Eszmélet-koszorú
József Attila Eszmélet című versének egy strófájára
Akár egy halom hasított fa,
a tűzbe úgy merülsz, ha félsz.
Mentsvárad sincsen, míg habókra
dülöngél egészben a rész.
Titokban máshol jár az ész,
mikor a jelent úgy tapossa,
ahogy a hobbitláb: merész,
de vízhez érve tántorog. Ma
hever egymáson a világ.
Hasábjai illatával
andalít – mocsári láng:
nem lát az, aki arra lábal.
Sarkít a lét – a tudat árnyal.
Feketét-fehért egyberág.
S amit álmodsz, ládd-e, más dal:
magasabb, mélyebb és lilább.
Szorítja, nyomja, összefogja
botló kis hangodat a csend?
Szavad egy álom büszke foglya,
békésebb neki idebent?
Ha képzetedben kipihent,
derűs új nap majd beragyogja,
kinyújtózik, mint büszke ent,
és mosolyog majd a napokra.
Egyik dolog a másikát
úgy éri el, akár a részeg
pillangó, mélységet lengve át,
keresve azt, mit megidézhet.
Harmóniában nincs enyészet,
és ha megfáraszt a világ,
engedj teret a képzelésnek,
szabadítsd fel: élni kiált,
s így mindenik determinált.
Ez hát a rend, a nagy varázslat.
Nőj bátran! Ne viselj igát,
de magad legyél élő alázat:
teremtett dolgokon a vázat
keresd, és építsd új csodád!
Éld bátran a fantáziádat,
de tudd, hogy hol a netovább.
Csak ami nincs, annak van bokra,
gyümölcse annak illatos.
Hajózz, ha vágyódsz, Valinorba,
álmodban még ez sem tilos!
Akárki szól is rád, ki most
irigyed, inkább rád tiporna,
nevesd! – vagy szánd, mint agybajost.
Ne hagyd, hogy szárnyad gúzsba vonja!
Csak ami lesz, az a virág,
az látszik szépnek és igaznak.
Merj álmodni, s míg a világ
engedi, lenni önmagadnak.
Légy, aki vagy! S ha megtagadnak,
hidd el, a szavuk dőre láng.
Önmagad szobrászaként faraghat
a hit, a konok tisztaság.
Ami van, széthull darabokra.
Lépj túl a "most"-on: ócska láncon.
Fejlődj, ahogy tudsz, s önmagadra
büszkén akard, hogy jobbra váljon
minden, mit alkotsz – és karácsony
minden pillanat, minden óra!
Erre tanít a Tolkien-álom:
magadban a Mindenhatóra.
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
Ez a mű a 2010-es , Költészet Napjára kiírt pályázat alkalmából, versenyen kívül készült.