Celegorm
Celegorm
– Ruhája kék, szeme, akár a csillagos éjszaka… erről kellene verset írni – gondolta Celegorm ábrándozva, de egyetlen szó sem jutott eszébe, ami Lúthien nevére rímel. – El lehet-e egyáltalán versben mondani a kimondhatatlan szépséget?
Sajnálta, hogy a szép szavak nem neki jutottak, hanem Maglornak, ő csak értette őket, ahogyan a madarak, a fű, a fák, minden élő szavát értette, ám a szeretet nyelvével mégis nehezen boldogult.
Odakint esett, végeláthatatlan, sűrű cseppekben, és a felszálló pára szürke folttá mosta szét a kinti tájat. A faragott lábú nagy asztal körül most csak négyen ültek.
– Mégis miért? – kérdezte Maglor, és hangján érződött, hogy csak nehezen sikerül fékeznie haragját.
– A lány a kulcs Doriathoz, és ha Finrod van olyan bolond, hogy meghaljon egy ostoba esküért, akkor csak tegye… Nargothrond is a miénk lehetne, a trónbitorló meg csinálhat, amit akar Hithlumban. A szerelem ereje kevés legyőzni Morgothot – mondta Curufin hideg tárgyilagossággal, és megerősítésért Celegormra nézett, de ő nem is figyelt oda öccse szavaira, szórakozottan követte a vízcseppek útját a terem magas ablakain.
– Szövetség? Ne légy nevetséges, Thingol akkor sem lenne a szövetségesünk, ha szívének szegezett karddal kényszerítenéd – legyintett Curufin gúnyosan.
– És Finrod, ő sem számít? Az unokatestvérünk…
– Csak félig az –dünnyögte Curufin.
– A halálba küldtétek…
– Mi nem küldtük sehová, önként ment. De ha megnyugtat, tekintheted úgy is, hogy azokat, akik vele tartottak volna megmentettünk a biztos haláltól – felelte Curufin higgadtan.
Odakint az eső kitartóan dobolt az ablakpárkányon. Maglor és Curufin egyre jobban belelovalta magát a vitába.
– Elég! – szólalt meg hirtelen Maedhros. Nem emelte fel a hangját, mégis mindketten elhallgattak. – Menjetek, és egy darabig ne kerüljetek a szemem elé.
Curufin szó nélkül felállt, és Celegorm követte őt, Maglor habozva megállt az ajtóban.
– Te is menj, egyedül kívánok maradni – mondta neki Maedhros, és testvérei nem tudták eldönteni, a hangja dühös, vagy inkább szomorú.
Egy másik asztal egy kisebb, kevésbé díszes teremben a nagy kandallóban lobogva égő tűzzel. Celegorm néha otthonaként gondolt erre a helyre. Az eső esett, mintha véget sem akarna érni. Maedhros szórakozottan arrébbrakott egy bábut a táblajátékon, és Celegorm csalódottan látta, hogy ismét vesztésre áll bátyjával szemben. Maglor és Curufin elmélázva nézte őket, mialatt Amrod, és Amras, akik nemrég tértek vissza egy őrjáratról vizes köpönyegüket a földre dobva melegedtek a tűznél. A várakozás feszültsége ott vibrált a levegőben, az ajtó nyitódására szinte egyszerre kapták fel fejüket.
– A követ visszatért – jelentette az ajtóban álló Caranthir, és a kérdő tekintetekre válaszul megrázta fejét. Mindenki tudta, ez mit jelent.
Celegorm dühösen söpörte félre a táblajátékot, a bábuk szertegurultak a földön. Beszélni kezdett. Eleinte még próbált higgadt maradni, de aztán egyre hevesebb mozdulatokkal magyarázott. Tekintete vad volt és fényes, árnyéka hatalmassá nőtt a csupasz falon. Szavaira testvérei helyeslően fel-felkiáltottak, egyedül Maedhros maradt néma: szokott mozdulatával a csuklója köré kulcsolt kézzel ült a széken, lábainál néhány elgurult bábu hevert. Az ég morajlott valahol messze.
– Jól tudod, hogy nincs más lehetőség, emlékezz, mire esküdtél…– lépett hozzá Maglor.
– Legyen hát! – mondta Maedhros színtelen hangon, és nagy léptekkel kiment a teremből.
Másnap összehívta a katonákat.
A készülődés elkezdődött, a táborhely a hosszú, végeláthatatlanul egyforma napok után felbolydult. Celegorm a kovácsműhely mellett elhaladva egy pillanatra benézett a nyitott ajtón. Curufin feltűrt ingujjban állt az üllő mellett: néhány fiatalabb tündét tanított kardot kovácsolni. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, de Celegorm látta, valaki hiányzik mellőle, valaki, aki mindig hiányozni fog ezután.
– Nincs többé fiam – mondta Curufin, és elhagyta a csarnokot, el örökre Nargothrondot, vissza sem nézett.
