Tolkien világa és a népmesék

Hogyan nézne ki Tolkien mitológiája, ha bekerülne a magyar folklorisztika világába és népmesévé alakulna? Hogyan lesz egyáltalán mítoszból mese? Ki lenne a legkisebb királyfi, milyen szerepet kapna Gandalf, mekkora hatalommal bírna a Gyűrű? Sótér Anna meseevolúciós gondolatkísérlete megadja a válaszokat.

 

„A mesevilág lazaságából rendet csak a mese tökéletes szerkezet-volta tud alkotni.”

(Honti János: A mese világa, Pantheon)

 

Ebben az írásban egy gondolatkísérletet szeretnék felvázolni a mítoszok és mesék szövevényes kapcsolatáról: Tolkien történetét képzeletben a nép „avatatlan” ajkára bízva megpróbálom megjósolni, hogy több száz év alatt az emberiség hogyan darabolná részekre, hogyan gyúrná át több különálló népmesévé.

 

Mese vagy mítosz?

Mi a legfeltűnőbb különbség a mesék és mítoszok között?

 

Mítosz

A mítoszok egyes részei gyakran írott formát öltöttek (pl. a sumér-akkád mitológia részét képző Gilgames-eposz), vagy íráskultúra híján erre „szakosodott” emberek terjesztették őket (regösök, lantosok, vagy énekmondók személyében).

A mítosz konkrét nevekkel, helyekkel és eseményekkel jelenik meg előttünk. Akárcsak a feljegyzett történelem, a mítosz is pontos leírásokkal rendelkezik. Azokat a réseket töltötte ki a kultúránkban, melyeket az akkori ember nem tudott magyarázni vagy emlékezete nem nyúlt olyan messzire vissza. Így keletkeztek a teremtésmítoszok, az adott népcsoport eredetére vonatkozó mondák, vagy rég elfeledett ősök tetteiről szóló misztikus történetek. Egy népcsoport kollektív tudattalanja formálja ezeket a történeteket*, például pont olyan archetípusok jelennek meg bennük, melyeket az adott népcsoport felnőtt tagjai kollektívan „Hős”-nek, vagy „Bölcs Öreg”-nek tartanak.

 

Mese

A mesék ezzel szemben egy sokkal szigorúbb evolúciós folyamat eredményei. Míg a mítoszokat erre képzett felnőttek mesélik más felnőtteknek, a mesék jobbára a fiatalabb generáció számára készülnek. Szülők vagy tanítók adják tovább a történeteket, nem „hivatásszerű” krónikások.

Hogy mit értek ebben az esetben az evolúciós folyamaton, kövessük végig egy példával: legyen egy klasszikus mesénk, királyfival, királylánnyal és a sárkánnyal. A mesének azon változatai, amelyben a sárkány megöli a királyfit, majd felfalja a királylányt, bizonyára rövid életű lesz – erről tesznek a történtek ilyen fordulatán zokogásban kitörő gyermekek. Míg egy regös történetébe nem szólnának bele, a gyerekek követelik a helyesbítést, ha a történet nem felel meg a normáiknak – amely normák természetesen a meséken keresztül alakulnak ki a leghatásosabban.

 

Társadalmi szerep

A mesék kritikus szerepet töltenek be az emberi társadalomban: az idősebb generáció tagjai okítani és szórakoztatni akarják a gyermekeket, akik ezáltal igen fiatalon különbséget tudnak tenni Jó és Rossz között. Meg kell tanulniuk, hogy a Jó győzelme garantált a valóságban, még ha sok fáradtságba kerül is. Ha a gyerekek kezdettől fogva azt tanulnák, hogy csalással könnyű célt érni és a Gonosz sokkal eredményesebb, mint a Jó, akkor valószínűleg kedvelnék a mese fenti változatát, viszont felnőve nem tudnának egészséges társadalmat létrehozni.

