Gondolatok

Sztem azért, mert mindannyian félünk az ismeretlentől...
Ha nem olyan az illető, mint mi, akkor már nem érzünk biztos talajt a lábunk alatt, nem tudjuk hogyan álljunk hozzá. Egy másik világ az övé, amit mi nem ismerünk, s bizonytalanná válunk tőle, vagy csak szimplán nem tudjuk kezelni...
S egy új világot megismerni, pedig nem kis munka, s nem megy egyik percről a másikra. Ezt pedig nem vállaljuk el bárkiért...

Phaedra/Namarie írta: szerintem azért karajuk megváltoztatni a magunk ízlésére a másikat, hogy ezáltal kiszámíthatóbbá váljon, könnyebben kezelhessünk, vagy roszs estben, hogy könnyebben uralkodhassunk rajta.

Hát ez elég erős meglátás sztm... pontosabban erősen van fogalmazva... ezért jó az olyanoknak akik nem teljesen különbözőek...

Ellana írta: Van valami, ami már rég óta foglalkoztat: miért akarjuk feltétlenül átformálni a másikat? Beszélünk arról, hogy fogadjunk el mindenkit olyannak, amilyen, közben erre nem vagyunk képesek. Akiben valami nem szimpatikus, azt meg akarjuk változtatni, úgy, hogy nekünk tetsszen. Nem akarok ilyen lenni, de ez alól sajnos én sem vagyok kivétel. Miért nem tudjuk meg tenni, hogy ha valaki nem szimpi, akkor nem beszélünk vele, de meghagyjuk olyannak, amilyen. Végül is, lehet, hogy ő pont úgy érzi jól magát...

hát.. az utóbbi mondatothoz: lehet, hogy ő nagyon nyomorultul érzi magát, maikor utálatos másokkal, d evalamit így vezet l.

szerintem azért karajuk megváltoztatni a magunk ízlésére a másikat, hogy ezáltal kiszámíthatóbbá váljon, könnyebben kezelhessünk, vagy roszs estben, hogy könnyebben uralkodhassunk rajta.

Versben a szeretetről:

"Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak."

...és még jöhetne néhány egyéb is József Attilától...

Van valami, ami már rég óta foglalkoztat: miért akarjuk feltétlenül átformálni a másikat? Beszélünk arról, hogy fogadjunk el mindenkit olyannak, amilyen, közben erre nem vagyunk képesek. Akiben valami nem szimpatikus, azt meg akarjuk változtatni, úgy, hogy nekünk tetsszen. Nem akarok ilyen lenni, de ez alól sajnos én sem vagyok kivétel. Miért nem tudjuk meg tenni, hogy ha valaki nem szimpi, akkor nem beszélünk vele, de meghagyjuk olyannak, amilyen. Végül is, lehet, hogy ő pont úgy érzi jól magát...

"Bármennyi gonoszságod, balgaságod
Nem is súrolja tiszta mélyedet.
Ha szövevényed és kérged lehámlott,
Kiáll, mint pőre szirt, a szeretet.

Weöres Sanyi bácsi küldi..

Nos, bár nincs racionális definícióm a szeretetre, nekem miheztartás végett kiválóan megfelel az Újszövetség (Jézus példabeszédei, avagy a Szent Pál-féle Szeretet-himnusz is)...

Igen, de a szeretet segít elfogadni a tökéletlenségeket... , sőt kötelességévé teszi ezek elfogadását.

Az embernél, aki tökéletlen, a tökéletlen elfogadása magától értetődő(kéne, hogy legyen), és nem állhat úgy hozzá, hogy ezzel szívességet tesz, ami pedig ebben a definícióban valahol benne van. A szeretet nem a tökéletlenségekről szól.

Siss: ott a pont

Gandalf írta: Az, hogy egy dolgo tudatos csak annyit jelent, hogy tudatában vagyok

Szvsz ha azt mondod mondjuk, hogy tudatosan leülök tanulni, akkor igenis én akarom, és én irányítom a cselekvést. Nem kéne ezt a szót ebben a contextusban más jelentéssel használni.

Theia írta: magam számára felállított korlátok is csak azért vannak, hogy aztán felrughassam őket és újakat állíthassak a helyükbe

Ez így van és én értettem miket mondtál...ne aggódj.