Maedhros a gyakorlótéren Maglorral vívott, a pengék meg-megcsörrentek, egyetlen pillanatra sem pihentek meg, a felvert por kavargott körülöttük. Celegorm megállt a bámészkodók között.
Nyár volt, és a tó vize, mint valami különös ékkő ragyogott a napsütésben. Celegorm türelmesen várt, amíg Maedhros felvette a földről messzire repült kardját. Újra összecsaptak. Egy ideig csak a pengék csengése hallatszott, majd Maedhros egy hirtelen mozdulattól megbotlott, és ismét elesett. Levegő után kapkodva térdelt a porban. Celegorm eldobta a kardját, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Maedhros intett, hogy nem kell. Celegorm tekintete megakadt a halvány vérfolton a jobb ingujjon.
– Elég volt mára – jelentette ki határozottan.
– Nem, még nem! – mondta Maedhros és a kardja után nyúlt.
Folytatták egyre fáradtabban, és Maedhros folyton veszített...
Celegorm végül egy fa törzsének szorította bátyját, és szívének szegezte fegyverét.
– Ismerd el végre, vesztettél. A foglyomnak tekintelek, és ha nem adod a kardod szépszerével, hát megötözlek.
Celegorm ugyan csak tréfának szánta szavait, de Maedhros egészen megrettent.
– Soha, többé soha! – kiáltotta, és szemében fény villant, fehéren izzó tűz. Öccse döbbenten hátrált…
Mire Celegorm felriadt gondolataiból, Maedhros már azt magyarázta, hogyan kell gyorsan, és fájdalommentesen végezni az ellenféllel; szeméből hiányzott a tűz, tekintete távoli volt és fáradt.
Benne jártak a télben, mire elérkezett az indulás napja. A fiatalabb tündéket, akik nem harcoltak Alqualondénál, mind hátrahagyták a megerősített település védelmére.
– Ez parancs, nem tűrök ellentmondást! – válaszolta Maedhros hidegen a méltatlankodóknak.
A lovak patája hangosan kopogott a fagyott földön, ahogyan ellovagoltak.
Doriath hatalmas erdejének szélén vertek tábort. A sátrakban szüntelen égett a tűz, mégis hideg volt, csontig hatoló hideg. Maglor a tűz fölé tartott kezekkel melegedett, és közben a Mereth Aderthadról mesélt tűnődő hangon.
– Látnod kellene egyszer Menegroth fényes csarnokait, és az erdőt, gyönyörűek, még télen is! – mondta Daeron, és nevetett, fején félrecsúszott, kókadt virágkoszorú volt.
Jeges szél fújt odakint, apró pelyhekben havazott, az őrök köpenyükbe burkolózva, mozdulatlan álltak a tábor szélén. Celegorm kilépett a sátorból, és a szélben vadul hajladozó csupasz fákat nézte. Arra gondolt, hogy itt táncolt Ő holdas éjjeleken, és virágok nyíltak lépte nyomán; most halott, és soha többé nem lesz tavasz e fák között. Habár rég nem szokott álmodni, ezen az éjjelen a gyermekkoráról álmodott. A régi, nagy ház túl a városon üres, és magányos lehet. Az ajtófélfa talán még őrzi a rovásokat, amelyek mutatják, mennyit nőttek a Fák rég elmúlt évei során. Reggel a feje alá gyűrt köpenye nedves volt, és tudta, álmában sírt.
A havazás egyre erősödött, csupán déltájban csillapodott valamelyest. Öltözni kezdtek a csatához. Caranthir tőle szokatlan módon beszédes volt, mintha a bizonytalanságát próbálná leplezni. Maglor higgadtnak látszott, de miközben az ingén fűzte össze a zsinórokat, a keze remegett. Furcsa módon Celegorm sem érezte azt a dühöt és elszántságot, amit korábban mindig, ha Doriathra gondolt, de már nem volt visszaút. Maedhros a tegnapi haditanács óta nem szólt egyetlen szót sem, most is hallgatott, némán öltözött a sátor egyik távoli sarkában. Celegorm még a félhomályban is jól látta a sebeket a testén. A mély vágás az oldalán a Nirnaeth Arnoediadból majdnem a szívéig ért. Mi adhatott neki erőt, hogy azt a sok szörnyűséget túlélje: az élet szeretete, a bosszú? Celegorm soha nem merte megkérdezni tőle.
Curufin a holmija közé rejtette azt a kis bársonyzacskót, ami az oldalán szokott függeni.
– Miféle kincset titkolsz előlünk, mutasd! – lépett oda hozzá Amrod, és mielőtt Curufin tiltakozhatott volna, nevetve kikapta a kezéből.
Belenézett a zacskóba, és elkomorult: egy apró, hímzett selyemcipőcske volt benne.
– Sajnálom – motyogta, és visszaadta neki.
Mélyen belovagoltak az erdőbe, senki, és semmi nem állta útjukat, a határokat többé nem védte varázslat. Már nem havazott, csak a fák zúgtak fenyegetően a fejük fölött.