Egy működő társadalomnak tehát lételeme, hogy megfelelő meséi legyenek: az emberek formálják a meséket, a mesék pedig az embereket. Azok a történetek lesznek sikeresek ebben az evolúciós folyamatban, amelyek megfelelő képet festenek a Jóról és a Rosszról, kielégítik a gyerekek kíváncsiságát, és nem túl bonyolultak. Ezért gyakori, hogy azonos kompozícióra (ami a társadalom nevelő hatásának következménye) számtalan evolúciósan sikeres szüzsé keletkezik, ami már az adott népcsoport jellegeit tükrözi (pap-ördög vagy királyfi-sárkány).

A mítosz sokkal kevésbé jellemformáló, hiszen alanyai már kialakult személyiséggel rendelkeznek: a mítosz egy felnőtteknek szóló mese, komolyabb témákkal, konkrét nevekkel, összetett ember-ember és ember-isten kapcsolatokkal. Ezeknek a transzcendentalitását csak felnőtt fejjel lehet megérteni. A kapcsolat viszont nagyon erős a mesék és mítoszok között, hiszen ugyanaz a társadalom hozta őket létre, csak más-más célból. A népmesék alapjai gyakran a mítoszok és legendák: ezek archetípusai fellelhetők a mese szüzséinek vagy funkcióelemeinek hátterében. A Nibelung-ének (melynek mitológiai alapja a verses Edda) például örökre meghatározta a királyfik és a sárkányok kapcsolatát a népmesékben – vagy épp fordítva, a hatás visszafele is ugyanígy létezik.

 

Meseevolúciós gondolatkísérlet

Tolkien világa sok szempontból tekinthető egy összefoglaló mítosznak, amely magába öleli az európai kultúra minden ilyen jellegű törekvését, és ezáltal magában hordozza az európai népmesék gyökereit is.

Képzeljük el Tolkien történetét, mint egy több ezer éves, valódi mítoszt. Képzeljük el, hogy ezt a mítoszt és a benne rejlő bölcsességeket felnőttek próbálják elmesélni a gyermekeiknek. A történet sok száz éven keresztül forog a nép ajkán, míg végül átalakul – példának okáért – magyar népmesévé.

Eközben számos „(d)evolúciós” folyamat zajlik le: a történet szétdarabolódik, egyes elemei lerövidülnek, letisztulnak. Az időbeliség szinte teljesen eltűnik: a számok mesebeliekké egyszerűsödnek (három, hét, kilenc, tizenkettő). A nevek eltűnnek vagy átalakulnak, csupán funkciójuk marad meg: Hithaeglir, a Ködhegység Üveghegyekké szelídül, Imladris kacsalábon forgó kastéllyá, Arwen pedig toronyba zárt királykisasszonnyá változik. Az események megszabadulnak minden olyan transzcendentális jellegtől, amit a gyerekek nem értenének meg, valamint a bonyolult emberi kapcsolatok is kivesznek.

Ennek folyamatát konkrét példán keresztül mutatom be, rövid magyarázatokkal együtt. Egyedül Bombadil Tomáról vagy Bilbó és Gollam fejtörőiről estéket lehetne mesélni, én a Gyűrű történetét mesélem el végtelenül leegyszerűsítve: olyan formában, amivé a magyar kultúrában eltöltött évszázadok alakították volna. A mesém ugyan nem létezik, de besorolható az ATU** osztályozási rendszerbe, a Magic Object kategóriába, valahova ATU 600 környékén, de mivel összetett meséről van szó, nem vállalkozok a pontos besorolásra.

 

Az ördög karikagyűrűje

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, de még az üveghegyen is túl, élt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Egy nap magához hívatta a három fiút, és azt mondta nekik:

 – Fiaim, én már öreg vagyok. Nemsokára meghalok. Rátok bízom az országomat, minden kincsével és gazdagságával együtt.

Azzal adott nekik három szépséges gyűrűt: a legidősebbnek egy gyémántosat, a középsőnek zafírkővel verettet, a legkisebb királyfinak pedig egy rubintos gyűrűt.

 – Ezekkel a gyűrűkkel kormányozzátok a birodalmam. Mindhármótokat ugyanúgy szeretlek, de amelyiktek legjobban végzi a dolgát, az kapja meg halálom után a koronámat.

