J. R. R. Tolkien: Aotrou és Itroun balladája
Aotrou és Itroun balladája
Britannia földjén, túl a tengeren,
A fák közt a szél örökkön fúj;
Britannia földjén, a hullámokon túl
Köves partokon köves barlangok állnak.
Áll egy romos dombocska zölden,
Hol egykor urakat s úrnőket láttak,
Hol tornyok magasodtak a fák fölé
S őr kémlelte onnan a nyugtalan tengert.
Régen egy úr, boltíves csarnokban
Álló kövekkel még szürkékkel és magasakkal
Itt élt, míg sötét végzete rá nem lelt
Ahogy a brit dalnokok mondják.
Nem volt gyermeke ki házát felvidítsa,
S udvarait megtöltse tiszta nevetéssel;
Habár volt felesége kit kért gyűrűvel, és elvett,
Ki házastársa volt s kivel egy ágyban keltek
Büszkesége üres volt, hiába a kincsnek,
Örököse nélkül a fölnek és a kardnak.
Gondolkozott róla sok álmatlan éjszaka
S elsötétült elméje képeket gyártott
Magányos öregségről és halálról; gondozatlan
Sírról, mialatt idegenek a szobájában
Nevek s címerek nélkül
Urai voltak csarnokának s mezejének.
Sötét tanácsra jutott végül;
Remény sötétségbe tért a fényről.
Egy boszorkány élt itt, ki hálóját fonta
Szerelem varásznak, s értelem fosztásnak,
Ki sötét mágiát szőtt pók-tudománnyal,
S ahogy fonta lágyan kacagott;
Egy italt főzött erőre és rettegésre
Hogy megkötözze a gyorsat, s sürgesse a holtat;
Egy barlangban lakott, hol denevérek
Az öbölben szálldostak, baglyok és macskák
Kísértete jött gyászos sírásukkal,
Éji lopakodással közel, szúrós szemeikkel.
Hontalan dombok között volt völgye vájata.
Fekete volt medencéje, s széle sima;
Hol csendben egy kövön,
Barlangja előtt ült a banya magában.
Sötét volt ajtaja, s erre csak kevesek jöttek,
Akár ember akár állat hogy engedelmeskedjen.
Britannia földjén, túl a hullámokon
Köves partokon köves barlangok állnak.
A szél a dombok felett örökkön fúj
S siralommal telítve a barlang-üreget.
A Nap alászállt vörösen,
A dombok mögött e napnak vége lett,
S a völgybe gomolyogva ereszkedett alá
A ködös árnyék, hosszan és szürkén.
Egyedül a sötét és a világos között
Itt lovagolt az éj szájába
A breton úr, s a szörnyű félelem
Körötte bezárult. Leszállt lassan,
S közel, betekert lábával
Vonakodva ment a kő-üléshez.
A szélben szavai dadogóak lettek,
Mialatt csendben ült a banya és vigyorgott.
Kevés szót szólt, s a boszorkány szemei
Sötétek és metszők, telve hazugsággal,
Még a füllentést is észlelték.
Az úr remegett éjszín köpenyében.
Tudta az nevét, célját, gondolatát,
Mert a vágy belőle előtört;
S míg beszélt, a boszorkány hangosan nevetett,
Fel-le bólogatott,
S elindult befelé barlangjába,
Miképpen szellem visszatér a sírjába.
Aztán onnét hamar kijött, Kezében tartva
Egy tüneményes üveg-fiolát,
Oly csodásat e hontalan földön
Látni hidegnek és ragyogó-bájosnak;
S benne a varázsszer nyugodott
Tisztán, mint a víz, vékonyan és szürkén
Mely a köves forrásokból ered
Szakadék medrekben, ősi barlangokban.
Megköszönte az úr, remegve, s nyújtotta aranyát
A banya aszott-fonnyadt, öreg ujjainak
De az károgva felnevetett: "Nos, még meglátjuk!
Tartsuk meg a köszönetet, míg be nem hajtjuk!