Maedhros egyetlen intéssel megálljt parancsolt. Csata előtt mindig szólni szokott egy-két lelkesítő szót, de most csupán annyit mondott, nem akar fölösleges áldozatokat.
A támadás váratlanul érkezett, de az őrök keményen ellenálltak, a nyilak sortüzében csak sokára sikerült áttörni a hatalmas kaput. Ahogyan beözönlöttek, és egyre beljebb jutottak a szűk folyosókon, Celegorm hirtelen észrevette, hogy Curufin lemaradt. A kapu roncsai közt talált rá, keresztüldöfött páncéljából vér szivárgott. Celegorm mellé térdelt, és Curufin a karjába kapaszkodott.
– Látod, mind így végezzük majd… – mondta színtelen hangon, és a körötte heverő holtakra nézett.
– Most ne beszélj – csitította Celegorm, és megpróbálta levenni róla a páncélt.
– A fiam, mondd meg neki… mondd meg a fiamnak, hogy... – a görcsös szorítás lassan engedett Celegorm karján.
A barlangban egyre mélyebbre hatoló csata távoli zsongásnak tűnt csupán. Curufin üres tekintettel meredt a semmibe, szája kissé nyitva, mintha csodálkozna: ez hát a halál? Celegorm csak sokára mozdult meg. Felvette testvére kardját, saját fegyverét pedig mellé fektette a földre.
– Visszaszerezzük a szilmarilt, ígérem… – mondta fátyolos hangon, és szaladni kezdett a palota belseje felé, szívében düh, és kétségbeesés viaskodott.
Az Ezer Barlang mélyén ádáz csata dúlt, Menegroth a végsőkig ellenállt. Celegorm a kisebb-nagyobb termeken, és zegzugos folyosókon át végül a trónterembe jutott. Mindenütt feldöntött asztalok, székek, a földön edények cserepei, széttaposott koszorúk hevertek: úgy tűnt valamit ünnepelhettek. Az egyik falikárpit mögül hirtelen két fiúcska szaladt az ajtó felé. Celegorm utánuk iramodott, de váratlanul Diorral találta szemben magát, aki olyan elkeseredett dühvel támadt rá, hogy lehetősége sem volt kivédeni az első csapást, ám furcsa mód alig érzett fájdalmat.
– A fiam lehettél volna, ha anyád másként dönt, és most nem volna mindez a szörnyűség itt körülöttünk – gondolta Celegorm, és a harag lobogva támadt fel szívében.
Elszántan harcoltak. Dior haja zilált volt, látszott, hogy hosszú, díszes tunikájára kapkodva vette fel a páncélt. Celegormnak feltűnt, hogy a rosszul felcsatolt páncél résein könnyedén áthatolhatna a penge, de kard mind nehezebbé vált kezében, és egyre jobban hátrálni kényszerült; talpa alatt a vadászjelenetekkel díszes mozaik egyre síkosabbá vált a vértől. Valahol, messze egy nő sikoltott.
– Nimloth! – kiáltott Dior, és ellenfeléről megfeledkezve szaladni kezdett.
Celegorm követni akarta, de néhány lépés után összeesett. Zihálva feküdt a padlón, nem maradt ereje felkelni. A mennyezetre égboltot, madarakat festettek, de mindez most olyan valószerűtlenül hatott. Apró cipőcskék kopogtak a tarka kőkockákon; a terembe beszaladt egy kislány, fekete hajában színes szalagok, kezében díszesen faragott kis dobozt szorongatott. Riadtan nézett a földön fekvő tündére. Celegormnak valahonnan ismerős volt ez a csillagként fénylő szempár, de nem jutott eszébe honnan. A vértócsa egyre nagyobb lett a földön…
– Úrnőm, jöjj! Nincs sok időnk – fogta meg a gyermek kezét az egyik őt kísérő katona, miközben vetett egy gyűlölettel teli pillantást Celegormra.
Sietős lépteik gyorsan elhaltak, és Celegorm ismét magára maradt. A trónterem néma volt, csak távolról hallatszott az egyre csillapodó csatazaj. A versre gondolt, amit Lúthienről akart írni, de soha nem kezdett el.
Maglor így talált rá öccsére. aki még a földön fekve is egyre kardját szorította.
– Nézd! – mondta Celegorm halkan.
Maglor követte a tekintetét, eddig észre sem vette a mennyezet díszítését.
– Nem emlékszem, hogyan nevezik ezeket a madarakat a mi nyelvünkön. Elfelejtettem...
Maglor megmondta. Celegorm utána ismételte a szót, majd lehunyta a szemét, és elmosolyodott. Gondolatban hazaindult a széles úton, mely a városon kívülre vezetett. Az ismerős kapun túl ott állt a fákkal körülvett ház, lépte nyomán madarak rebbentek fel...
Maglor némán ült mellette a földön, fejük felett a festett égbolt madarai röpködtek.