Azzal szélnek eresztette a három fiút, hogy járják be az országot. A gyűrűknek pedig csodálatos ereje volt: a legidősebb fiú megszelídítette vele a habos tengereket, a középső lecsitította a szélviharokat, a legkisebb megfékezte a tüzeket. Haj, örült ennek az öreg király, alig győzte dicsérni a fiait, s még mindig nem tudott dönteni, hogy melyiküké legyen a királyság.

Látta mindezt az ördög, és igencsak megirigyelte a gyűrűket. Egy nap, mikor a három fiú az országot járta, álomporral elaltatta őket, és elvette mindhárom gyűrűt. Elvitte őket egyenesen a pokolba, annak is a hetedik bugyrába, és odaadta a kovácsnak:

 – No, te kovács! Készíts nekem olyan gyűrűt, ami hatalmasabb mindegyiknél! – parancsolta az ördög olyan hangon, hogy a kovács reszketni kezdett.

De mit volt mit tenni? A kovács nekifogott, ám hamar belétört a bicskája: a három gyűrű ugyanis tündérek keze munkája volt. Végül a kovács kikanyarított mindegyik gyűrűből egy-egy szilánkot, és a pokol legforróbb tüzében kovácsolt belőlük egy arany karikagyűrűt az ördögnek. Haj, de milyen gonosz gyűrű volt az! Amint az ördög az ujjára húzta, megrontotta a másik hármat is, innentől mind az ő hatalmát szolgálták.

Megörült erre az ördög, és a három ellopott gyűrűt visszatette a királyfiak tarisznyájába, és várta a reggelt. Amikor felkelt a Nap, a királyfiak ismét útnak indultak, nem tudván semmit az ördög gonosz tervéről. Mentek, mendegéltek, végül elérkeztek a birodalom határára, a tündérek országába. Ott találtak egy gyönyörű palotát, olyan szépet, amilyet még szem nem látott.

 

A három fiú (ld. későbbiek) megfeleltethető Isildurnak (legidősebb), Boromirnak (középső), és egy Aragorn/Frodó összeolvasztott személyiségnek (legkisebb). Feladatuk, hogy védjék meg a népüket, de ketten látványosan belebuknak a feladatba.

A három gyűrű egyenlő a Celebrimbor alkotta Három tünde-gyűrűvel (Sz: 336):
„...Narya, Nenya és Vilya volt a nevük, s a Tűz, a Víz és a Lég gyűrűi voltak, rubinnal, gyémánttal és zafírral ékesek.” A szereplők összevonásának szellemében itt most a három királyfi birtokolja őket Elrond, Galadriel és Gandalf (v. Círdan) helyett.

Az ördög természetesen a maia Sauron, Melkor szolgája, aki (Sz: 34):
„...később maga lett Morgoth árnyéka, gonoszságának szelleme” (Valaquenta)

A pokol értelemszerűen Mordor, a hetedik bugyra pedig Orodruin, a Végzet Hegye.

A kovács csak a magyar népmese szempontjából szükséges karakter – itt ugyanis az ördög egy jellegzetesen ostoba figura, aki Sauronnal ellentétben nem volna képes megalkotni a Gyűrűt.

A tündérek gyakori elemei a magyar népmeséknek: embertermetű, szépséges (néha gonosz) teremtmények. (1.)

A megrontás folyamata ismert:
„...ám Sauron készített titokban Egy Gyűrűt, hogy uralja az összes többit, s azoknak a hatalma teljesen az Egy Gyűrűhöz kötődött…”
A mesében ez is sokkal egyszerűbb formában jelenik meg.

 

Hetvenhét tornya volt a kastélynak, és a hetvenhetedik toronyból egy tündérleány hajolt ki.

A tündérleány olyan szép volt, mint az égen ragyogó csillagok. Ámultak a királyfiak, mert ilyen szépet még sosem láttak, fogadták is mind erősen, hogy megszerzik a leányt.