[hú ma kicsit sok belőlem azt hiszem....]

Cicaful írta: Tehát tapasztalat útján tudtam meg én is ezt - előtte én is ugyanazt gondoltam, amit Te. No nem azt mondom, hogy ez a pont mindenkinél eljön - de nem szabad egyértelműen kizárni, mert arra Te magad mehetsz rá - és azt hiszem annak nincs túl sok értelme.

Ezzel nagyon egyet értek... Au, ez kezd olyan felnövök-feelinges lenni. Kicsi koromban azt httem, hogy húdemilyenegyszerűisazélet, majd iskolába járok, okos leszek, megszeretek valakit, ő is engem, olyan állásom lesz, amit szeretek, boldog családom lesz nagy házzal, majd nem ordítom le a gyerkőim fejét, amiért nem mosták el maguk után a tányért, és a többi... Aztán (jah, a komoly 18 évemmel) lassan rájövök, hogy ez mind szép és jó, de nagyon nem így működik... Hogy szép gondolat, hogy csak az kell, hogy szerethessek valakit, hogy soha nem fogom hagyni, hogy az észérvek győzzenek az érzéseimmel szemben... Aztán lassan rájövök, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Az mind szép és jó, hogy valamit ilyen szépen elképzelek, de ez még nem garancia arra, hogy így is lesz. Sőt, lassan már azt is kezdem elhinni, hogy a magam számára felállított korlátok is csak azért vannak, hogy aztán felrughassam őket és újakat állíthassak a helyükbe. Anno komoly gondot okozott, amikor ezekre rádöbbentem.. Hogy mégsem tudok az az ember lenni, amit elképzeltem magamnak... De alapjában véve ez a válozás nem feltétlen negatív, ha az ember szembe néz a dolgokkal, sokat tanulhat belőle... És szvsz az is csak sablon, hogy "az okos ember más kárán tanul", hiába mondja a húdetapasztalt hetven éves nagyi, hogy mit tegyek és mit ne, szükségem van a _saját tapasztalataimra ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok.
Uhh... Mondja valaki, hogy érti, miről írok itt össze meg vissza, mert kezdem azt hinni, hogy csak én tudom követni saját magamat

_Phelan_ (Caranthír) írta:

Vannak pontok ahonnan akármi van, magamnak én kell, hogy a legfontosabb legyek, mert különben belepusztulsz.

Cicaful: Szerinted... szerintem nincs.. és van még pár ember akinél nincs... sokan gondolják, úgy hogy érzelmi kapcsoaltban azésszerűség nem elfogadható... én is tudo khajlani erre pedig eléggé tudatos ember vagyok. De igenis tudok olyan helyzetet amire sokan azt mondanák, hogy azt már nem... én mégis...

