYLÁNY (EGY ÉLETRAJZ FOLYTATÁSA)

1 rész



Halk léptekkel sétált a fák alatt Lórienben egy tünde lány. Tudta, hogy el kell mennie, de még nem akart elindulni. Hallgatta a fákat és egyre jobban elszomorodott. A fiatalok dicsőségről, hatalomról, boldogságról suttogtak neki. Ám az idősebbek csak sóhajtoztak, ők nem a boldogságról, hanem a végelmúlásról beszéltek:
- Végünk örökre, elfejtenek, az a sok szép, amit mi teremtettünk mind megszűnik. A tündék elmennek, itt hagynak minket, öregszünk, s végül elsorvadunk a bánatban, és a magányban. -szóltak mind.
Ardenis azonban tudott már erről, és nem szerette hallgatni, mert tudta, hogy ő hallhatatlan, fegyverrel sem lehet megölni. Tudta, hogy végig fogja nézni népe eltűnését a világból, de nem hallhat meg, mert ő maga sem tudta megölni önmagát. Boszorkány volt. Thingol, és Melian lánya, de különlegessége miatt apja félt tőle, és nem akarta, hogy sokan tudjanak róla. Így aztán feltűnés nélkül élt Beleriandban, s majd később, de már nyíltan Lórienben. Külsejéről is szót kell ejtenünk, mert az sem volt hétköznapi. Derékig leomló, hosszú, hullámos fekete haj, középmagas termet, és csillogó sötétzöld szem, ami mindig fénylett, még akkor is, ha nem vetődött rá fény. Ez utóbbi tette különlegessé, mert a tündéknek kék, vagy szürke szeme volt, de zöld senkinek sem. Meg, aztán senki nem tudott a szemébe nézni se, soha. Ő volt tehát Ardenis, akit azért küldtek ide a jövőből, hogy szebbé tegye a világot, segítsen a jóknak. Most is sietett az Anduinhoz, mert Aragornnak kellett segítenie. Azt azonban nem közölték vele, hogy Aragorn mennyi idős...
Meglepődött hát, amikor az Anduin mellé érve találkozott egy (emberével mérve) 15 éves gyerekkel. Gondolkodott egy darabig, de aztán úgy döntött, jobb, ha láthatatlan marad. A fiú csak állt a vízesésnél, és hallgatta a csobogást. Látszott rajta, hogy akar valamit, de nem tudja elérni, és ezért szomorú. Ardenis megpróbált belemenni a gondolataiba, hogy segítsen neki, mert csak így tudta kitalálni, mit szeretne. Amit ekkor tapasztalt, azon nagyon meglepődött. Aragorn akaratereje olyan erős volt, hogy nem lehetett belemenni a gondolataiba. Ez tündéknél nem lett volna meglepő, de egy embernél, ráadásul a hamadkorban...
Na jó, ez így nagyon üdvös, de hogy segítsen, ha nem tudja, miben kell. Nincs más hátra, meg kell mutatnia magát Aragornnak. Még mielőtt azonban bármit is tehetett volna Ardenis, nyílvessző suhant, és Aragorn, akit a szíve táján talált a vessző belezuhant az Anduinba.
Most mit tegyen? Ugyan meghalni nem tudott, a sebek neki is fájtak, és semmi szüksége nem volt arra, hogy lenyilazzák. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy láthatatlan, így az orkok nem fogják lőni, mert nem tudják, hogy ott van. Lenézett a vízre, de amit ekkor látott (azazhogy nem látott), attól nagyon, nagyon megijedt. Aragorn vagy elsüllyedt, vagy elvitte a víz, de mindenesetre nincs sehol.
Nagy gondban volt, mert érezte, hogyha Aragorn meghal, az egész Középfölde pusztulását jelentheti. Elindult hát megkeresni. Pár centivel a víz fölött lebegve kutatott, és hamarosan meg is találta a fiút, amint egy fadarabon aléltan vitte az ár. Gyorsan megállította, meggyógyította a sebét. Sejtette, remélte, hogy Aragorn-t meg fogják találni, így hát magára hagyta.
Következő útja Bakacsinerdőbe vezetett. Hosszú út állt előtte, hiszen az Anduintól Bakacsinerdő igencsak messze van, és ő itt nem használhatta varázserejét, aminek segítségével pillanatok alatt jutott el egyik helyről a másikig. Vágatott hát eszeveszetten Rhovanionba. Mikor az erdő határához ért, találkozott Radagasttal. Radagast így köszöntötte:
- Üdv Ardenis! Gandalf barátom már vár téged Thranduil csarnokaiban. Siess oda!
-Rendben. De van ennek a Gandalfnak más neve is?
- Van-mondta a mágus.-Gandalfot Valinorban Olórinnak hívták. Ezt a nevét ismered?
- Természetesen ismerem. Vágytam már találkozni véle.
- Köszönöm a segítségedet, már megyek is. Namarie!- Ezzel Ardenis elvágtatott Thranduil palotája felé, de, hogy ott mi történt vele, az már egy következő részbe tartozik.