Amint aztán közelebb léptek, kiderült, hogy a kastély kacsalábakon állott, és sebesen forogni kezdett. Nem tétovázott azonban a legidősebb királyfi: rögtön parancsolt a gyémántos gyűrűjével a folyónak, de az ahelyett, hogy elsodorta volna a kacsalábat, majdnem megfullasztotta mindnyájukat.

Ezután a középső fiú próbált szerencsét. Parancsolt a forgószélnek, hogy állítsa meg a kastélyt, de ehelyett azt még sebesebb forgásra buzdította. Nekiveselkedett a legkisebb fiú is: parancsolt a tűznek, hogy eméssze el azt az ördöngös kacsalábat, de ehelyett lángba borult a vidék.

Nekibúsult a három fiú, az ördög pedig örömében ugrált, majd visszaugrott a pokol fenekére. De ahogy ott örvendezett, lecsúszott az ujjáról az arany karikagyűrű, és csillogva elgurult az ördög után. Meglátta ezt a legidősebb fiú, és rögtön utána eredt. Három nap és három éjszaka futott, míg utolérte, aztán visszatért a testvéreihez. Rögtön látták, hogy nem közönséges gyűrű ez, hanem erősebb bármelyikükénél. Fogta is a legidősebb királyfi és az ujjára húzta.

Parancsolt a kastélynak, hogy álljon meg, de a karikagyűrű csak az ördögre hallgatott: megáradt a folyó és elnyelte a legidősebb fiút. A gyűrű pedig lecsusszant az ujjáról és gurult, gurult vissza a pokol felé.

Nekiiramodott hát a középső királyfi, hét nap és hét éjszaka futott utána, míg utolérte, aztán ment vissza a kastélyhoz. De az öccse nem nézte jó szemmel a dolgot.

 – Ne használd ezt a gyűrűt! Nem látod, hogy valami ördöngösség van benne?

A középső királyfi azonban nem hallgatott az okos szóra: az ujjára húzta az ördög gyűrűjét és parancsot adott a kastélynak. Hiába, a gyűrű őt is megcsúfolta. Hatalmas forgószél támadt, felkapta a középső fiút és hétszerte magasabbra vitte a legmagasabb hegyeknél is. Az ördög gyűrűje pedig lecsusszant az ő ujjáról is és gurult, gurult vissza a pokol felé.

Nagyot nézett a legkisebb fiú, aztán – illaberek, nádak-erek – a gyűrű után vetette magát. Kilenc nap és kilenc éjszaka futott utána, mígnem utolérte. Haj, érezte rögtön, hogy gonosz ez a gyűrű! Menten megpróbálta elnyisszantani a kardjával, de a penge kettétörött, a gyűrű meg csak gurult tovább, egyenesen a pokol felé.

A legkisebb királyfi alig érte utol. Hanem mikor utolérte, menten a zsebébe rakta. Aztán az út szélére ült, és jobb híján nekiállt falatozni a tarisznyájából. Hogy, hogy nem, megjelent mellette egy öregember, hétrőfös szakállal.

Köszönti őt a királyfi jó előre:

 – Adjon Isten, öregapám!

 – Neked is, édes fiam. Bár úgy látom, neked megadta, hiszen jóízűen falatozol. Én három napja egy falatot sem ettem!

 – Ej, ezen könnyen segíthetünk, öregapám!

Azzal kettétörte az árpacipót és a felét odaadta az öregnek. Az falatozni kezdett, közben pedig kikérdezte a királyfit, mi jártban van errefelé. A királyfi elmondta neki minden búját-baját.

 

A tündérleány Arwen megfelelője: (GYUI: 314)
„...akiben, mint mondják, Lúthien hasonmása jött a világra újra; Undómielként emlegették, mert ő volt népe Esthajnalcsillaga.”

A három szerencsepróbálás jelképezi azt a folyamatot, hogy mindhárman tapasztalatot gyűjtöttek / tudomást szereztek arról, hogy az „ördög” befolyásolja a sorsukat. Ennek ellenére a két idősebb fiú nem tanult a tapasztalatokból.