Az érzelmi kapcsolat alatt mit értesz? Szerintem ha már kapcsolatról beszélünk, az egyértelműen vonja maga után, hogy az érzelmi. (Itt nem az olyan kapcsolatokra gondolok, hogy lemegyek a közértbe és beszélek három mondatot a pultos nénivel. ) Nem értek egyet azzal, hogy a szeretet tudatos lenne, esetleg észérvekkel lehet befolyásolni, de ehhez is idő kell és szvsz ez önbecsapás. Persze, "megszerethetsz" valaki hosszú idő alatt szándékosan, ha igyekszel a számodra pozitív dolgokra gondolni és elhitetni magaddal, hogy valóban szereted az illetőt (barátság/szerelem egyaránt), de ez nem stabil érzés. És mivel tökéletes kapcsolat nincs, emberek vagyunk, természetes, hogy minden kapcsolatban akadnak súrlódások. Szvsz ha tudatosan "szeretek" valakit, ezeknél a súrlódásoknál már meginog az a megelőlegezett bizalom. Ha valakit tudatosan szeretek, azt kb úgy tudom elképzelni, hogy mondjuk össze zárnak valakivel egy szobába (pl kolesz). Mondjuk, az illetőt már ismerem régebb óta és kölcsönösen nem kedveljük egymást. Itt egyértelmű, hogy ha az illető nem is szimpatikus, akkor is ki kell alakítani egy olyan kapcsolatot, hogy a lehető legkevesebb összeütközés legyen, sőt, ha már várhatóan az életem egy jórészét ennek az embernek a társaságában fogom tölteni, esetleg igyekszem megkedvelni. Ezért mondom, hogy megelőlegezett bizalom, az eddigi benyomásaim ellenére is igyekszem bízni az illetőben és a pozitív megnyilvánulásokat figyelembe venni. De szvsz nagyon tökéletesnek kell lennie a dolgoknak ahhoz, hogy ebből a kapcsolatból valóban szeretet legyen. Előbb-utóbb úgyis lesz valami összeütközés, és akkor automatikusan eszembe fog jutni, hogy hiába, én ugyan próbáltam elfogadni az illetőt, de a múltat akkor sem tudom elfelejteni. /Itt felvetődik az újabb kérdés: tényleg meg lehet bocsátani? Vagy azért ha nem is emlegetjük föl, azért a tüske megmarad? Mennyire lehet elfelejteni? Megbocsátás = felejtés?/ Tudatos szeretetet csak nagyon hosszú idő után tudok elképzelni. Pl van valaki, akit szeretek (ismét barátság/szerelem), de tesz valamit, amivel nagyon megbánt. Mivel ismerem az illetőt és tudom, hogy ennek ellenére rengeteg jótulajdonsága van, tudatosan igyekszem elfelejteni az engem ért sérelmet. Viszont újabb kérdés: ez így valóban szeretet? Vagy csak elfogadás, esetleg megszokás? Szerintem is van egy határ, amikor az embernek tényleg a "saját érdekeit kell néznie" - és nem csak a maga érdekében, hanem mások miatt is. Ha szándékosan lemondok, beletörődök dolgokba azért, hogy a másiknak jobb legyen, feladom önmagamat, vagyis saját magamat sem tudom elfogadni. Persze, egy kapcsolatba kel az alázat, de nem szabad elveszíteni önmagunkat. Aki önmagában nem találja meg a boldgságot, szvsz az a másikat sem tudja igazán boldoggá tenni. (Elfogadás, beletörődés, alázat - szerintetek mennyire egyeznek/különböznek ezek a fogalmak? Elfogadás és alázat egy bizonyos fokig kell, szvsz utána jön a beletörődés...) Érzelem és ésszerűség... Éppen a fentebb említett okokból időnként muszáj az észre hallgatni. Bár szvsz az értelem-érzelem kérdés is elég relatív, én pl sokszor elég nehezen tudom magamban elválasztani, hogy az eszemmel próbálom magam meggyőzni, hogy valóban ezt érzem, vagy fordítva... Persze lehet, hogy ez csak egyéni probléma.
Phelan... "De igenis tudok olyan helyzetet amire sokan azt mondanák, hogy azt már nem... én mégis..." - nem írnál példát?
Huhh, kezd nagyon filozófia óra feelingem lenni, annyi különbséggel, hogy ott a végén úgyis a tanárnak van igaza, hiába mondom én, hogy nem... Bocs, ha nehezen követhető voltam!

_Phelan_ (Caranthír) írta: Cicaful: Szerinted... szerintem nincs.. és van még pár ember akinél nincs... sokan gondolják, úgy hogy érzelmi kapcsoaltban azésszerűség nem elfogadható...

Hidd el, hogy tudnék mondani olyat, aminél már elgondolkoznál... [de mivel ez egy nyilvános fórum, ezért itt nem mondom - ha nem baj]
Tehát tapasztalat útján tudtam meg én is ezt - előtte én is ugyanazt gondoltam, amit Te. No nem azt mondom, hogy ez a pont mindenkinél eljön - de nem szabad egyértelműen kizárni, mert arra Te magad mehetsz rá - és azt hiszem annak nincs túl sok értelme.
Hisz:
"az élet nem élet míg át nem éled,
és az álom sem álom ha én csinálom"*

És ez tapasztalat...
[nem életbölcsesség, csupán átélt "élmény"]

[size=9:2ibm5gyy]* Hiperkarma[/size]

Vannak pontok ahonnan akármi van, magamnak én kell, hogy a legfontosabb legyek, mert különben belepusztulsz.