Sok varázsszer gyakran, mint mondják, égeti
A szívet, az agyat, vagy éppen egyiket sem.
Csak hideg víz, kedvesen elvéve.
Sok hazugságot te tán még nem mondtál el nekem;
Ezért hát cserébe fizetséget most nem fogadok.
De egy napon még újra találkozunk,
S akkor megadod, mivel tartozol,
Hogy mi lesz, még nem tudom: tán arany,
Vagy valami más mid néked van."
Britanniában az utak, hosszúak és vadak,
S sötétek az erdők, telve nagy veszéllyel;
A tenger hangjai mind a levelekben,
S vándor járja az erdő ösvényeit.
Az út hosszú volt, s az erdő sötét;
S végül az úr meglátta a fényt
Remegő világot a magas ablakból,
S tudta, csarnoka és tornyai közel vannak már.
Ezek után nehéz volt az álma
Felesége mellett, mélyen, az ágyban:
Még születetlen gyermekeivel járt
Szép kertekben, míg a reggel
Lassan bejőve a magas ablakon,
S árnyékok húzódtak keresztül a falon.
Szép idővel indult a nap,
Szeles eső a levegőt már kimosta,
S most kéken, felhőtlenül, s magasan
Hajolt az ég a dombok fölé.
S tajtékzott az északi szélben
Az ég alatt a napsütötte tenger.
Kelt hát aztán üdvözére a Napnak,
S egy újnak mondott nap kezdődött,
Az úr a boldogság külsejét magára öltötte,
S gondolatait vidámsággal rejtette;
Ajkait szokatlanul nevettette
S szavai vidámak voltak. Gyakran elgondolkodott viszont,
Egyedül sétálva, homlokát ráncolva,
S egy ünnepkor rávette magát
S azt mondta: "Itroun, szerelmem, életem,
Oly rég óta vagy már feleségem.
Túl gyorsan el lehet botlani a szerelemben
Kedves éveinkben, s mint a hajók,
Mik újra kikötnek, tán hamar megleljük,
Még egyszer azt a tavaszi napot, mikor eldöntöttük,
Mikor összeházasodtunk, s a harangok zúgtak.
De míg szeretünk, s míg fiatalok vagyunk:
Egy vígságot tartsunk még ez évben,
Hová nem jön sem, sóhaj sem könny;
S újra játsszuk szerelmünk kezdetét
Boldogságban újra, készen a futásra,
Le boldog ösvényeken -és még, talán,
Hogy szívünk vágyát közelebb húzzuk
Tán még meglátjuk Te és Én;
Erényére a reménynek s az imának."
Ily komolyan beszélt ő, tisztának látszón.
Britannia földjén, túl a tengeren
Örült a tavasz a fákban;
Britannia erdeiben a madarak párra leltek,
Mikor a levelek nagyok, s a virágok szépek.
Az esküvői bált még az évben tartották,
Mi koron, bokrokon nyílt a fehér virág;
Kobzosok daloltak, s folyt a bor,
Mint mikor házasodott egykor az úr.
Egy szép művű ezüstkupát emelt
S mosolyogva a hölgyére nézett:
"Egészségedre iszok, s áldásodra,
Szép szerelmem -mondta- s ezzel a csókkal
Zálogot adok. Jöjj, kortyolj egy nagyot!
Édes a bor, s e serleg különleges!"
A bor vörös volt, a kupa szürke;
De benne volt a méreg
Tisztán, mint a víz, véknyan s hidegen
A szakadék medrekben s ősi barlangokban.
Itta a hölgy, s szemei nevettek.
"Aotrou, uram s szerelmem -sírta-,
Mind egészség és élet, hosszú és édes,
Vágyunkban, míg utoljára találkozunk!"
Rohantak a napok, nagy vigasságban
Reménnyel reggel, s boldogsággal éjszaka;
S álmai kertjében
Sétált az úr, s úgy vélte,
Két gyermeket lát, egy fiút és egy leányt,
Kik szépen, mint a virágok, táncoltak és játszottak
A napsütötte gyepen, kerítések nélkül, biztonságban,
De egy sötét árny körülöttük lebegett.