A gyűrű lecsúszása végtelenül leegyszerűsíti azt, hogy Sauron az ellenfelét alábecsülve vesztette el akkori testét és a Gyűrűt. (Sz: 343)

A legidősebb fiú felelőtlenül használta a gyűrűt – ugyanúgy, mint Isildur, aki Círdan és Elrond tanácsa ellenére (Sz: 344) megtartotta azt. Ezzel a döntésével viszont Nősziromföld közelében a folyóban végezte, akárcsak mesebeli megfelelője. Ez a gyűrű ugyanis szintén csak a mesterére hallgat, és azzal, ahogy „gurult vissza a pokol felé”, jelképezi a Gyűrű szüntelen törekvését Sauronhoz.

A középső királyfi jelképezi azokat, akik az első egyértelműen rossz tapasztalat után mégis elcsábultak a Gyűrű akaratától -vagyis Boromirt, valamint Frodó önmagából kifordult énjét. Mindkét karakter megbukott: Boromir meghalt (GYUII: 14), Frodó pedig elvesztette egy ujját. (GYUIII: 269)

A penge kettétörése jelzi a kilátástalan helyzetet a gyűrű elpusztítására. A népmesék mindig egyszerű és jól érthető részleteket ragadnak ki az eseményekből.

Természetesen a legkisebb királyfi fogja sikerre vinni az ügyet. Személye megtestesíti Aragornt, aki megvívja a csatáját és király lesz, valamint Frodót, aki elviszi a Gyűrűt egészen a Végzet Hegyéig.

Az első öregember Gandalf, más néven Mithrandir, az Istar. A „Bölcs Öreg”, ill. Propp-féle*** Adományozó v. Segítőtárs.
Tőle tudja meg a királyfi, hogy mit kell tennie a küldetés végrehajtásához.

Az étel megosztása klasszikus elem a magyar népmesében. „Jótett helyébe jót várj” az alapja minden ilyen cselekedetnek – sőt, a népmesékben soha, senki nem segít ellenszolgáltatás nélkül, holmi ködös „magasabb jó” érdekében.

 

 – Nagy a te bajod, édes fiam, de szolgálhatok néhány tanáccsal – mondta az öreg. – Ez a gyűrű az ördögé, nem parancsolhat neki senki más, csak ő. Nem hajíthatod el, mert komisz ez a gyűrű, menten visszagurul a pokolra.

 – Hát akkor mit tehetek, öregapám? – kérdezte a legkisebb fiú. királyfi. – Mindenhonnan a pokol felé gurul, a kardom pedig nem vágja!

 – Jól látod, édes fiam. Nem tehetsz mást, mint magad viszed le a pokolra, annak is a hetedik bugyrába. A hetedik bugyorban van egy feneketlen kút, onnan húzta fel a tüzet az ördög kovácsa, amiben ezt a gyűrűt készítette. Dobd bele abba kútba, onnan már nem kerülhet vissza az ördöghöz.

Megköszönte a fiú a jó tanácsot, az öreg pedig nyomban eltűnt, mint a kámfor.

Ment, mendegélt tovább a királyfi, mígnem találkozott egy másik öregemberrel, akit ugyanígy megvendégelt. Az öreg erre útbaigazította, és adott neki egy rozsdás kardot.

 – Vágd le ezzel az ördögfiakat, meglátod, sosem csorbul ki az éle – mondta, azzal eltűnt ő is.

A királyfi ismét elindult és egy fertályóra múlva találkozott a harmadik öregemberrel. Az utolsó cipóját nekiadta, mire adott neki egy kis üvegcsét, abban a csillámló vízzel.

 – Ebbe az üvegbe magának az Esthajnalcsillagnak a fénye van zárva! Még a pokol legsötétebb bugyrában is világítani fog.

Megköszönte a fiú, de az öreg már nem volt ott, ő is eltűnt, akár a kámfor. Ment tovább a fiú, egyszer csak látott az út szélén egy sovány lovat. Hát annak a lónak tiszta bogács volt sörénye-farka, és csak úgy kóválygott a szomjúságtól. Megsajnálta a királyfi, megtisztította a lovat, aztán vizet húzott neki a kútból.