Cicaful: Szerinted... szerintem nincs.. és van még pár ember akinél nincs... sokan gondolják, úgy hogy érzelmi kapcsoaltban azésszerűség nem elfogadható... én is tudo khajlani erre pedig eléggé tudatos ember vagyok. De igenis tudok olyan helyzetet amire sokan azt mondanák, hogy azt már nem... én mégis...

_Phelan_ (Caranthír) írta: az imádott hölgy abszolút az ÉN felé va nhelyezve.

Egy bizonyos mértékig. Vannak pontok ahonnan akármi van, magamnak én kell, hogy a legfontosabb legyek, mert különben belepusztulsz. Ilyen pont több lehet, és minden kapcsolatban más és más. Egy viszont minden kapcsolatnál közös: egy kapcsolat elején mindenképpen magadat kell fölé helyezned, különben kiszolgáltatottá válsz és nagyon könnyen meg lehet sebezni. Vigyázni kell magunkra - mert más nem teszi meg.
Időnek kell eltelnie, hogy ez megváltozzon. Ez persze nem azt jelenti (a kötözködők kedvéért), hogy bizalmatlan vagy vele szemben, és csak a rosszat látod, és nem tudod élvezni a vele eltöltött időt. De tudni kell mit engedhetsz meg magadnak és neki. A határokat mindenki magának állítja - abban nincs beleszólása senkinek. Érzésre megy a dolog.

Szeretet nem tudatos - szerintem. Az elfogadás már lehet az. És szerintem Felagund definíciója inkább arra vonatkozik. Elfogadni sok mindenkit lehet, szeretni nem mindenkit.
[A szerelem meg egy még másabb tészta...]

_Phelan_ (Caranthír) írta: ma vagyunk egy évesek Eleirával!

Boldog 1 évet Nektek, _Phelan_! :up:

_Phelan_ (Caranthír) írta: Nem tudom, mi váalsztja ki, hogy kikhez vonzódjunk, de ha átlátnánk valsz igazat adnánk neki.

Egy barátnőm mondta egyszer, hogy ha rájönne, miért szeretett bele a barátjába, talán már nem is lenne olyan izgalmas, pont az a szép benne, hogy ez az érzés megfoghatatlan. Szvsz van ebben valami

Rabyn: AKkro a szerelem ésa párkapcsoalt más? (mármint a beteljesültszerelemre gondolok aho laz emberek társak) sak mert nálam alapvető, ösztönből jön az úgymond romantikus vonal, ahol az imádott hölgy abszolút az ÉN felé va nhelyezve. Ahogy Zizzo említi midnenkinek másra van szüksége.
Mindenki máshogy teljesedik ki, ha kivülről nem is tűnik úgy, hoyg egy pár eléggé ellelntétes és csa kaz érzelem tartja őket össze, mégis ők így teljesek, akár ha nem egyenrangúak, akkor is. Nem tudom, mi váalsztja ki, hogy kikhez vonzódjunk, de ha átlátnánk valsz igazat adnánk neki. Átlátni viszontelég nehéz lévén emebrek vagyunk és mindig a túlzás hibájába esünk... vagy túl soakt foglalkozunk a testünkkel, földi problémáinkkal, vagy túl soakt a lelkünkkel, magasztos gondolatokkal... Vagy egyikkel se és tagadunk ( nah ilyet nehéz ). Dual pár dologról hallottatok már?
SZólottam, uff.
(magánjellegű megjegyzés párkapcsoalt cucchoz: ma vagyunk egy évesek Eleirával! az hogy holnap vana Nightwish koncert, égi jel )

Blessed Be!

Huhh mély téma... párkapcsolatokra nem lehet ráhúzni sémákat, mindenki máshogy érzi jól magát, mindkinek más a jó... lehet hogy vki "rabszolga" akar lenni... minden kapcsolat más.

Orsie / Fraktál írta:

Aeglos írta: Szerintem a párkapcsolatban az a fontos, hogy a kedveseddel érezd magad teljesnek. (Amennyire ez egy ember esetében lehetséges)

Ez így van, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy emellett mégis megőrizd a saját egyéni szabadságod - a kapcsolaton belül! - és ne függj túlzottan a másiktól. Ne gondold azt, hogy nélküle nem tudsz létezni. Ne érezd azt, hogy a párod nélkül semmi se jó. Az igazán erős és komoly kapcsolatok attól működnek, hogy ezzel mindkét fél tisztában van.