A tavasz s a nyár is elmúlt már,
A levelek hullottak s virágok hervadtak,
S a tél szele vitte hírét hangosan,
Esett a hó, s az erdőt lepelbe vonta
Keresztül a háborgó tengeren, a parton
Vonult hosszan, s fehéren, egész az ajtó alá
A szél sírt hontalan hanggal
A tűzben, az emberek víg dalában.
De miként kikötnek a hajók,
A tavasz visszatért a mezőre s a rétre.
Egy dal szállt most a magas ablakból,
Miként ezüst, hullik alá az égből
Lágyan, egy kora tavaszi éjszakán.
"Miért zenélnek? Miért énekelnek?"
"Fényben fekszik, tán, úrnőnk, a szép!
Túl sokáig volt a bölcsője üres.
Tegnap este jött, mikor én mentem
Gyerek sírása az ablakból odafenn.
Ikrek én mondom neked.
Fényben fekszenek, s alszanak, mindhárman!"
"Minden ima kétszeresen meghallgattat!
Fél, vagy egy sem, elegendő kell, hogy legyen
Szegény embernek, kiknek térdük,
Gyakrabban látni csupasznak, mint az uraknak."
"Nem minden úr nyer ilyen szép kegyet.
Gyerünk, kívánjunk nekik boldogságot gyermeki arccal!
Fényben fekszik tán, szép úrnőm
Sokáig éljen urával, hogy örömét véle megossza!"
Egy ifjú gyermek és egy szép leány
Virágszépek az ágyban feküdtek.
Öröme visszatért, fájdalma elmúlt;
Boldogságban és kényelemben Itrounnak végül.
Szép szobájában lágyan fekszik,
Énekel gyermekeinek szép dalokat.
Boldog volt ura, de komoran állt,
Felesége faragott ágya oldalánál.
"Most minden -mondta- megadatott
remény is és imádság, és neked?
Nincs, szép szerelmem, oly annyira édes,
amit szíved kíván, s végre érez?
Még ha szíved még mindig vágyja,
vagy leghőbb kívánságok mondatlan maradványa,
amit megtalálok és elhozok néked
kitartóan vágtatva szárazon és vízen"
"Aotrou, kedvesem,-mondta ő- édes,
Végre érzem, szívem mit kíván,
Így várakozás és ima után
Így remény után, s a kétséghez közel.
Nem akarom, hogy rohanj, vagy vágtass
Soha el mellőlem;
Még szomjúság és fájdalom után sem,
Bár szokott jönni az éhség is újra."
"Nos, szerelmem, ha a szomj vagy az éhség erős,
Madárnak, állatnak széles- e földön,
Borért, vízért a kútból
Bármi titkos erdei forrásból,
Innia kell -mosolygott- most gyorsan hozom!
Ha több aranynál, s ritka ékszernél
Erdőből tán dámvad,
Agy madár mi úszik sekély vízben
Miután epedsz, elhozom neked,
Mégis vadászni fogok földön és réten.
Sem arany, sem selyem, sem ragyogó ékszer
Nem ér most fel az én örömömmel,
A fiú s a liliom-szép leány
Kik itt fekszenek, s te is, ki most szültél.
"Aotrou, uram -mondta- így igaz,
Erősen vágyódtam s mohón, tudom
Álmomban hideg és tiszta víz után
S erdei szarvas húsa után,
Kristály tiszta hideg víz,
Föld-még-sose-látta szarvas
S míg kéretlenül nem jön a kelésidő
A szomjúság bolond vágya jár eszemben.
De nem akarom, hogy rohanj, vagy vágtass,
Soha el mellőlem."
Britannia földjén, túl a tengeren
A fák közt a szél örökkön fúj,
Britannia földjén a tiszta erdő
Vonul hosszan hegyen-völgyön.
Messzi a semmiben kürtök harsannak,
A semmiben lovasok és kutyák vadásztak.