 – Jótett helyébe jót várj, kis gazdám! – szólalt meg ekkor a ló – Követlek én téged a pokol fenekére is, ha úgy kívánod!

 – Meglesz az, lovacskám – mondta a királyfi –, hiszen pont oda tartok.

Ám eközben az ördög észrevette, hogy elveszett az aranygyűrűje! Nosza, keresésre küldte az egész háza népét. Szétszéledtek mindenfelé az ördögfiak. Egyikük rá is lelt a királyfira, és azon nyomban meg is birkóztak. Hét nap hét éjjel ütötték-verték egymást, de egyikük sem bírt felülkerekedni. Ekkor megegyeztek abban, hogy találós kérdésekkel döntenek: ha a királyfi nyer, az ördögfi megmutatja neki a pokol kapuját, ha nem, neki adja a gyűrűt.

 – Enyém az első találós kérdés! – mondta az ördögfi és törte a fejét erősen. Aztán kibökte: – Kulcs, pánt, fedél nélküli láda, mégis aranykincs van belezárva. (H:131) Mi az?

Gondolkozott a királyfi erősen, hogy mi lehet, aztán meglátta az égen a repülő darvakat, és kibökte:

 – Hát a tojás! – mondta boldogan. Bosszankodott az ördögfi eleget.

 – Halljuk a te kérdésedet, királyfi! Tudsz-e ravaszabbat, mint én?

A királyfi gondolkodott, mindenáron valami furfangosságot akart mondani, míg végül kibökte:

 – Mi van a zsebemben? (H: 134)

Hej, de mérges lett erre az ördögfi! Mert bárhogy csűrte-csavarta, bárhogy találgatott, csak nem jött rá arra, hogy a királyfi zsebében ott a karikagyűrű! Elismerte a vereséget, és elvezette a királyfit és a lovát a pokol kapujához.

 – Hanem innentől egyedül mész, kutyafattya! – mondta, aztán nagy dérrel-dúrral eltűnt a föld színéről. Lenézett a királyfi a feneketlen mélységbe, és megszédült tőle.

 – Haj, soha sem fogunk oda leérni, édes lovam! Nagyon mély ez a pokol!

 – Egyet se búsulj, édes gazdám! – mondta a ló – Csak ülj fel a hátamra, fogd egyik kezedben az Esthajnal fényét, a másikban a kardodat, és vágjál le mindent, ami moccan odabenn!

Úgy is lett. Felült a királyfi a lovára, az pedig megrázta a sörényét, és lett belőle szépséges paripa. Aztán a királyfi elővette az Esthajnalcsillag a fényét, és a rozsdás kardot, ami a csillag fényében menten csillogó penge lett. Rögtön neki is ugrott a pokol mélységinek, le a pokol első bugyrába.

 

A feneketlen kút a hetedik bugyrot jelképező Végzet Hegyének a gyomra.

A második öregember szintén Segítő, Adományozó, Gondoskodó. Itt Bombadil Tomát személyesíti meg, leginkább azért, mert ő adott kardot a főhősöknek. A kard azért rozsdás, hogy tudatosítsa a gyerekekben, hogy a látszat sokszor csal, mindennek a mélyére kell nézni. Gyakran előforduló népmesei elem, hogy az esélytelenül induló szegény legény rossz eszközökkel arat győzelmet a gonosz felett.

A harmadik öregember, bármily furcsán hangzik is, Galadriel. Bölcs, Adományozó és Segítő. Galadriel nem rendelkezik egyértelműen feminin vonásokkal – ősi erő és ősi szépség árad belőle, Tolkien ugyanazokkal a jelzőkkel illeti, mint Celebornt (GYUI: 471):
„Mindketten magasak voltak, az Úrnő semmivel sem kisebb az Úrnál; s mindketten komolyak és gyönyörűek.”