A tökéletességről meg a tökéletlenségről pedig annyit, hogy szvsz ez nem is kéne, hogy kérdés legyen. Nem tökéletest kell keresni, hanem olyasvalakit, aki egész lényével megragad. A tökéletes pedig, ha létezne is, szvsz unalmas lenne

És föleg ne legyél a rabszolgája, és ne legyen fontosabb a másik önmagadnál..

Aeglos írta: Szerintem a párkapcsolatban az a fontos, hogy a kedveseddel érezd magad teljesnek. (Amennyire ez egy ember esetében lehetséges)

Ez így van, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy emellett mégis megőrizd a saját egyéni szabadságod - a kapcsolaton belül! - és ne függj túlzottan a másiktól. Ne gondold azt, hogy nélküle nem tudsz létezni. Ne érezd azt, hogy a párod nélkül semmi se jó. Az igazán erős és komoly kapcsolatok attól működnek, hogy ezzel mindkét fél tisztában van.

A tökéletességről meg a tökéletlenségről pedig annyit, hogy szvsz ez nem is kéne, hogy kérdés legyen. Nem tökéletest kell keresni, hanem olyasvalakit, aki egész lényével megragad. A tökéletes pedig, ha létezne is, szvsz unalmas lenne

Aeglos írta: Szerintem a párkapcsolatban az a fontos, hogy a kedveseddel érezd magad teljesnek. (Amennyire ez egy ember esetében lehetséges)

Ez csak úgy működik (szvsz), ha a lentebb Siss és jómagam által leírt feltételek teljesülnek

Szerintem a párkapcsolatban az a fontos, hogy a kedveseddel érezd magad teljesnek. (Amennyire ez egy ember esetében lehetséges)

"Normál" kapcsolatban szvsz ugyanez, maximum kicsit árnyaltabb...

Én speciel pont nem párkapcsolatokra értettem, de legyen... ezen nincs már mit rágódni.

Szvsz még mindig nincs ellentmondás

Mindenki elméletileg tökéletes társat szeretne magának, pedig ő maga tökéletlen. Ezzel együtt azért jó esetben csak leéli valaki valakivel az életét, és ez úgy történik, hogy a szeretet által tudatosan elfogadja, hogy a társa többé-kevésbe messzebb helyezkedik el az ideálistól, és ezzel együtt szereti.
Ha te alázatnak nevezed ezt, ám legyen. Valóban az, belátjuk, hogy nem érdemlünk tökéletes partnert (és nincs is ).

Felagund írta: Te magyarázd meg nekem, kérlek, hogy hol van ellentmondás!

Hm. Azt hiszem, te azt látod kapcsolatnak, amit én ellentmondásnak.

Szeretet annyi, mint tudatosan elfogadni a tökéletlent - ezt a kijelentést én nem tudom összeegyeztetni a szeretet alázatjellegével. De ha még el is fogadnám, akkor is csak másodrendű az érzésben magában. Azért szeretek, mert látok valamit, ami magamhoz hasonló. Azért vagyok ember, mert elfogadom a hibákat, amik nálam is éppen úgy megtalálhatók. Cak egy tökéletes lény jelentheti ki, hogy "akkor szeretek, ha elfogadom tudatosan a tökéletlent." Az embernél, aki tökéletlen, a tökéletlen elfogadása magától értetődő(kéne, hogy legyen), és nem állhat úgy hozzá, hogy ezzel szívességet tesz, ami pedig ebben a definícióban valahol benne van. A szeretet nem a tökéletlenségekről szól. Szvsz.

Te magyarázd meg nekem, kérlek, hogy hol van ellentmondás!

Felagund írta: Amúgy pontosan egyezik a véleményünk

Tényleg?
Akkor magyarázd meg légy szíves, hogy szerinted hol van a kapcsolat a te kijelentésed meg az én okoskodásom közt... csak hogy az olyan hülyegyerek, mint én, is értse