Az úr kőris lándzsáját fogta,
Bora a kengyelhez téve,
Íjjal és kürttel egyedül lovagol.
Fémmel csap a kőre a tüzért,
Ahogy lova viszi messze földre,
Zöld ágaihoz Broceliandenek,
Zöld völgybe, hol szarvast hallott
Mit halandó nem hallott volna:
Most döbbenten néznek és állnak
Ahogy kürtje szól Broceliandeben.
Az erdő alálógó ereszei alatt
egy fehér szarvasünő riadt;
különösen ragyogva a napfényben,
ahogyan felugrott futtában.
Vakmerően utána az úr is megindult;
Mélyen az erdőben nevetést hallott,
De nem figyelt rá, különös vágya
A szép szarvas után űzte, és bátran barangolt,
Szomjúságra és a vad húsára
Ahol halandó vadász még szét nem nézhetett
Kristály tiszta hideg vízért
Amilyen szent forrásból sem eredt,
Vadászott az ösvényről
A lombok alatti félhomályba;
Remegett a föld a paták alatt,
De a napot csapdába fonták,
S a kacagás az erdőben még mindig tovaszállt.
A Nap lenyugodott. A völgyben
Mélyen az erdőben leszállt a csend.
Sem jelét, sem nyomát a szarvasnak nem találta
De gyökerei a fáknak a földön kuszán futottak,
S a fák, mint árnyékok állva várták
Hogy éj borítsa az erdőt.
Eltűnt a Nap, s a zöld szürke lett
Ott pislákolt fénye a tündér-forrásnak,
A barlang előtt, ezüst homokon
A sötét ágak alatt Broceliandeben.
Puha volt a fű, s tiszta a medence;
Megmosta arcát a hideg vízben.
Eztán meglátta őt, ezüst széken
Barlangja előtt, fakó hajával,
Lassan mosolyodott el, s intett fehér kezével.
Broceliande földjén.
A holdfény tisztán és hidegen világított
Hosszú haja fénylett az arany fésűn átbukva
Végig húzta, tincsén s leengedte,
Mint forrás hullik alá a mélybe.
Hallotta a hangját és az hideg volt,
Mint visszhangja egy régi világnak,
Mielőtt tüzet csiholnának, vagy vasat fejtenének,
Mikor fiatal volt még a hegy a Hold alatt.
Hallotta hangját, mint víz csobogását
Vagy mint szél fú hosszú parton, hangzott a hívása,
Még édes szavakkal: "Újra találkoztunk hát
Várakozás után, fájdalom után!
Aotrou! Lásd! Visszatértél hozzám.
Netán valami kedvességet kaphatnék?
Mid van uram, mit nekem adhatsz
Te, ki jöttél idáig, hogy láss?"
"Nem ismerlek, nem ismerlek,
Sosem láttam még barlangodat.
Ó Corrigan! Mindez nem érted volt,
Vadászni jöttem én csupán ide!"
"Hogy merészelsz, az után, hogy vizemet kaptad
Zavarni ekképpen, vagy végignézni rajtam?
A legcsekélyebbért is kérem a fizetségem
Ha valaha akarsz még szabadon járni.
Szerelmeddel talán nékem viszonozhatod
Itt hosszan és édesen az éjjel,
Így végződhet üzletünk,
Mélyebb boldogságban mit valaha halandó érezhetett."
"Nem adok szerelmet, hisz szívem házas;
Feleségem gyermekágyon fekszik,
S átkozom a vadat, mely idecsalt
S vonzott magával a te völgyedbe."
A nő már nem mosolygott, s lassan azt mondta:
"Felejtsd el feleséged, s házasodj meg
Ez úttal velem, vagy állj kőként,
Élettelenül és magányosan,
Ahogy szikla áll a forrás mellett
Elfeledetten Broceliandeben."
"Nem fogok itt állni, kővé váltan;
De itt hagylak téged, hidegen, egyedül,
S vágtatok enyéimhez, saját otthonomba,
Áldott vizű Christendomba."