Az üvegcse természetesen Galadriel Ajándéka Frodónak, mely „Earendil csillagának fényét őrzi a szökőkutam vizében oldva” (Galadriel) (GYUI: 502)

A itt az első számú Segítő, aki végig a főhős mellett van a harcban. Egyértelmű megfelelője Csavardi Samunak, még abban is, hogy a hátán viszi a királyfit.

Az ördögfiak Sauron szolgáit jelképezik, akiket a gyűrű keresésére indított. Meglátszik azonban a hadicsel is, amivel Mordor erőit lefoglalták az utolsó könyvben, hogy Frodó beteljesíthesse a küldetését.

A találós kérdések klasszikus népmesei elemek, itt most szó szerint idéztem A hobbit egyik GYU utáni kiadásából.

Látszik, hogy szegény ördögfi itt sokkal rosszabbul teljesít, mint Gollam, hiszen ő elvileg tudja, hogy a gyűrű a királyfinál van. Nem ez lenne az első alkalom, hogy a népmesében igen rossz szellemi képességekkel ruházzák fel a pokol lakóit.

Ezután következik a quest lényegi része, a Pokoljárás.

A királyfi eddig begyűjtött eszközei csodatárgyakká változnak: szépséges paripává és fényes karddá.

 

Az első bugyorban még csak félhomály volt és egy egyfejű sárkány. Azt gyorsan levágta a királyfi, ugrott is tovább a paripája, le a második bugyorba, ahol egy kétfejű sárkány őrködött. Itt már nagyobb volt a sötétség is. Ezt is levágta, a paripája már tovább is ugratott, le a harmadik bugyorba. Itt már igen nagy volt a sötétség, de az Esthajnalcsillag fénye világított a királyfinak. Ott a háromfejű sárkánnyal birkózott meg, de a paripája és a kardja olyan jó szolgálatot tett, hogy hamarosan azt is levágta. Az összes fej mind lehullt a pokol mélyére.

Így ment ez egészen, le a hetedik bugyorig. Ott olyan nagy volt a sötétség, mint a legmélyebb óceán fenekén a csillagtalan éjszakában, és ezt a bugyrot a hétfejű sárkány vigyázta. Nosza, megbirkózott ezzel is a királyfi, addig vagdalkozott, míg le nem hullott mindegyik feje a sárkánynak. Ekkor lepattant a lováról, és a karikagyűrűt a hetedik bugyor közepén belehajította az ördög kútjának feneketlen mélységibe.

A gyűrűt abban a minutumban elnyelte a pokol tüze. Megszűnt ekkor az ármányosság, a forgószél letette a középső fiút, a vizek pedig kivetették magukból a legidősebbet. Tajtékzott az ördög, olyan mérges lett, hogy maga is a kútba ugrott.

 – No, édes lovam – mondta ekkor a legkisebb királyfi –, van-e benned akkora erő, hogy kiugrass a pokol fenekéről?

Hanem ekkor a paripának már lógott a nyelve és reszketett a kocsonyája.

 – Nem tudok, édes gazdám. Attól tartok, itt pusztulunk.

Nekibúsult erre a királyfi, ám ekkor – lássatok csudát – feltűnt a pokol sötétjéből egy hatalmas griffmadár.

 – Na, te királyfi! Megszabadítottál engem az ördögtől, aki fogva tartott, én kiviszlek téged meg a paripádat is! Hanem az út hosszú lesz, ételre lesz szükségem minden megtett mérföldön.

Körbenézett a királyfi, körös-körül a levágott sárkányfejeken.

 – Ennek nem lesz híja! Van itt sárkányhús annyi, amennyi kell.

Ezt meg is beszélték. Felvette a griffmadár a fiút meg a paripát is a hátára, és nekiindultak a mély hasadéknak. Akárhányszor hátravetette a nyakát, a királyfi mindig dobott bele egy sárkányfejet.

Ki is értek a pokolból minden gond nélkül. A griffmadár pedig olyan erős lett a sárkányhústól, hogy még a tündérek kacsalábon forgó kastélyába is elrepítette a királyfit, aki kiszabadította a tüdérleányt.

A tündérleány pedig rögtön szerelembe esett, ahogy meglátta a szép szál legényt, és azon nyomban örök hűséget fogadtak egymásnak. Aztán a paripa hátán visszatértek az öreg király országába.

Volt ám nagy vigasság! A királyfi megkapta a királyságot, a tündérleánnyal pedig hétországra szóló lakodalmat csaptak. Máig is élnek, hacsak meg nem haltak.

 

A sárkány és a hét bugyor, valamint a bugyrokban növekvő sötétség és a sárkányfejek emelkedő száma mind-mind Frodó és Samu egyre nehezedő megpróbáltatásait jelképezik, csak az idő vasfoga erre egyszerűsítette le a kalandokat.

Az, hogy a gyűrűt képes belehajítani a kútba, ismét különbözik Frodó bukásától (GYUIII: 269) – de ennek tipikusan olyan bonyolult érzelmi színezete van, ami nem fér bele a mese kereteibe.

Az ördög kútba ugrása jelképezi Sauron bukását – nem szükséges külön harc, hogy elbánjanak vele, hiszen a sorsa a Gyűrűhöz volt kötve.

A griffmadár: a Sasok analógiájára, Szélura Gwaihir; Segítő, akárcsak A Gyűrűk Urában (GYUIII: 275)
„...és lecsapott Gwaihir, és lecsapott Landroval és Meneldor; s a két vándort, aki, mint egy álomban, nem tudta, hogy mi történik vele, felkapták és elvitték, messze a tűzből és sötétségből.”
Felbukkanása mindkét esetben deus ex machina jelleggel bír.

Az étel ismét egy példája annak, hogy semmi sincs ingyen, a griffmadár nem önzetlen Segítő. A népmesékben mindig mindennek ára van, de a jótett általában jövedelmező, vagyis busásan megtérül.

A királykisasszony „kiszabadítása” sem igényel különösebb erőfeszítést, akárcsak Arwen ügye, hiszen az ő sorsa is a Gyűrűhöz kötődött.

Az a kifejezés, hogy „meg nem haltak”, kicsit visszás még a magyar népmesékben is, ha tündérekről van szó. Ugyanis a tündérek nálunk sem halnak természetes halált, legalább is erre utal pl. a Repülő kastély (1.) egy részlete, amiben a kakassá változott tündér „földi halandónak” nevezi a főhőst.

 

Jegyzetek

*C. G. Jung nyomán.

**Nemzetközi katalógus a népmesék kategorizálásához, Hans-Jörg Uther szerkesztette 2004-ben. Az ATU az Aarne-Thompson-Uther kezdőbetűiből áll össze.

***Vlagyimir Jakovlevics Propp A mese morfológiája c. művében kategorizálta a meséket attribútumaik alapján.

 

Irodalomjegyzék (a szövegközi hivatkozások rövidítéseinek feloldása)

Sz: J. R. R. Tolkien: A szilmarilok. Európa Könyvkiadó, 2003.

H: J. R. R. Tolkien: A hobbit. Ciceró, 2006. (kritikai kiadás D. A. Anderson jegyzeteivel)

GYUI: J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura, I. A Gyűrű szövetsége. Európa, 2004.

GYUII: J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura, II. A két torony. Európa, 2004.

GYUIII: J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura, III. A király visszatér. Európa, 2004.

1.: Illyés Gyula: Hetvenhét Magyar Népmese. Móra, 1993. (azon belül leginkább a Repülő kastély és a Háromágú tölgyfa tündére)

Tolkien világának helységneveihez: Karen Wynn Fonstad: Középfölde Atlasza. Ciceró, 2004.

 

A cikk az Egy huszadik századi mitológia: J.R.R. Tolkien című kurzusra készült házi dolgozatként. Nyomtatásban a Lassi Laurië 2011. decemberi számában jelent meg. Az online közlésre előkészítette (szerkesztette): Selmeczi Szonja.

 

Utoljára frissítve: csütörtök, 23 április 2015 12:10

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a lap tetejére