"De három nap és meghalsz,
Három napon belül ravatalodon fekszel"
"Három nap múlva tán boldogságban élek,
De ha meghalok, Isten megbocsát
Ha eljön az idő, öregségemben,
Vagy bátor csatákban Christendomban."
Britannia földjén, túl a hullámokon
Sötétek az erdők, s rejtettek a barlangok.
Britannia földjén a szél hozza,
Harangok hangját a levegőben
Zúgva a tengernek hangján
Örökkön mozogva a fákon.
Az utazás hosszú volt és vad;
Sietve házához feleségének és gyermekeinek
S végül a vadász érezte lelke szavát
Reggel, mikor a szent harang szól;
Szökve a bozótból és a mocsárból;
Utoljára egy földművest látott szeme;
A fehér és hontalan dombokat elhagyta,
S fáradtan az ember kapujához vetődött.
"Jó gazda, ha keveset is, de érzel irántam,
Vess nekem ágyat! Szívem egyre szaporábban ver;
Tagjaim zsibbadnak nehéz álommal
S altató méreg pusztítja őket.
Egész éjszaka lázas zavarban
Űzettem sötét és szeles utakon."
Ágyba fektették, hogy aludjon:
Sötét bozótban bolyongott mélyen,
-Álmodta- s kóborolt, nem találva többé
A zöld kertet, de a parton,
Fújt a szél;
S előtte egy arc rábámult és nevetett:
"Most ki van fizetve, jöjj, s hozd el nekem
Azt mi nekem jár -mondta a hang-, hozd el, amit fogok!"
Mellette a forrás hidegen hullt alá
A Corrigan most aszott volt és öreg
Ült, énekelt, s karmai között
Csontfésű fogait látta meg,
Mivel fésülte szürke fürtjeit,
De másik kezében egy üveg hevert,
Fiola, telve vízzel,
Amit a keserű kútból merítettek.
Éjjel felkelt, s mormogott: "Zúgása
Harangoknak benn a fülemben, és énekelnek,
Egy ének a hold alól.
Bánat nem a feleségem! Bánat nem Itroun!
Halálom közel, de nem mondom el,
Hogy varázslattal vagyok kötve!
De két nap múlva meghalok
És látni szeretném még édesen feküdni,
És édesen felkélni, és sokáig élni még,
S látni gyermekeinket épnek és erősnek."
Szavait csak kevéssé értették,
De átkozták a lázát a fáknak
Úrnőjüknek egy szót sem szóltak.
A második reggelen későn kelt az úrnő
S az asszonyokat körülötte
Boldog köszöntéssel üdvözölte:
"Jó emberek lássátok! A reggel ragyogó!
Mondjátok, a férjem hazatért-e az éjjel
Vagy késlekedik még a vadász-eredménnyel?"
"Nem, úrnőm, nem jött a reggellel;
De az emberek már gyertyát raktak az asztalra,
Férjedről még hírt kaphatsz ma,
Vagy hallod lépteit hozzád visszatérni.
A gyertyák éjjel is égni fognak."
A harmadik reggelre késve kelt,
S egy erős vágy üdvözölte, erre mondta:
"Íme, a reggel hideg és szürke,
S miért van uram távol oly soká?
Nem hallom visszatérni lépve,
Sem reggel, sem az este."
"Nem tudhatjuk, s meg mi így nem mondhatjuk."
Válaszolták, s elfordultak.
Törékeny gyermekei fehér pólyában
Hét napja már, hogy meglátták a napvilágot,
S ő felkelt, s elhagyta az ágyát,
Szolgalányait hívta, s azt mondta:
"Uramnak most már vissza kell térnie. Gyerünk hozzátok,
Legszebb ruhámat és ékköves gyűrűmet,
Gyöngyfüzéremet; hogy kedves legyen néki,
Látni feleségét kinn az ágyból, könnyedén."
Hosszú, magas ablakaiból nézte,
S a hűvösen fújó szelet érezte;
Látta hogy halad az, fáról-fára;
S hogy mennek felhők tengerről a dombra.
Nem hallott sem kürtöt, sem patadobogást,
De hallotta a tetőn az eső-kopogást;
Britanniában hallotta a hullámok
Zúgását a parton s barlangok zugaiban.
Sok idő telt már el a napból;
S hallotta a lassan zúgó harangokat.
"Jó emberek, miért-e zaj?
A toronyból hallottam hogy a harangot húzták,
És Dirige, a fehér pap énekelt
Kit vittek hát a temetőbe?"
"Egy boldogtalan ember jött hozzánk
Mikor már haldoklott. Sánta volt lova is,
S szomjúság volt rajta, s az ember leesett róla,
A kapu elé, ahogy mondják.
Itt őt ápolták, de mára,
Meghalt, s most úton van,
Mi mind megyünk a templomba, hogy ott nyugodjon,
Ravatalon előbb, s aztán a magas oltáron."
Ő rájuk nézett, sötéten és mélyen,
S látta őket sírni az árnyékok mögül.
"Magas és szép, és bátor volt ő,
Vagy bánatos mesének kell lenni
Körötte, hogy így tartjátok,
S különösebb hogy sírtok!
Mit tudtok még? Óh mondjátok! Óh mondjátok!"
Nem válaszoltak és elfordultak.
"Jaj nekem -mondta-, aludnom kellene
Ez este, utoljára hogy sírni tudjak!"
Egész este hánykódott és forgolódott,
S tagjaiban égett a láz:
Akkor hirtelen a Nap alatt
Szebb reggel virradt.
"Jó emberek, a templomba megyek -mondta-.
Ruhát választok, vagy vörös köpenyt,
Vagy kéket, vagy fehéret és szépet,
Ezüst és arany - mit bánom én!";
"Ne úrnőm -mondták- egyiket sem,
Templomban a nőnek,
Ilyenkor, ahogy szokás,
Fekete a köpeny s lassú a járás."
Fekete köpenyben meghajolva ment
Az úrnő a templomba,
Kicsi, fehér gyertyával a kézben
Sápadt arccal, ragyogó hajjal.
A nyugati ajtón beléptek
Hol sötét volt a köves padló
Egy ravatal volt, letakarva szemfedéllel,
Mellette hosszú, sárga gyertyákkal.
A törékeny gyertyák még,
Fényüket a címerre vetették:
Vértjére és zászlajára uruknak;
Büszkesége véget ért, hiába a sok kincs,
Az ágyhoz vitték, gyengéden, aludni
Örök hidegen, hogy ott megsirassák
Asszonyai sötéten mellette
S a gyerekek a fényre keltek és sírtak.
Ott énekelt lassan az éjszaka halálán,
És sok láb, száraz gyertyafénnyel.
Reggel meghúzták a szent harangot
S messze hallották a hangot,
Mikor a nap a földön végigsütött
Mialatt Broceliande mély homályában
Egy ezüst-forrás folyt-csobogott
A sötét, hullámzó medrében
És a hontalan dombokon egy völgy,
Megtelt nevetéssel, hideggel, s halovánnyal.
Végül ura mellé feküdt a hölgy
Hosszú házukban, a föld alatt
S ha gyermekeik még sokáig élnek
Vagy játszanak a kertben épen és erősen,
Ők nem látják, sem édesnek nem tartják
Mit szívük érzett, s végig várt.
Britannia földjén, túl a hullámokon
Zúgnak a partok s a völgy-zugok;
Britannia földjén, túl a tengeren
Hol fák közt a szél fúj örökkön.
Úrról és hölgyéről mindez mit mondanak:
Isten nyugtassa lelkét a holtaknak!
Szomorú a történet s szomorú az ének,
De nem minden nap vidám az élet.
Isten tartson minket, reményben és imában
Távol rossz tanácstól, s kétségbeeséstől,
Szentelt vizeivel Christendomnak
Hol lakunk mi a végítéletig.
Hogy eljuthassunk a Mennybe, hol Szűz Mária
A királynő, a szeplőtelen tiszta.
Fordította: Gelmir